Gyerekek egész generációja nő fel úgy, hogy az internet a mindennapjaik része, ennek pedig alapjaiban kellene felráznia a teljes oktatási rendszert. A sokak által várva-várt oktatáspolitikai forradalom azonban mintha elmaradna, nemcsak Magyarországon, a világon sok országban továbbra is mereven, alá-fölérendelt viszonyban próbálunk egy olyan generációnak tudást átadni, akik ügyesebben és gyorsabban megtalálják a választ mielőtt mi még feltennénk a kérdést. A Gyereksorsok Sugata Mitrát, korunk egyik legnevesebb tanulási környezet innovátorát, a tudományosan megalapozott SOLE (Önszervező Tanulási Körök) módszer kitalálóját kérdezte. Mitra októberben érkezik Magyarországra, hogy segítsen a tanároknak és szülőknek abban, hogyan használják ki az internet adta lehetőségeket. Most dokumentumfilm is készül az életéről.
Sugata Mitra egy tehetős középosztálybeli családba született Calcuttában. Később Delhibe költözött, ahol egy jezsuita iskolában tanult. A pszichológiai diplomája megszerzése után egy multinacionális vállalat (NIIT) programozójaként dolgozott, ahol rövid időn belül a katedrán találta magát és programozást tanított. Itt kezdte el a híres hole-in-the-wall kísérletét, 20 évvel ezelőtt. Mitra SOLE módszere egyszerűen működik: a tantermekben számítógépeket helyez el, amiken különféle izgalmas kérdések jelennek meg, például “miért tanulunk történelmet?”, “börtönbe kerülhetnek gyerekek is?”, “hogyan készítenek a méhek mézet?”. Utána a számítógépet használva a gyerekeknek közösen kell választ találniuk a kérdésekre.
A világ elképesztő gyorsasággal változik: egyre kevesebbet olvasunk, az új infomációkat Google-ön keressük ki, és szinte minden pillanatban valamilyen technológiát használunk. Miért vagyunk akkor annyira ellenére felnőttként, hogy a gyerekek akár tanárok nélkül, a technológia segítségével tanuljanak?
Tagadásban élünk, kikeressük a Google-ön, amit nem tudunk, majd azt mondjuk, már tudom. Ha a gyerek csinálja ugyanezt, akkor rádörrenünk, hogy dehogy tudja, hiszen csak a neten keresett rá. Éjjel-nappal az interneten lógunk és közben azt mondjuk, hogy a web csak szeméttel van tele, ha a gyerek használná azt. Félünk szembenézni azzal a változással, ami elkerülhetetlen. Valamiért azt akarjuk, hogy ez a változás rossz legyen, nem akarunk hinni benne, hogy előnyünkre is válhat.
Minden generáció más nyelven, csatornákon kommunikál egymással. De mintha a mostani technológiai váltás sokkal jobban eltávolította volna a tanárokat a diákjaiktól, Ön hogy látja?
Mindig is nehéz volt a generációknak egymással szót érteni. Az én apám például, amikor 1964-ben Beatlest hallgattam, csak annyit mondott, hogy ez túl hangos és nem zene.
Egyszerűen túl gyorsan történtek a technológiai változások ennek a generációnak ahhoz, hogy megértsék mivel jár. Amit a leginkább félreértünk a mai fiatalokkal kapcsolatban, az éppen az, amikor a technológiával találkoznak, azt gondoljuk, hogy pazarolják az idejüket a neten. Nem teszik.
Folyamatosan tanulnak, de csak arról, amiről tanulni akarnak, ezt pedig nem értjük, hiszen mi nem így nőttünk fel. Nem értjük, hogy a problémamegoldás ma már nem azt jelenti, hogy a biztonság kedvéért tanulunk meg valamit, hanem azt, hogy éppen időben, akkor amikor erre az információra szükségünk van.
Mennyire kultúra-specifikus az elképzelése? Lehet a tradícionálisan poroszos, tekintélyelvű oktatási rendszerben képzett pedagógusok számára alkalmazható?
Magyarország, Egyesült-Királyság, Spanyolország, India, Kína – midegyik országban ugyanaz a szemlélet a probléma: szeretik a tekintélyelvű oktatást, ami a katonaság hagyományából maradt ránk. “Fegyelem és magolás” ez a két legfőbb érték a fenti országok megközelítésében ahhoz, hogy az ember el tudja látni a munkáját. Persze, hogy mindkettő fontos, de csak azok számára, akik gépként akarnak dolgozni. A valóság viszont az, hogy sajnos egyre kevésbé van ilyen emberekre szükség a munkaerőpiacon.
Ha a diákok akár maguktól is tanulhatnak, akkor milyen szerepe marad a tanárnak? Nem lehet, hogy azért is erős az ellenérzés az Ön koncepciójával szemben, mert kiüresedne a tanítás?
A tanárnak egy barátnak kell lennie, nem szupervízornak, tanácsadónak vagy vezetőnek. Egyszerűen ma még nem tudjuk elképzelni, hogy milyen változásokat hoz a jövő, ezért a tanár csak annyit mondhat a diáknak, hogy “ha elindulsz ezen az úton, én veled tartok”.
A tanároknak azokat az összefüggéseket kell megérteniük, amit ma még nem tudunk, mert amiről már van információnk, azt mi is meg tudjuk keresni az interneten. A tanárnak fel kell tennie jelenkorunk nagy kérdéseit és arra bátorítani a diákokat, hogy járjanak utána és próbálják ezeket megválaszolni. Ehhez a feladathoz kell felnőnünk mindannyiunknak.
