Ma a kötődés fogalmát járjuk körül Bátki Anna pszichológussal beszélgetve, kifejezetten örökbefogadói szemszögből. Hány éves korig tanul meg kötődni a gyerek? Milyen az, aki nem kötődik? Hogy veheti észre az örökbefogadó szülő, hogy jól kötődik-e a megismert gyerek?

Mutatkozz be, kérlek!

Bátki Anna vagyok, klinikai szakpszichológus, családterapeuta. Pszichológusként a kutatás és a klinikum határán mozogtam mindig, dolgoztam korai kognitív fejlődéses kutatásokban örökbefogadással kapcsolatban, emellett felnőtt és gyerekpszichiátrián. Most főállásban az ELTE-n tanítok, emellett rendelek.

Hogy jutottál el az örökbefogadás témájához?

Kanyarral. Doktori disszertációmban a korai depriváció érzelmi fejlődésre gyakorolt hatásait akartam kutatni, ezért intézetből örökbefogadott gyerekeket is vizsgáltam. Megfogott a téma, egyre többet tanultam és olvastam erről, konferenciákra jártam. Nem sokkal később fél évet Angliában töltöttem, és munkahelyként itt már kifejezetten olyan intézményt kerestem, ahol örökbefogadott gyerekeknek nyújtanak szolgáltatást. Ez volt a Tavistock klinika Londonban. Aztán itthon éveken át Pulay Klárával vezettem csoportot örökbefogadó szülőknek, a kollégáim is hozzám küldték az örökbefogadott gyerekeket a Vadaskert Kórházban, ahol mindeközben dolgoztam. Családterapeutaként is sok örökbefogadó családdal kerültem kapcsolatba. Az ELTE-n jövő januártól szeretnénk indítani egy meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadó képzést, ahova pedagógus, szociális munkás, egészségügyi, teológusi alapdiplomával lehet jelentkezni. A képzés során a hangsúly az örökbefogadáson lesz, de azt gondoljuk, aki örökbefogadókkal foglalkozik, annak tudnia kell, milyen úton jutnak el a meddőséggel, fogamzási nehézségekkel küzdő párok az örökbefogadási döntésig, és ehhez hozzátartozik az is, hogy tudja, milyen testi és lelki igénybevétellel járnak az asszisztált reprodukciós eljárások. Így tehát a három féléves képzés során lesz szó a meddőségről, a reprodukcióról és az örökbefogadásról is

Beszéljünk a kötődésről. Mi is az?

Ez most a közbeszédben divatos, sokféleképp használt fogalom, de a pszichológusok egy nagyon jelentős fejlődési jelenséget neveznek így: azt a kisgyerekkorban kialakuló nagyon szoros kapcsolatot, ami a gyerek és a gondozó/szülő között jön létre, s amely érzelmi biztonságot ad a kicsinek. A korai kötődés befolyásolhatja a gyermek későbbi érzelmi és társas fejlődését. A kötődési kapcsolatból szűri le a gyerek, hogy hogyan viszonyulnak hozzá a számára fontos személyek, és hogy ő hogyan viszonyuljon a világhoz, ha bajban van, segítségére siet-e valaki. A bánásmód ezzel formálja a gyermek önképét és viselkedését is. Ahhoz, hogy valaki jól működjön érzelmileg a társas kapcsolatokban, ahhoz kell ez a korai kapcsolat.

És milyen az, aki nem kötődik?

Megkülönböztetünk négyféle kötődési mintázatot, amiből egyet biztonságosnak nevezünk, de emellett léteznek bizonytalan kötődési minták is, amelyek szintén kötődési formák. Bizonytalan kötődés esetén is kialakul a szoros érzelmi kapcsolat a szülő és a kisgyermek között, de mivel más, kevésbé érzékeny gondozást tapasztalt meg a csecsemő, ezért más módon formálódik a kapcsolat. Aki bizonytalan-elkerülő módon kötődik, az is kötődik. A problémának tekintett kötődési zavar és a kötődéshiány azonban nagyon ritka. Ezeknek van egy spektruma az enyhétől a nagyon súlyosig, de az utóbbihoz extrém rossz környezeti feltételek kellenek.

