Hogyan segítheti az örökbefogadó szülő a bizalom kiépülését az új gyerekkel? Tényleg olyan jó a hároméves gyes a gyereknek? És a kötődő nevelés valóban az egyetlen üdvözítő módszer a kötődés kialakítására? Bátki Anna pszichológussal beszélgetünk a kötődésről. Az interjú első része itt olvasható. 

Ha már hazavitte a szülő a gyereket, hogy lehet a kötődést elősegíteni?

Ez életkortól is függ, meg hogy honnan hozta a gyereket, és persze mi volt a gyerek előtörténete. Az idő szerepe mindenképp nagyon fontos, egy szeretetteljes és bizalomteli kapcsolat kialakulása mindenképp időigényes, nem szabad ezt túlságosan siettetni.

Vannak olyan javaslatok, hogy bánjunk úgy a gyerekkel, mintha fiatalabb lenne a koránál. Kapjon több testi kontaktust. Ha tud is egyedül enni, lehet etetni, ölbe venni, az etetés nagyon segíti a kötődést. Sok olyan játékot játszani, ami a kölcsönösséget erősíti: kukucska, bújócska, buborékfújás, amik az „egyszer te, egyszer én” viszonyt elősegítik. Játsszunk olyan játékokat, amik a testi kontaktust elősegítik. Ha a gyerek elutasítja az érintést, azt tartsuk tiszteletben. De a közös úszás, babaúszás is jó lehet, ilyenkor csimpaszkodik a gyerek, akár olyan gyerek is, aki máskor elutasítja az érintést.

A rutin és a kiszámíthatóság nagyon fontos, a kis rituálék, mi mi után következik. Legyen egy átlátható struktúrája a napnak. Egy bohémabb, rendszertelenebbül élő családnak ez talán nehezebb, de a gyerek életében nagyon fontos, hiszen mindent maga mögött hagyott, és minden kicsi stabil dologba bele tud kapaszkodni.  Az első időben érdemes lehet korlátozni a rokoni látogatásokat, legyenek csak az elsődleges gondozók a gyerekkel, hiába lenne jó barátokat hívni és eljárni programokra, a szülők várják meg, amíg előbb velük kialakul valamilyen kapcsolat, és utána kezdjék beengedni a rokonokat fokozatosan a családba.

Ha nagyobb a gyerek, akkor lehet hangsúlyozni minden tevékenység közben, hogy a szülő ott van, jelen van. Akár pici dolgokban is, mikor a délutáni alvás után bemegy a szülő a gyerekhez, mondja ki, hogy jaj de jó, itt vártam, hogy felébredj. Nagyobb gyerekeknél lehet kis üzeneteket, meglepetéseket rejteni az uzsonnatáskájába, ami segít megérteni, hogy ha távol van a szülő, akkor is gondol rá. Sokszor hangsúlyozom a valódi odafigyelés, a minőségi együtt töltött idő fontosságát. Legyenek olyan időszakok, amikor valóban csak a gyerekünkre figyelünk: ilyenkor tegyük el a különböző „kütyüket”, ne facebookozzunk legózás közben, ne a barátnőnkkel mobilozzunk, miközben sétálunk haza az oviból, ne nézzük félszemmel a tévét társasozás alatt. Ez nemcsak a technikai eszközökön múlik: gondolatban és érzelmileg is próbáljunk jelen lenni. Nyilván nem lehet kizárólag így élni, de legyenek olyan félórák-órák a nap során, amikor a gyerekek azt élik meg, hogy rájuk hangolódunk, tényleg együtt vagyunk.

