Meleg váltás tanúja vagyok. Látogatásomkor Mónika egy napja költözött be nevelőanyának a kőszegi SOS Gyermekfalu egyik házába, saját kisfiával és egy nevelésre kapott testvérpárral, miközben a házban ott él még a régi nevelőanya és a rá bízott négy gyerek is. Beszélgetésünk alatt folyamatos a nyüzsgés, gyerekek, szomszédok, vendégek jönnek és mennek.

„Ádámnak nem volt gyerekkora” – foglalja össze Péter Mónika, miért döntött úgy 42 évesen, hogy pályát vált és nevelőanya lesz. 19 éves korától mostanáig az egészségügyben dolgozott, egy fővárosi kórházban volt asszisztens előbb a sebészeten, majd az endoszkópián. „Havi 15 napot telefonos ügyeletben töltöttem, ha behívtak éjjel kettőkor, mennem kellett, volt, hogy egy nap többször visszahívtak. Így semmit nem lehet szervezni, több kolléganőm elment emiatt az osztályról. A fiamat reggel az ügyeletbe adtam le, és este az ügyeletből hoztam el, előfordult, hogy az anyák napi ünnepségre sem tudtam elmenni. Besokalltam.” Úgy érezte, nyolcéves kisfiának akkor lehetne igazi gyerekkora, ha az anyjával és más gyerekekkel lenne együtt, míg a munkahelye az egy gyereket sem tolerálta.

Régóta gyerekekkel akart foglalkozni, öt éve kisgyermeknevelő szakot végzett, ahol a gyermekvédelem tantárgy nagyon megfogta, viszont az intézeti munka megint nem tette volna lehetővé, hogy a kisfiával töltse a hétvégéket, szüneteket. Így jött a nevelőszülőség gondolata, s azon belül azért az SOS, mert ők tudnak ingatlant biztosítani. A saját lakása ugyanis nem volt alkalmas gyerekek fogadására. Kőszegen pedig felszabadult épp hely. „Ez olyan munkahely, ahol otthon tudok maradni a gyerekemmel, ha beteg, ha szünete van. Ő volt a fő szempont. A falu pedig biztonságot ad.” A tanfolyamot Kőszegen végezte, és már több hónapja a gyerekfaluban élnek Ádámmal együtt, eddig segítőként dolgozott más-más házaknál. Tegnap költöztek be abba a házba, ahol Mónika majd önálló nevelőanya lesz. Egyelőre az előző nevelőanya is itt él, aki 2-3 hónap múlva megy nyugdíjba, a régi „garnitúráért” ő felel, Mónikához egy testvérpár tartozik, akik szintén tegnap költöztek be.

Ők Zalán és Emi, 8 és 6 évesek, beszélgetésünk alatt körülöttünk kergetőznek, és Ádámot is bevonják, anyukája hiába küldi fel az emeletre tanulni. Zalán beszédhibás, Emi néha csúnyán beszél, Mónika szerint verekszenek is egymással olykor. A testvérek négy hónapot töltöttek befogadó otthonban, miután kiemelték őket a családjukból. Mozaik felállásban a szüleik összesen hét kisgyereket neveltek, mindkettejük előző kapcsolatából és közöset is. Valószínűleg nem bírtak ennyi kicsivel, a gyermekvédelem akkor lépett közbe, mikor kiderült, hogy az egyik ovis korú fiút súlyosan bántalmazták, kizárták a lakásból, fagyási nyomokat találtak rajta. De előfordult, hogy épp a gyermekjólétis látogatásakor Emit büntetésből fahasábon térdeltették, feltett kézzel. Emi mesélte, hogy mikor a befogadóba jött az apa látogatni, bebújt az ágy alá, nem akart vele találkozni. Az ügy most nyomozati szakaszban tart, azóta a láthatást is megvonták a szülőktől. Mónika bejárt az otthonba velük barátkozni, először nagyon távolságtartóak voltak, de néhány találkozás után felengedtek. A többi testvér más SOS házakba került. Emi először félt nevelőszülőkhöz kerülni, attól tartott, ott neki kell gondoznia a kisebb gyerekeket, mert az előző nevelőanyánál (az apa új élettársánál) ez volt a helyzet. Aztán megnyugodott, látva, hogy itt ő a legkisebb. Mindenesetre nem látszanak a gyerekeken átélt traumák, jókedvűek, hangosak, kergetőznek, birkóznak, és valamilyen ürüggyel folyamatosan felmennek az emeletre a leckét író Ádámhoz. „Zalán elsős, Emi ősszel lesz hétéves, akkor kezdi az iskolát, a befogadó otthonban viszont hónapok óta nem járt oviba, unatkozik” – magyarázza a nevelőanya.