Milyen felnőtt lesz a súlyos kötődési zavarral induló gyerekből?

Ezeket a kötődési zavarokat a 90-es években írták le, mert ezek csak extrém nevelési viszonyok közt alakultak ki. Mikor a Ceaucescu-rezsim összeomlása után a gyermekotthonokban élő romániai gyerekek örökbefogadó családokhoz kerültek, a tudományos élet akkor szembesült vele, hogy léteznek ilyen súlyosan deprivált gyerekek.

Az egyik szélsőség a gátolatlan kötődéshiány, amit egy mindenkivel szembeni felszínes barátságosság jellemez. A másik típus, a gátolt kötődéshiány esetén a gyermek teljesen magába zárkózik. Az ilyen súlyos tünetekkel élő gyerekek egy része nem is tudott a kinti világhoz alkalmazkodni és visszakerült intézetbe, nem tudjuk, belőlük milyen felnőttek lettek. Ők olyan szélsőségesen elhanyagoltak voltak, hogy nem tudtak a társadalomba beilleszkedni, barátságokat, kapcsolatokat kialakítani, és a kognitív fejlődésük is elmaradt a kortársaktól. Mindehhez persze az is hozzátartozik, hogy nagyon sok már sérülten, betegen született gyerek került intézetbe, miután a szülők lemondtak róluk. A hiányos dokumentáció miatt lehetetlen pontosan tudni, hogy a súlyos problémákkal élő gyerekek milyen arányban voltak fejlődési rendellenességgel születettek.

Nem kell Romániáig mennünk… Magyarországon a szocializmusban teljesen általános volt, hogy az intézetben élő gyerekek piciként egy csecsemőotthonban éltek, aztán onnan áthelyezték őket egy óvodásotthonba, majd iskolás korukban megint egy új intézetbe, közben esetleg megjártak egy nevelőszülőt és így tovább.

Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a magyar csecsemőotthonok működése, az ellátás színvonala nem említhető egy lapon a román intézetek gyakorlatával! Magyarországon egyébként sajnos senki nem vizsgálta ezeket a gyerekeket, nem volt szisztematikus kutatás, ami több szempontot figyelembe véve követte volna a fejlődésüket.

De azt azért tudjuk, hogy az állami gondozottak a korosztályi átlagnál alacsonyabb végzettséget szereznek, nagyobb az esélyük a hajléktalanságra, és arra, hogy az ő gyerekeik is megismételjék a sorsukat.

Igen, ezt tudjuk, hogy sokuknak nehézséget jelent a társadalmi beilleszkedés, néhányan akár a törvénnyel is összeütközésbe kerülnek, mert hiányoznak a készségeik a mindennapi élethez.

Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon jól ráijesztenek a szülőkre, hogy ha egy gyerek 3-4 éves koráig nem tanul meg kötődni, akkor kész, vége, már nem fog. Ez tényleg igaz?

Ez azért egy nagyon erős állítás. Azt mindenképp kimondhatjuk, hogy azoknak a gyerekeknek, akik 3-4 éves koruk után kerülnek stabil családi kapcsolatba, mert sok nevelőszülő-váltás volt az életükben, vagy intézetben éltek, vagy még a vér szerinti családjukban „adogatták” őket ide-oda, nagyobb valószínűséggel lesz később valamilyen fajta kötődési problémája.

Mások azonban biztonságosan fognak tudni kötődni, de nem tudnám megmondani, mi alapján dől el. A súlyosan depriváló vagy bántalmazó körülmények közül érkezők között is volt gyerek, aki jól be tudott illeszkedni, és biztonságos kötődést kialakító gyermekek is voltak köztük. De valamilyen kötődés a többieknél is ki fog alakulni, csak más jellegű.

Ma a kisgyerekek nagy része már nevelőszülőnél él, nem intézetben. Ettől komolyan kell félni, hogy egy kötődési sérült gyerek érkezik az örökbefogadókhoz?

Ez az extrém körülmények közül érkező gyerekekre igaz. A magyar ellátórendszerben azt látjuk, hogy valamilyen kötődése kialakul a gyereknek, még a gyerekotthonokban is törekszenek rá, hogy saját nevelője legyen a gyereknek, ott is megpróbálják a lehetőségekhez képest a kötődést elősegíteni. Tehát nem kötődésnélküli gyerekek érkeznek.