Azt is meg kell érteni, hogy a gyerek már valamilyen kötődési mintázattal érkezik hozzánk. Nagy empátia kell arra vonatkozóan, hogy megértsük, elképzeljük, a gyerekünk mi mindent élhetett át korábban. Most új helyzetbe csöppen, új szülői gondoskodást tapasztal meg. És amit a gyerek nyíltan kommunikál felénk, az nem biztos, hogy úgy van. Elképzelhető, hogy ritkán kér segítséget, önállónak, magabiztosnak tűnik. Holott lehet, hogy ő korábban ingerültséget, türelmetlenséget tapasztalt meg a vér szerinti szülőktől, ha segítséget kért, vagy csak oda szeretett volna bújni. Tehát „leszokott” erről a viselkedésmódról. A gyerek a meglevő kötődési mintáit, helyzetmegoldásait viszi át az új kapcsolatra, úgy viselkedik az új szülőkkel, mintha a régi gondozói lennének. Még ha én rendelkezésre állok, ott vagyok, lehet, akkor is úgy reagál, mint ha elhanyagoló, vagy épp bántalmazó lennék. Az örökbefogadó ezt ne magára vonatkoztassa, értse meg, hogy ez a gyerekről szól, a gyerek korai élményeiről lett ilyen. Ha át akarom ölelni és ő elhúzódik, akkor nem engem nem szeret, hanem ezeket a korai mintázatait használja, mert nincs még olyan modellje, hogy egy gondozó jó is lehet és érzékeny és kedves.

Akkor egy biztonságosan kötődő gyerek mindig visszaölel?

Nem, de nem is retten meg, nem rezzen össze és húzódik el, ha a gondozója meg akarja ölelni. Itt ismétlődő mintázatokról beszélünk. Ilyenkor nagyon segít, ha a szülő szóban elmondja, hogy a gyerek mit érezhetett, segít megérteni az érzéseit. Látom, most nem örülsz, hogy megölellek, de itt vagyok, akkor fogjuk csak meg egymás kezét. Nem jó, ha a szülő ilyenkor azt mondja, hogy „akkor legyél undok” és kimegy. Nem szabad magára vennie az elutasítást.

Ez a magatartás a szülőktől is elég sokat követel. Pedig az örökbefogadó szülők is hiányokkal érkeznek, sokat szenvedtek, vágynak egy aranyos kisgyerekre, az elutasító viselkedést esetleg belső bizonytalansággal fogadják, hogy „nem vagyok elég jó anya”.

Szinte mindegy, milyen háttérrel, előtörténettel érkezik a gyerek, ha a szülő maga pszichés problémákkal küzd, vagy feldolgozatlan veszteségeket hordoz. Különösen nehéz a helyzet, ha egy kötődési bizonytalansággal érkező gyerek olyan szülővel találkozik, akinek megvannak a saját sebei. Azoknál a gyerekeknél, akiknek van valamilyen korábbi kapcsolati nehézsége, problémája, az átlagos szülői magatartás nem működik. Nekik úgynevezett „terápiás szülő bánásmódra” van szükségük. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő képzett pszichológussá kell váljon. De a tudatos, odafigyelő, érzékeny és türelmes szülői hozzáállás és viselkedés révén a szülő lesz a terapeuta abban az értelemben, hogy új viszonyulási, kapcsolódási módot mutat és tanít a gyereknek. Meg kell érteni, hogy ha a gyerek ellök, nem engem lök el, hanem aktiválódik benne egy régebbi emlék. Vagy képzeljünk el egy helyzetet, hogy felajánlom a gyereknek, hogy segítek vágni, és ő azt mondja, nem kell. Egy átlag gyereknél lehet azt mondani, hogy jól van, ügyes vagy, csináld egyedül. Itt meg kell érteni, hogy a gyerek ezt mondja, de a valódi igénye lehet, hogy az, hogy segítsek neki, de nem tudja kifejezni. Ilyenkor lehet mondani, hogy azért én szívesen segítek, itt ülök melletted, ha mégis úgy érzed, szóljál.

Sok sikerélményre akkor ne számítsunk…

Az elején ne, de később annál inkább. Egy pár éves gyereknél fél-egy év, amíg elkezd kiépülni az új minta. Addig lehetnek nehezebb pillanatok, kihívások.

Mikor kell segítséget kérni?

Amikor a szülő úgy érzi, nem boldogul egyedül. Vannak nagyon nehéz helyzetek, amire egy szülő érezheti azt, hogy boldogul, és más szülő érezheti relatíve egyszerűbb helyzetekben is, hogy segítség kell. Ha azt érzi, hogy reménytelen, ha elkezdi elutasítani a gyereket, ha úgy érzi, nem bír vele, rossz döntés volt az örökbefogadás, akkor érdemes segítséget kérni. Semmi baj nincs ezzel, sőt jó, ha ezek a szülőben megfogalmazódnak. De kezelni kell, mert a gyerekben is ellenreakciót vált ki.

