Judit nem tipikus nevelőszülő. Egy multinacionális vállalatnál középvezetőként dolgozik, két kisgyermekével és francia származású férjével Budapesten, jó anyagi körülmények között élnek. Eleinte férjével örökbe szerettek volna fogadni, végül nemrég úgy döntöttek, Judit nevelőszülő lesz az SOS Gyermekfalvaknál. 4 hónapja nevelik Jojót, a félig haiti-félig magyar kisfiút. Hogyan fér össze a multis munka a nevelőszülőséggel? Hogy fogadják a vér szerinti gyerekek, ha egy idegen, traumatizált gyerek csöppen a családba?

Milyen kisfiú Jojó?

Jojó a korához képest nagyon magas, erős kisfiú, kifejezetten ügyes a sportos dolgokban, szalad, mászik, folyékonyan és gyönyörűen beszél, és persze rengeteget kérdez. Októberben múlt 3 éves. Anyukája egy magyarországi börtönben szülte meg, így nem maradhatott vele. Először csecsemőotthonba került, onnan 7 hónaposan nevelőszülőhöz, akitől elvették és emiatt egy másik nevelőszülőnél nevelkedett egy ideig. Innen vettük mi át, amikor az előző családnak gondjai támadtak. Az apjával soha nem találkozott, semmi kapcsolata sincs vele.

Mit okozott nála ez a sok vándorlás nevelőszülőtől nevelőszülőig?

Úgy gondoltuk, hogy minél kisebb egy gyerek, talán annál kevésbé érzi, hogy mi történik vele. Nos, 4 hónapja van velünk, és lehet, hogy nem érti, hogy mi történt vele, de azt biztosan tudja, hogy valami nem stimmel. Kötődési gondjai vannak, nem igazán tudja, mit jelent az, hogy van a család és vannak a többiek. A gyereked, ha bármi baj történik, ösztönösen védelemért fut hozzád. Jojónak, ha valaki szimpatikus, akkor teljes természetességgel közeledik úgy hozzá, mint más gyerek a szüleihez. Velem szemben az első naptól nagyon ragaszkodó, az első héten konkrétan nem tudtam átmenni egyik szobából a másikba úgy, hogy ne totyogott volna mögöttem. Félt, hogy egyedül marad. Ennek a gyereknek azaz élménye, hogy valahányszor végre megszeret valakit, elkerül onnan, az emberek egyszerűen eltűnnek az életéből. Az első 2 hónapban senki nem érhetett hozzá, én etettem, vigasztaltam, fektettem. A hihetetlen ragaszkodása abban is látszik, hogy az elejétől kértük, hogy a nevünkön szólítson minket, de ő ennek ellenére csak anyaként és apaként szólított. Később jöttem csak rá, hogy neki az a fogalom, hogy anya és apa teljesen mást jelent, mert mindenki az lesz, aki vele törődik.

Mit szóltak a gyerekek Jojó érkezéséhez?

A 6 éves lányom régóta mondogatta, hogy szeretne kistesót. Amikor kézzelfoghatóvá vált Jojó érkezése, akkor leültem velük megbeszélni, hogy lesz egy kistesó, aki nem az én pocakomból fog megszületni. Ő egy olyan kisfiú, aki nem élhet a szüleivel és segítségre van szüksége, amíg visszakerülhet majd hozzájuk. Izgalommal fogadták, és örültek neki. Egyáltalán nem akadtak fenn azon, hogy nem úgy fog megszületni, mint ők. Jojónak viszont kellett egy hónap, mire feloldódott a gyerekekkel. A fiam és közte 1,5 év korkülönbség van, úgyhogy ők most már állandóan együtt bandáznak.

És hogyan állt a változáshoz a család, a barátok?

Meglepődtek, mert nem avattuk be őket előre. A nevelőszülői tanfolyamon láttam, hogy ahol a család tud róla előzetesen, nagyon elutasítóak, mi pedig úgy gondoltuk, hogy ez leginkább ránk tartozik. A mi családunk eddig támogató volt, nem akartuk, hogy túl sok idejük legyen ezen rágódni. Amikor Jojó érkezésére igent mondtunk, akkor avattuk be a családtagjainkat és a barátokat. Mindenki meglepődött persze, és aggódtak, mert nem vagyunk klasszikus nevelőszülők. Mindketten dolgozunk, szeretjük az állásunkat, amit nem akarunk feladni, és van két kicsi gyerekünk. Jöttek a kérdések, hogy hogyan fogjuk ezt összeegyeztetni, de mi úgy voltunk ezzel, hogy ugyanúgy, mint a másik kettőt. Van egy jól összerakott életritmusunk a férjemmel, ebbe belepasszintani egy harmadik gyereket nem akkora kihívás.

Állást váltottam, miközben Jojó hozzánk került, és az új munkahelyemen már érkezéskor elmondtam, hogy nevelőszülő lettem. Voltak, akik külön is megkerestek, hogy elmondják, ez mennyire remek dolog. Teljesen meglepett. Sokan csodálnak minket a környezetemben, de még a barátaim is mindig hozzáteszik, hogy ők ezt nem tudnák csinálni. Legtöbben attól félnek, hogy túlságosan megszeretnék a gyereket, és nem tudnák feldolgozni, ha el kellene válniuk.  