De egy 3-4 éves kor előtt örökbefogadott gyereknek is lehetnek kötődési problémái?

Azt nagyon sokan mondják, hogy minden örökbefogadott gyerek életében volt egy zökkenő a kötődésben, mind megtapasztalták az elválást vagy a veszteséget. Ahogy nő a gyerek és egyre több részét érti meg az örökbefogadásnak, neki ezzel dolga lesz, fel kell dolgoznia, hogy valamit elvesztett. De a vér szerinti családokban is a gyerekek 50-60 százaléka kötődik biztonságosan, a többiek bizonytalanul, de ez még nem kötődési zavar, csak másfajta kötődési mintázat.

Mi valószínűsíti, hogy egy örökbefogadott gyereknek kötődési zavara van?

Azokban az esetekben nagyobb az esélye a kötődési zavar kialakulásának, ha például több helyen, különböző gondozókkal élt már addig a gyerek, vagy ha csecsemőotthonban élt és nem volt stabil saját gondozója. Ha a vér szerinti szülő a pszichés problémája, betegsége miatt nem tudott vele foglalkozni, ha bántalmazták vagy elhanyagolták. De persze az előzőek egyike sem vezet minden esetben kötődési zavarhoz.

De minél nagyobb a gyerek, annál valószínűbb, hogy ezek valamelyike megtörtént vele.

Igen, hacsak nem az történt, hogy születésétől egy nevelőszülőnél élt, aki szépen törődött vele. Az is megviseli a gyereket, ha a mellette nevelt testvérek jönnek-mennek, cserélődnek.

De ez teljesen általános a nevelőszülőknél! Egy sikertelen korábbi örökbefogadási kísérlet is, gondolom… Még ha csak a barátkozásig is jutottak.

Igen. Minden olyan helyzet, amikor elkezd formálódni egy kapcsolat és aztán megszakad, a gyerek számára érthetetlen módon, mind azt erősíti a benne, hogy ne merjen bízni, megnyílni. De ezek kockázati, vagy hajlamosító tényezők. Nem biztos, hogy kötődési zavart okoznak, csak növelik a valószínűségét.

Hogy állapítsa meg az örökbefogadó szülő, hogy kötődik-e a gyerek? Mik a vészjelek?

Azt tudja megállítani a megismerkedés, barátkozás során, hogy a nevelőszülőhöz, vagy a csecsemőotthoni gondozójához kötődik-e, és ha igen, annak nagyon kell örülni. Egy biztonságosan kötődő gyerek új ember jelenlétében visszahúzódik, a nevelőszülőnél vagy gondozónál keres biztonságot, majd, ha megnyugszik, elkezdi újra felfedezni a világot. Az új emberekkel kezdetben bizalmatlan, a nevelőszülő közelében marad, de közben érdeklődik, nyitott a külvilág felé. Jó a kommunikáció köztük, meleg és kölcsönös az érzelmi kapcsolat, szemkontaktust tart, megoszt vagy megmutat dolgokat a nevelőszülőnek: ha kap egy új játékot, odaviszi, ha lát valami érdekeset, megmutatja neki. Tehát megosztja az élményeit. Nem igényli egyfolytában a fizikai kontaktust, de egy-egy ölelésre odaszalad.

Ha végig megrettenve ül a nevelőszülő ölében, az jó jel?

Nem jó jel, de nem is feltétlen aggasztó. A gyerek lehet félénk, vagy a helyzet valamiért kellemetlen, megterhelő a számára, vagy épp beteg, gyengélkedik. Ez a fajta viselkedés alapvetően a bizonytalan kötődő mintázatra jellemző viselkedés, aki folyton a bizalmi személybe csimpaszkodik és megnyugtathatatlan. De ez sem jelent kötődési zavart!

És ha a gyerek elsőre felül az örökbefogadók ölébe, vagy puszival búcsúzik, az nem jó jel?

