timothy-eberly-515801-unsplash.jpgA gyerekek 20 százaléka havonta többször átéli a bántalmazást az iskolában. Ez megdöbbentően sok és dacára a rengeteg szakirodalomnak, előadásoknak, amiket a szülők és pedagógusok ebben a témában elérhetnek, azt tapasztaljuk, hogy ez az arány folyamatosan növekedik. Adler Katalin tanárként végzett, tanított, majd 6 évig dolgozott gyermekjóléti szolgálatban most pedig a Békés Iskolák programban arra tanítja a gyerekeket és a velük foglalkozó szakembereket, hogy ne fordítsák el a fejüket. Mert a bántalmazás felismerhető és mindannyiunk felelőssége, hogy megelőzzük és kezeljük azt. De mit tehetünk?

Egy 2015-ös felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik gyereket zaklatnak a társai. A Békés iskolák Iskolák programon keresztül is hasonló arányokkal találkoztok?

Nagyon elterjedt az iskolai bántalmazás sajnos, a gyerekek magukban hordozzák és pont a kevésbé látványos dolgokat. A pedagógusok és a szülők is hajlamosak felkapni a fejüket a verekedésre, fizikai bántalmazásra, és a többit elbagatellizálják.

Legfrissebb élményem, hogy egy átlagos iskolában a gyerekek 20 százaléka naponta vagy hetente többször átéli a bántalmazást. Ez megdöbbentően sok.

A leggyakoribb a verbális agresszió, de ez legalább annyira fájdalmas és bántó tud lenni, mint a fizikai bántalmazás. Megszégyeníteni, kicsúfolni a másikat a többiek előtt, ez maradandó nyomot hagy egy gyerekben, és egyébként a felnőttekben is.

Kinek kellene tennie az iskolai bántalmazások ellen?

Ezt valahogy mi felnőttek együtt hoztuk össze generációk alatt és most közösen kell azon dolgoznunk, hogy jobb legyen a gyerekeinknek. Amikor elkezdünk egy osztálynyi gyerekkel foglalkozni és kérjük őket, hogy osszák meg velünk az élményeiket ebben a témában, az az érzésem, mintha megnyitnék egy feszülő zsákot. A gyerekek rengeteget beszélnek és nagyon bántja őket minden ilyen helyzet, és az is, hogy nincs erről komolyan szó az iskolában.

Azt gondolom, hogy a zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amit a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy “ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne törődj vele, okos enged, szamár szenved,…”.

Vagy amikor egy tanár vagy óvónő széttárja nekem a kezét és azt mondja arról a gyerekről, akit a társai amiatt csúfolnak, mert idegesítő vagy furcsán viselkedik, hogy “de hát tényleg idegesítő és fura”, és ezzel el van az egész részükről intézve. A bántalmazás azért terjedhetett el és része még mindig a gyerekek mindennapjainak, mert mi felnőttek nem tudjuk a helyén kezelni, nem ismerjük fel a jelentőségét.

Nehéz lehet egy pedagógusnak azt megélnie, hogy bántalmazás van az osztályában és túltennie magát azon, hogy ez nem az ő hibája, neki észre kell vennie és kezelni.

Persze, de egy ilyen helyzetben nem az a fontos, hogy ki hibázott, hanem az, hogy levonja a pedagógus ebből a következtetéseket és megbeszéljék a gyerekekkel a történteket. Ezért is elengedhetetlen, hogy a tanári kar értse, mi a különbség egy vita és a bántalmazás között. Minden bántalmazásnak három ismérve van, ha ezek mind fennállnak, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valaki sérülni fog. Ez a szándékosság, a rendszeresség és az erőfölénnyel való visszaélés, vagyis amikor rendszeresen megalázom a másikat. A konfliktus egyenrangú felek között történik, akik a saját igazukat védik, de mindig van egy konkrét ok, ami kiváltja. A bántalmazásban nincs valós indok, ez csak egy eszköz arra, hogy megszerezzem a hatalmi fölényt a közösségben. Emiatt kulcsszerepe van a közösségnek, a szemlélőknek, akik végignézik a bántalmazást, mert a bántalmazó valójában nekik produkálja magát, az ő elismerésükre vágyik, előttük akar presztizst szerezni. A szemlélőkben kell tudatosítani, hogy fellépjenek és leállítsák. Ha a gyerekek tudatosak ebben, azt mondják, hogy “hagyd abba, ez nem menő”, a bántalmazó azt fogja érezni, hogy a viselkedéséért nem kap jutalmat a közösségtől, és leáll, hiszen nem éri el a célját.