Angliában minden család teljesen természetesen kap segítséget az örökbefogadás során, ez nem kudarc, nem szégyen. Ez lehet tanácsadás, szülőtréning, ott sok ilyen csoport van, például nagyobb gyerek örökbefogadásához. Akkor kell segítséget kérni, ha valaki úgy érzi, hogy ez sok vagy nehéz, és nem javulnak a dolgok, ha fokozódik vagy romlik a helyzet. Mindenki maga érzi, mikor kell segítség. Az másik kérdés, hogy kitől lehet segítséget kérni. Remélem, az ELTE-n induló képzés révén egyre többen fognak erről tudni és lesz segítség.

Fontos, hogy reális elvárásokkal induljon el az örökbefogadó. Egy nagyobb gyerek örökbefogadása nem olyan, hogy hazaviszek egy édes, cuki aranyos gyereket, aki az első pillanattól imádni fog és én is őt, és az egész egy tündérmese lesz. Fontos tudni, hogy ez nem egy ilyen történet.

Néha laikusok felvetik, hogy az örökbefogadás emlegetése is bizonytalanságot kelthet a gyerekben, hogy ő nem ide tartozik… Az örökbefogadásról való beszélgetés erősíti vagy gyengíti a kötődést?

Erősíti. Minden erősíti, ami az őszinteségen, hitelességen, bizalmon alapul.

Mondok egy példát. A fiam hónapokig mondogatta, hogy a régi vezetéknevén szólítsuk őt, amit az örökbefogadása előtt viselt. Ilyenkor mi erősíti a kötődést: ha én elfogadom őt a régi nevével együtt, vagy abban erősítsem, hogy te hozzánk tartozol és ezért a mi családnevünket viseled?

Először is, ne szidja le a szülő a gyereket, hanem ebben a konkrét esetben például mondhatod azt, hogy megértem, hogy néha te se tudod, melyik is a te igazi neved, mert neked tényleg kétféle neved is van. Értse meg a felnőtt az ehhez hasonló helyzetekben, hogy a gyerek össze lehet zavarodva, kognitív vagy érzelmi szinten nem tudja még jól összerendezni a sokféle tudását, érzéseit, és így és újra mondja el a szülő, hogy régen téged így hívtak, de most így hívnak, ott vannak a gyökereid és ide is tartozol. Empátiával fogadjuk el ezt a kettősséget és segítsünk a gyereknek szavakba önteni érzéseit, melyeket ő magától még nem tudna kifejezni.

Látsz tipikus örökbefogadói hibákat?

Hát, talán nem hibáknak nevezném ezeket, de valóban vannak olyan viselkedésminták, amik jellemzőbbek az örökbefogadó szülőkre. Gyakran előfordul, hogy saját bizonytalansága vagy szorongása miatt nehezen fegyelmez, nem tart határokat, vagy mindent meg akar adni a gyereknek, és úgy érzi, nagyon rövid idő alatt neki kell pótolni a korábban elszenvedett hiányokat. Sokan érzik úgy, hogy nekik ki kell érdemelni a gyerekük szeretetét, nagyon törik magukat, mert nem bíznak benne, hogy a gyerekük úgyis kötődik majd hozzájuk, kialakul és tartós lesz a szeretetteli, jó szülő-gyerek kapcsolat. Nagyon jellemző a félelem az örökbefogadás témájától, ennek az elkerülése vagy épp túlhangsúlyozása, ami nem szerencsés. Tehát van, aki tudja, hogy fontos erről beszélni, vagy épp őt magát foglalkoztatja a dolog, és folyton beszél az örökbefogadásról, de nem érzékeny arra, mikor terheli ezzel túl a gyereket, mikor érzi esetleg úgy a gyerek, hogy a téma folytonos emlegetése épp azt jelenti, hogy ő nem is tartozik valójában a családba. Tehát ilyenkor a szülő nem a gyerek valós igényeire reagál. A vér szerinti szülőkről sokan nem tudnak tiszteletteljesen, elfogadóan beszélni, ami pedig a gyerek elemi érdeke lenne. Nagy és időnként irreális elvárások lehetnek a szülőkben arra vonatkozóan, hogy a gyerek hogyan kötődjön, és nem veszik figyelembe, hogy a gyerek mit hoz magával ebbe a kapcsolatba. De persze a vér szerinti szülőkre is jellemző sokszor, hogy nem azt tartják tiszteletben és fogadják el, milyen is valójában a gyerekük.