Te hogy érzel ezzel kapcsolatban?

Nagyon szeretem Jojót, és ha eljön az a pillanat, hogy vissza kell adjuk, akkor majd megoldjuk. De szerintem csak azért, mert én majd rosszul érzem magam, nem foszthatok meg egy gyereket attól, hogy családban nőjön fel.

Hogy látod, lesz lehetőség arra, hogy Jojó visszakerüljön a vér szerinti anyjához?

Nem tudom. Az anyja most Franciaországban él, hetente beszélgetnek videón egymással. Idén januárban volt itt személyesen, de egyébként inkább velem beszéli meg a dolgokat. Kaptam fényképeket Jojó családjáról, amiket kinyomtattam, albumba rendeztem és persze elmeséltem neki, hogy kik a szülei. Úgyhogy ezzel tisztában van, de nagyon hamar feladja, amikor az anyukájával kellene beszélnie. Eléggé megviseli őt, megpróbál elmenni, elszalad, nem akar visszajönni, sikítani kezd, csak azért, hogy ne hallja, amit az anyukája mond.

Hogyan tudjátok ezt vele közösen feldolgozni?

Amikor hozzánk került, ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy nincs szüksége pszichológusra, mert alapvetően úgy viselkedik, mint egy teljesen átlagos kisfiú. Udvarias, élénk és teszteli a határokat. El kellett telnie 3 hónapnak, hogy lássam, valójában nincsen rendben. Nagy érzelmi kilengései vannak,  amikor rossz napja van, akkor nyűgös, könnyen sír, mindennel baja van. Feltűnt a rendszerességből, hogy a kapcsolattartási napok után mindig rosszul érzi magát. Kavarognak benne az érzések, sok gondolat lehet a fejében, amiket az életkora miatt egyszerűen nem tud kifejezni, és nem tudja, hogyan kell mindezt feldolgozni. Két hete lehetett bölcsiben, amikor egyik délután egyszer csak odafordult hozzám, hogy “anya, te vagy az anyukám”? Vagy legutóbb amikor arról beszélgettünk, hogy ő a vér szerinti anyukája pocakjából bújt ki, odaszaladt hozzám, odabújt a hasamhoz és azt mondta, hogy “szeretnék a te pocakodból megszületni”. Ilyenkor azt érzem, hogy vannak olyan dolgok, amiket én nem tudok egyedül megoldani, mert nem tudom, hogyan lesz a gyereknek a legjobb. Ezért gyerekpszichológus segítségét kértem.

Nem gondoltam bele, hogy ez ilyen lesz. Azt hittem, ha ugyanazt a szeretetet és napi rutint megkapja, mint a többi gyerekem, akkor biztonságban fogja magát érezni. Csak szépen lassan vettem észre, hogy mekkora nyomokat hagyott benne a traumák sorozata.

Okozott ez változásokat a családi életetekben?

Amit elég nehezen kezeltünk, hogy Jojó visítva menekül, ha férfi közeledik hozzá. Amikor hozzánk került, a férjemtől például nem fogadott el semmit. Kiborult, sikított, nagyon lassan tudtuk ahhoz szoktatni, hogy most apa fűzi be a cipőt, de már apa is megfürdetheti. Nehéz azt kezelni, hogy ha elkezd hisztizni, akkor ne az a szülői reflex kapcsoljon be automatikusan, hogy márpedig azt mondtam, hogy ez így lesz. Ilyenkor mindig emlékeztetni kell magunkat, hogy nem, Jojóval csak érzékenyen, finoman. Ha rászánjuk azt az 5 percet ilyenkor, hogy leülünk mellé és átöleljük, teljesen megnyugszik. Az én gyerekeim értik, ha valami rosszat csináltak és összeveszünk, akkor sincs vége a világnak, megpusziljuk egymást és megyünk tovább. Sokkal rövidebb ideig tart náluk ez a fajta kiborulás, érzelmileg kiegyensúlyozottak. Jojo egyszerűen képtelen megnyugtatni magát, ő nem tud lecsillapodni, neki segíteni kell, hogy biztonságban érezze magát.

A következő időszakban mitől tartasz, és mi az, amit nagyon vársz?

Amitől igazán tartok, hogy esetleg nagyon hamar elkerül tőlünk. Jó lenne Jojónak, ha végleges helyre kerülne, de még csak fél éve van nálunk stabil, biztonságos helyen, szüksége lenne egy kis állandóságra. Fontos lenne, hogy végigjárhassa legalább ezt a tanévet a bölcsödében ugyanazokkal az emberekkel és később kerüljön másik óvodába, mert ez a sok változás lelkileg nagyon megviseli. Nagyon várom, hogy rendeződjenek az érzelmi kilengései, hogy helyreálljon a lelki békéje, és el tudja fogadni, hogy ez az élete. És persze azt, hogy igazán boldog legyen. Sokat nevet, bújik, örül amikor hazaérünk vagy érte megyünk. Ugyanolyan szeretetet kapunk tőle, mint a saját gyerekeinktől.