Szenteste. Az SOS család körülülte a karácsonyi asztalt, jókat beszélgettek, vacsora után pedig következett a gyertyagyújtás, ajándékkeresés, a csomagok izgatott bontogatása. Mariann, aki az első karácsonyát töltötte itt, ijedten szalad ki a szobából, amikor a csillagszórót meggyújtották.

Mi történt? Nem jó az ajándék? Mást szeretett volna? Eszébe jutottak az igazi szülei?
Vagy valami rossz emléktől riadt meg?

Mariann a fürdőszobában gubbasztott a hideg kövön. Magában motyogott:
Nem gyulladunk meg, ugye most nem gyulladunk meg?!
A kislány lelkében a több éve történt tűzeset rémképei elevenedtek meg a csillagszóró látványától.

Mariannék háza épp karácsonykor égett le. Akkor kezdődött a család széthullása. Albérletek egymás után, anyaotthon, betegségek, míg végül Mariann állami gondoskodásba került. A tűztől való félelem, a széthullástól való rettegés nem múlt el nyomtalanul.

A nevelőanyuka vállán Mariann végre kisírhatta a múltat magából, megsirathatta az elégett játékait, életét.
– Mici, a mackóm is odaveszett a tűzben. Annyira szerettem… Most is szeretem… – zokogta a kislány.
Néha jót tesz a sírás. Mariann lassan megnyugodott. Nevelőanyukája elmagyarázta, hogy vigyázni fognak, és akkor a csillagszóró nem fog tüzet okozni.
– Jó lesz így? Visszajössz velem a karácsonyfához?
– Vissza. Ha megígéred, hogy soha nem gyulladunk ki.
– Megígérem – mondta Csilla, és egymás kezét fogva visszamentek a többiekhez.
Nagyon kell vigyáznunk erre a kicsi lányra is, és segítenünk kell őt, hogy az öröm lángja csillogjon a szemében, és ne a félelemé.