Négy gyerek már régebben itt él a házban a régi nevelőanyával, Ilikével. Őket majd fokozatosan veszi át Mónika. Három közülük kamasz, 16-18 évesek, és még egy 8 éves kislány is él itt. Közben befut Ilike, megérkezik az egyik kamaszfiú barátja, Ádám pedig lejön és megkérdezi, milyen írásjel kell, ha meglepetést fejez ki a mondat. „Pár hónapja megnéztük együtt a gyerekfalut. Nagyon tetszett neki a sok gyerek, ő bárkivel elvan. Én majd próbálok nem különbséget tenni a saját és a nevelt gyerekek között, fegyelmezésben biztos nem, nem akarok Ádámnak többet megengedni. Hogy féltem-e a fiamat? Remélem, van olyan jó alapja, hogy nem tudják elvinni rossz irányba és szól, ha olyat lát, ami rosszul érinti. Megkérdeztem az SOS pszichológusát és más szakembereket is, mindenki azt mondta, hogy sokkal több pluszt fog felszedni a gyermekfaluban, mint amennyi hátrány éri. Egyelőre a faluban nagyon jól érzi magát, az új iskolában voltak beilleszkedési problémái.” Élettársától egy évet kért Mónika, aki egyelőre a fővárosban maradt, ha minden jól megy és beválik a munka, akkor ő is utánuk költözik Kőszegre és itt keres állást.

Közben Borisz, az egyik kamaszfiú elkéredzkedik fociedzésre, aztán kiderül, hogy Ilike erről nem tud. Viszont bekopog a szomszéd nevelőanya, és hoz egy nagy tál palacsintát. Ilike szülői értekezletre siet, de előtte gyorsan egyeztetik az esti menüt, és figyelmezteti Mónikát: a hűtőt nem szabad a fogantyújával nyitni, mert letörik. Nekem pedig összefoglalja, szerinte mi a nyitja, hogy valaki jó nevelőszülő legyen. „Keménynek és határozottnak kell lenni, mert hülyét csinálnak belőled. Ha nem vagy következetes, elszabadul a pokol. Ha határozott vagy és következetes, abból még mindig lehet engedni” – mondja rezignáltan Ilike, aki kilenc év helyettes nevelőszülőség után három és fél évet töltött ebben a házban. És persze nem szabad kivételezni. A példamutatás is fontos, a házimunkában ő is részt vesz, nem csak kiadja a feladatot a kamaszoknak, ő maga is porszívózik, rendet rak. „Hiába mutatom, senki se csinálja meg rendesen, öt perc alatt végeznek.” De az is előfordult, hogy egy nagykamasz egész éjjel nem jött haza, nem is telefonált. Ilike elzúz szülői értekezletre, én mélyen csodálom az asszonyokat, hogy hat-hét gyerek iskolai dolgait követik, s arról faggatom Mónikát, nem fél-e a kamaszoktól.

„Ezek kicsi játszmák lesznek, amiket majd lejátszunk a gyerekekkel. Borisz 18 éves lesz, ő ősszel távozni akar, a két nagy még 2-3 évet itt marad. Ilike és én más személyiségek vagyunk, máshogy fognak hozzám állni a gyerekek, mint hozzá.” Bár túl sok egyeztetésre eddig nem volt idő, kiderül, Ilike azt sem tudta, hogy utódja az egészségügyben dolgozott eddig. „Ha őket tudom terelni, ki tudom belőlük hozni, amire képesek, azt tekintem sikernek, ha jól tanulnak, ha nem hazudnak, szót fogadnak. Ehhez pici korukban meg kell fogni őket, a 16 évesekre már nem biztos, hogy tudok hatni. Ha a mostani nagyok kirepültek, és én is belerázódtam, akkor majd szeretnék kisbabát is nevelni, bár tudom, ez azzal jár, hogy esetleg el kell engedni.” Önbizalmat ehhez az ad Mónikának, hogy a betanulás alatt sok házban megfordult, és egy lányt kivéve minden gyerekkel simán boldogult.