Egész gyerekkorát intézetben töltötte a 33 éves Pfeiffer Tibor, aki elsőként a kisegítő iskolából érettségit szerzett és felnőttként szociális munkásként szeretne visszatérni a gyermekvédelem területéhez.

Egyetlen gyerekkori fotója sincs saját magáról Tibornak. A csecsemőkorától állami gondozásban felnőtt férfinak nemcsak az fáj, hogy a szülei nem törődtek vele, de a múltja fehér foltjai is. Pfeiffer Tibor 1984-ben született, csecsemőkorában került be a gencsapáti intézetbe. Szülei sosem keresték, annyit tud róluk, hogy maguk is állami gondozásban nőttek fel, összesen hat gyerekük született. Tibornak két testvérével van kapcsolata, akik szintén Kőszegen élnek, a többiekről semmit sem tud. Az első hét évéről nincsenek emlékei, később megpróbált az intézetből adatokat kérni a kisgyerekkoráról, de ezeket nem őrizték meg, már az intézmény is megszűnt. Hogy legalább valamit megmenekítsen a múltjából, Tibor könyvben írta meg gyerek- és ifjúkori emlékeit.

Hétévesen került át a kőszegi intézetbe, innen már őriz emlékeket. Kényszerűségből hamar megtanulta a farkastörvényeket:

„Vasárnaponként kint voltunk a focipályán, délután jöttek vissza a fizetősök, alig vártuk őket, olyan éhesek voltunk. Hozták a nagy szatyrukat tele édességgel, hússal, minden finomsággal. Jól megfenyegettük őket, elszedtük a finomságokat, megettük, és jóllaktunk. Persze voltak olyanok, akik ellenkeztek, de hamar megtörtek, mert összeálltunk egy csoportba, aztán megvertük őket, utána már mindegyikük adott. Párszor elmondták a nevelőknek, aztán jól kikaptunk, de legalább jóllaktunk. És nemcsak a rászáradt lekváros, tojásos, töpörtyűs, májkrémes egy darab kenyeret ettük. Úgy hívtak bennünket, hogy koldusok, kunyerálók. Kicsit kellemetlen volt, de ilyen szellemben nőttünk fel, nem mi tehettünk róla.” Ma apaként úgy látja: nem volt olyan felnőtt vagy gyerek, akihez feltétel nélkül tudott volna ragaszkodni, és akivel szemben magát merte volna adni, érdek nélkül. Egy-két nevelőt talált, aki a kötelező munkaidőn túl is felelősséggel viseltetett a fiatalok iránt. „Még most is keresem sokszor a helyemet a civilizációban” – kommentálja.

Az általános iskolát az intézet belső, eltérő tantervű iskolájában végezte el, ami utólag nem volt indokolt, mert 88-as az IQ-ja (az átlagos tartományba esik.) Ma úgy látja, jobb lett volna integrált intézménybe járni, külsősökkel együtt, ami jobban megfelel a képességeinek. Ezután szobafestő szakmunkásnak tanult szintén egy belső, kisegítő intézményben, itt jól is érezte magát, de utólag úgy véli, hogy nem készült fel kellőképp a pályaválasztásra, a nevelőktől sem kapott ehhez megfelelő segítséget. Majd a kisegítő iskolából elsőnek, érettségit szerzett levelezőn, és szociális asszisztens OKJ-s képzést végzett Budapesten. „Az egész életem szociális területen zajlott, én ebben találtam meg a hivatásomat, ennek örültem volna, ha ezt kidomborították volna, vagy előbb felismerhettem volna.” Tibor célja volt a gyermekvédelembe visszatérni majd a munkája során, ez hajtotta az iskolák elvégzésében is. Megpróbált elhelyezkedni abban az otthonban, ahol maga is felnőtt, ehhez kellett először az érettségi, majd a szociális asszisztensi képesítés kellett, végül nagy bánatára nem vették fel. „Az igazgató az mondta, sok sérülést szenved el itt az ember, és nem tudja elképzelni, hogy valaki itt nevelő lehessen, aki itt nőtt fel, nem is volt rá példa.” Így végül egy időben egy másik otthonban önkénteskedett a hétvégéken.

Tíz évvel ezelőtt Tibor megházasodott, feleségével együtt három kislányt nevelnek, saját lakásukban laknak, a felesége pénztáros egy multinál. Most utcai szociális munkásként dolgozik Szombathelyen, programokat szervez gyerekeknek. Tervei szerint később is a szociális területen szeretne dolgozni, a gyerekeinek jobb gyerekkort adni, mint neki volt, és megjelentetné az életrajzi könyvét.

„A saját életemmel bizonyítom mind magamnak, mind a rendszernek, mind a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek, hogy lehet máshogyan is. Egy fecske nem csinál nyarat, de ha én elhiszem magamról, hogy lehet máshogyan, akkor ez a rendszer alakítható, formálható, velem, a segítségemmel.”