Ez a másik véglet. De alapvetően más helyzet az, ha a gyerek első pillanattól szokatlanul közvetlen, mint az, ha a leendő örökbefogadó szülőkkel töltött pár óra után kialakul egy jó kapcsolat. A gyereknek van egy temperamentuma, személyisége – attól, hogy barátságos egy gyerek, még nincs kötődési zavara. A változás ívét nézném, honnan hova jutunk el pár óra alatt. Nagyon fontos, hogy ne a leendő szülők próbálják „diagnosztizálni” a gyereket, vagy eldönteni, van-e kötődési zavara, fejlődési lemaradása. Nagyon jó, ha a felmerült aggodalmakat nem elhessegetik maguktól, hanem komolyan veszik, de ezeket és egyéb kérdéseiket inkább szakemberekkel vitassák meg!

Néha megijednek az örökbefogadók, ha azt írja a szakvélemény, hogy a gyerek nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz.

Ha van egy erős érzelmi kapcsolat a nevelőszülővel, az inkább jó jel, emiatt nem érdemes abbahagyni a barátkozást. Fontos, hogy a gyerek igényeire szabjuk a barátkozást. Ha szeretném, hogy majd hozzám is kötődjön, akkor a szülői érzékenység lesz a kulcs, empatikusnak kell lenni. Ha a gyereknek ez nehéz, akkor inkább több időt kell tölteni a barátkozással.

Néha előfordul, hogy az örökbefogadók már két hete ott ülnek a nevelőcsaládnál és nem halad a dolog, a gyerek még mindig sír, ha kimegy a nevelőanya a szobából. Van, hogy olyan tanácsot kapnak a szülők ilyenkor, hogy ültessék be a gyereket az autóba, vigyék el akár erővel is egy kirándulásra, ha sír, majd abbahagyja.

Tőlem idegen, hogy akkor is vigyük a gyereket, ha sír, ezt én senkivel nem csinálnám. Akkor rövidebb időket töltenék együtt, menjünk ki együtt a játszótérre és tíz percre menjen el a nevelőszülő. Több évtizedes kapcsolatot alapozunk meg, szánjunk rá kicsit több időt. Sok minden lehet a háttérben, lehet, hogy korábban, a vér szerinti családjában bántották a gyereket, azért bizalmatlan. Éljük bele magunkat a gyerek helyzetébe ilyenkor, ne felnőtt aggyal gondolkodjunk, hanem igyekezzünk, hogy számára a legkevesebb sérüléssel csináljuk végig a barátkozást.

Olyan esetet is hallottam, mikor a nevelőszülő kifejezetten ellenséges volt az örökbefogadókkal szemben, és persze ezt a gyerek megérzi. Mit tehet ilyenkor az örökbefogadó?

Az rendszerhiba, ilyenkor a nevelőszülő kiválasztásával, felkészítésével van gond, kéne egy szakember segítsége, aki segít ezt tisztázni, hangsúlyozottan a nevelőszülő érdekében is. Meg kell érteni, hogy a nevelőszülő hogyan érez, vele is lehetünk empatikusak, ő is készül elgyászolni egy fontos kapcsolatot. A nevelőszülő is érintve van, neki is kell segíteni az elengedésben. Külföldön egyébként sokkal több támogatást kap minden szereplő a folyamatban. De nem jó, ha ezt az örökbefogadó szülő „meccseli” le a nevelőszülővel, ilyenkor kérjenek segítséget.

Ha a gyerek erősen kötődik a nevelőszülőhöz, akkor az örökbefogadóhoz is fog?

Ez nem garancia, de jó alapokat kap hozzá. Persze attól is függ, az örökbefogadó hogy viselkedik vele. De a vér szerinti gyerekek se mind optimálisan kötődnek, az örökbefogadó szülők se mind tudnak biztonságosan ott lenni a gyereknek. De ha korábban kötődött a gyerek, akkor a gyász fájdalma után készen fog állni, hogy egy új kötődést alakítson ki. Hasonlóan, ahogy egy szakítás után valaki egy ideig nem áll készen, hogy új kapcsolatba lépjen, de ha túl van rajta, akkor tud újra bízni és esélyt ad egy újnak.

Jövő héten folytatódik az interjú, amiből megtudhatjuk, az új szülő hogyan segítheti a bizalom kialakulását, és valóban üdvözítő-e a hároméves gyes és a kötődő nevelés kultusza.