Hogyan veheti észre a láthatatlan bántalmazást egy tanár?

Én a bizalmi kapcsolatban hiszek a pedagógus és gyerek között. Mivel a bántalmazás lételeme, hogy mások tudjanak róla, mindig vannak szemlélők az osztályban. Amerikában az egyik felmérésből kiderült, hogy az iskolai bántalmazások 90 százaléka kortársak előtt zajlik, amikről a felnőttek 60-65 százaléka tud is, ennek ellenére évekig tart. Mert ugye tudjuk, ahogy a mondás is tartja, “ami nem öl meg, az megerősít”. Mennyi ilyen baromságot hallunk nap mint nap, amiben mi is felnőttünk?

Mit tehet a tanár vagy a szülő, ha megtudja, hogy a gyereket zaklatják?

Ha ilyen történik, minden esetben a büntetés helyett az ún. resztoratív vagy helyreállító technikát javasoljuk, amikor a bántalmazó jóváteheti, amit elkövetett.

A büntetés nem állítja meg a bántalmazót, csak ügyesebben csinálja majd, ezért fontos, hogy megértse, mit követett el és amennyire lehet helyre hozhassa ezt a közösség előtt, vállalva a felelősséget a tetteiért.

És ismét ki kell emelnem a felnőttek felelősségét, tudni kell, hogy mi a különbség az árulkodás és a segítségkérés között. Felejtsük már el, hogy ha valaki bántalmazást lát és arról szól a felnőttnek, akkor azt árulkodásnak hívjuk. Nagyon sokszor ezt kapják a gyerekek, mert szólnak a csúfolódásról, mi pedig azonnal leteremtjük őket, hogy “jaj ne árulkodj!”. Csodálkozunk, hogy többet a gyerek nem fogja elmondani?

Hogyan reagálnak a gyerekek az iskolai bántalmazó helyzet ilyen kezelésére?

Minden szemléletváltás nehéz. A legsérülékenyebbek az áldozatok, akiknek általában kevés barátjuk van. A szemlélők a többség, akik nem igénylik, hogy hatalmat gyakorolhassanak a többiek felett és nem is annyira elhagyatottak, mint az áldozatok. Ők nem egyedül kell, hogy kiálljanak. Ezért amikor elkezdünk egy csoporttal foglalkozni, elsősorban hozzájuk fordulunk. Azt látom, hogy vannak természetes vezetők, akik nagyon biztosan meglátják, hogy valamit tenniük kell a bántalmazás ellen. Olyan értékekre hívjuk fel a közösségek figyelmét a a foglalkozásokon, amik a gyerekekben természetszerűen benne vannak, például a szolidaritás, hogy állj ki a másik mellett, mert ez a korrekt viselkedés. Ők is érzik, hogy a bántalmazás nem oké, csak nem tudják, hogy mihez kezdjenek vele. Ha tudatosítjuk bennük az új normákat, akkor egyre bátrabban és tudatosabban cselednek ezeknek megfelelően.

És a tanárok?

Nagyon vegyes. Vannak akik kezdetektől bizalmatlanok, például volt olyan iskola, ahol úgy érezték, hogy annyi mindent megpróbáltak, és semmi sem sikerült, hogy ez se fog. Találkozom kiégett pedagógusokkal, akik vágják a centit, nem hisznek a gyerekekben, mindig mást hibáztatnak, a gyerekeket, a szüleiket, de azt persze nem veszik észre, amikor ordítanak a gyerekekkel, minősítik őket. Nem tudatosul bennük, hogy ilyenkor maguk is bántalmaznak. Másik oldalon elkötelezett, kreatív és agilis tanárok állnak, akik a leterheltség ellenére is akár plusz foglalkozásokat vállalnak be, hogy kevesebb bántalmazó helyzet alakuljon ki. A többség pedig azok, akik kivárnak, hogy mi lesz a programból.

Mikor van vége egy zaklatásnak?