A ma elég divatos kötődő nevelési irányzat tényleg segíti a kötődés kialakulását? 

Én ennek utánaolvastam, semmilyen kutatást nem találtam rá, hogy az így nevelkedő gyermekek pszichoszociális fejlődése kedvezőbb. Erre nincs vizsgálat, ez egy hitvallás. Én azt gondolom, hogy valaki szülőként hiteles, érzékeny, biztonságot nyújt-e, az nem egy adott, cselekvésmódban nyilvánul meg, hanem egy attitűdben, érzelmi viszonyulásban, ami persze lefordítódik konkrét viselkedésekre is. Tehát lehet folyton hordozni egy gyereket a kötődő nevelés szellemében úgy, hogy közben a szülő elutasító és merev, nem érzékeny a gyerek valódi igényeire, de hordozza becsülettel. És lehet babakocsiban tolni, de érzékenynek lenni rá, odafigyelni rá, szépen beszélni vele. Alhat a gyerek egy szobában, vagy akár egy ágyban a szüleivel, ha átalusszák, ha ő nyűglődik, sír, és lehet a szomszéd szobából is bemenni hozzá. Erre mondom, hogy nem egy cselekvés (hordozás vagy babakocsi, együtt- vagy különalvás), hanem az attitűd a fontosabb. A gyerek valódi igényeire kell figyelni, neki mi ad biztonságot. Találkoztam olyan gyerekkel, aki a kendőbe beszorítva nem érezte jól magát, szaladgálni akart, de az anya magára kötözte, mert ez milyen fontos. Ez pont olyan empátiahiány, mint nem felvenni egy síró gyereket. A merev előírásoknál fontosabb a mögöttes érzelmi válaszkészség, hogy én figyelek a gyerek jelzéseire, ráhangolódom.

A gyerek igényeire válaszolni ugye nem jelenti, hogy mindent megveszünk és megteszünk neki?

Nem jelenti. Ha fagyiért sír a gyerek, akkor azt lehet mondani, hogy tudom, hogy szeretnél, de most nem lehet. Ezzel is reagáltam. Ha a játékbolt előtt sír a gyerek, akkor nem szó nélkül elhúzom, ez érzéketlenség lenne. De ha azt mondom, hogy igen, szép ez a vonat, nekem is tetszik, de most nem tudjuk megvenni, ezzel is reagáltam a gyerek igényeire, ez nem ugyanaz, mint ha szó nélkül elrángattam volna onnan.

A szent tehén, a hároméves gyes tényleg olyan jó a gyereknek? Csomó országban más a modell: Amerikában hat hét után visszamennek, Angliában minden évben más bébiszitter vigyáz a középosztály gyerekeire. Magyarországon viszont az a jó anya, aki három évig otthon marad a gyerekkel. Akkor mi szuperkötődő nemzet vagyunk?

Nem! A magyar gyerekek pszichés, mentális egészsége sajnos semmivel sem jobb, mint más európai országokban. Nem igazán akad olyan mutató, ami mentén kedvezőbb lenne a helyzet nálunk, sem a boldogság, sem az egészség, sem a droghasználat, sem az oktatási helyzet terén. Nem az együtt töltött idő mennyiségén múlik, milyen lesz a kapcsolat, hanem a minőségén. Ez egy komplex téma, mert sok nő azért marad otthon, mert nincs munkája, vagy úgy érzi, ez a társadalmi, vagy családi elvárás, és esetleg szenvedésnek éli meg, egyedül van, depressziós, agyára megy a gyerek, nem kap segítséget. Önmagában attól, hogy három évet otthon van, nem lesz boldogabb a gyerek. Nyilván a hat hét meg extrém kevés, nem véletlen, hogy az egész kötődő nevelés egy Amerikából jött irányzat, ami részben reakció is lehet arra, hogy sokan ilyen hamar visszamennek dolgozni és az is rengeteg problémát vet fel.