Fontos, hogy felismerjük, hogy ez egy folyamat, ami újra és újra felütheti a fejét. A sebek megmaradnak, nem múlik el, de az, ha a felek belátják, hogy ez nincs rendben és leállnak, már óriási előrelépés. Ekkor kezdhetünk hozzá, hogy feldolgozzuk a sérüléseket és ehhez akár pszichológus segítségét is kérhetjük. Ha következetes a pedagógus, akkor ritkulnak ezek az esetek és más eszközöket kezd el használni a gyerek az érdekérvényesítéshez. Fontos, hogy a pedagógus olyan légkört alakítson ki, amiben az újonnan belépőknek világosak ezek a szabályok és a határok.

Szülőként mit tehetünk, ha rájövünk, hogy a gyerekünk akár áldozat, akár bántalmazó?

Jelezni kell az iskolának, az osztályfőnöknek. Ha valaki nem kap kellő figyelmet, akkor feljebb kell menni. El kell fogadni, hogy egy szülő nem tudja megoldani az iskolai helyzetet otthonról. Hiába erősíti meg a gyereket, nem szabad annyiban hagyni. Ha pedig az iskolavezetés nem figyel, akkor legvégső esetben el kell vinni a gyereket.

Egy ilyen bántalmazás egyszerűen betegítő, azt a kiszolgáltatottságot éli meg ilyenkor a gyerek, hogy neki ezt el kell viselnie. Nem kell, van másik iskola, van másik közösség.

És persze a legfontosabb, hogy az áldozat gyerekkel beszéljünk, tudatosítsuk benne, hogy ez nem az ő hibája és állítsuk helyre az önértékelését. Ugyanígy kell eljárni, ha a mi gyerekünk a bántalmazó. Beszéljünk vele, értsük meg, hogy mi zajlik benne, amikor így viselkedik és próbáljuk megértetni vele, hogy hogyan érezheti magát az, akit ő bánt. Jó lenne, ha a szülők megtanítanák a gyerekeket a mentalizációra, vagyis arra, amikor folyamatosan kívülről látom magamat és próbálom megérteni, hogy mit miért csinálok érzelmi és értelmi szinten is, illetve azt is, hogy mi játszódhat le a másikban. Ez egy nagyon fontos képesség a felnőttként is. Ne akarja a szülő megoldani a gyerek helyett, hanem a gyerekkel közösen gondolkodjunk erről, bevonva a másik fél szülőjét és gyerekét, hogy lássa a bántalmazó, hogy mit okozott.

A mentalizáción kívül tudsz más technikát is javasolni a szülőknek?

Egy nagyon egyszerű gyakorlatot javasolnék. Amikor a gyerek elkövet valamit, akkor ne a megszégyenítést és büntetést válasszuk, mint hogy kérjen mindenki előtt bocsánatot. Megtévesztő, hogy rövid távon ez fantasztikus eredménynek tűnik, de valójában semmit sem ér.

Nem akkor kell rendezni ezeket a helyzeteket, amikor az érzelmek a csúcson vannak, hanem meg kell várni,amíg lehiggad mindenki. Felejtsük el a prédikációt, helyette kérdezzünk, anélkül, hogy irányítani akarnánk a válaszokat. Például hogy mi történt, mit éreztél, amikor ezt mondtad, mit gondoltál, szerinted a másik mit érezhetett, mi a felelősséged a történtekben? Ha önként mesél a gyerek és mi csak a kérdezéssel rásegítjük erre, akkor saját maga le fogja vonni a következtetéseket. Az általa kimondottak hozzák meg a változást.

A Békés Iskolák program az amerikai pszichiáter, Stuart W. Twemlow, és a pszichológus, gyermekjogi szakértő, Frank C. Sacco szerzőpáros negyven éves kutató- és terepmunkáján alapuló módszer, az iskolai erőszak megelőzésére és kezelésére, amelyet ma már a világ számos iskolájában (Amerikában, Jamaicában, Ausztráliában és Magyarországon) sikerrel alkalmaznak. A Békés Iskolák projekt az iskolában futó bármely programmal összeegyeztethető, szemléletével más bántalmazás-ellenes vagy egyéb, közösségépítő program hatását is felerősíti. A programban résztvevő pedagógusok gyakorlati tanácsokat, segítséget kapnak ahhoz, hogy az iskolai konfliktus helyzeteket felismerjék és hatékonyan kezeljék.

Photo by Timothy Eberly on Unsplash