Saját gyermekeinek hiányzó előtörténetét írta meg Paulon Viktória a Kisrigók – Három gyerek hazatalál című mesekönyvben. A kisiskolásokat megcélzó kötetben három, nevelőszülőnél, gyerekotthonban hányódó, egymást nem ismerő testvér fog össze és varázsos kalandok után új családra talál. A szerző férjével közösen három idősebb testvért fogadott örökbe. Paulon Viktóriával beszélgettünk arról, hogy az 5-6 évesen családba érkező gyerekeknek mennyire hiányos volt az élettörténete, s hogyan pótolja ezt a mese.

A könyvben leírod, hogy utólagos mítoszteremtés volt a célod a gyerekeid számára. Mikor a gyerekeid megérkeztek, mennyi tudtak a saját életükről?

Szinte semmit. A közös életünk annyi új témát hozott, hogy ez hónapokig nem került elő. Az eljövetelük előtti fél évről sokat beszéltek, de hogy az ő életük sokkal hamarabb megkezdődött, az ebben az intenzív időszakban nem tudott fontos lenni.

Tudták, hogy mi volt az ő státuszuk előtte?

Fogalmam sincs. Az idősebb lányom, Szandra hatévesen nevelőszülőnek hívta a nevelőszülőt. Csaba gyerekotthonban élt, nyilván tudta, hogy ott nincs anyukája. Dzseni, a legkisebb testvér egy másik nevelőanyánál élt, akit ő mamának nevezett, és sokáig azt mondta, a testvérei nagy felháborodására, hogy őt a mama szülte. A testvérei ezt kikérték maguknak.

Ezt ismerethiány okozta?

Nem hiszem, hogy a nevelőanya táplálta ezt a félreértést, de hagyta. De ma is ő az a gyerekem, aki, bár hétéves elmúlt, a legkevésbé akar erről beszélni, ha a nagyok szóba hozzák, kihátrál.

Ha jól értem, a gyerekeket nem készítették fel az örökbefogadásra.

Nem látszott rajtuk.

Emlékeznek a vér szerinti családjukra?

Nem. Bár közös szülőktől származnak, egyik sem élt soha a vér szerinti anyával, apával. A nagylányom három évig élt a rokonsággal, a fiam két évig, a legkisebb pedig ismerősöknél hányódott.

Te mennyire kaptál információt az örökbefogadás előtti időszakról?

Nagyon keveset, félmondatokból kellett összeszedni, és sokszor szerintem nem is korrektek az adatok, a gyámhivatali akta is kusza és időbeli anomáliák vannak benne.

A fejlődésükről sincsenek adatok az első három évből?

Nincsenek. Valószínűleg nem látta őket védőnő.

És azokról az évekről, amelyeket a rendszerben töltöttek?

Nagyon kevés. A nagylányomnak van egy kötelező naplója, amit a nevelőszülő egész szorgalmasan írt, de kizárólag arról, hogy neki milyen érzelmei vannak a gyerek felé. Arról nincs szó, hogy milyen ez a gyerek, azon kívül, hogy rettenetes, és nem bír vele. Csabáról a gyerekotthonból egyetlen irat van, a bekerülés után egy pszichológusi vizsgálatról, de semmi több. De ez az időszak egybeesett a gyerekotthonok szétbombázásával.

Fényképeket kaptál?

A gyerekotthonból Csabáról van két szülinapi tortás kép, de az egyik, ha jobban megnézem, nem az én gyerekem szülinapján készült, meg egy kirándulásról kép. Ez elég kevés három év alatt. A nagylányom kapott egy fotóalbumot a nevelőszülőtől, mikor eljött, abban benne vannak az ott élt családtagok, gyerekek és néhány óvodai kép, ez egy támpont. Dzseninek is van ilyen albuma, mindenkiről egy fotó a nevelőcsaládból, egy óvodai kép, karácsonyok, szülinapok emléke.

Vannak a gyerekeknek olyan kérdéseik, amelyekre nem tudsz felelni?

Még nem voltak. Dzseni nem kérdez. Csabát az foglalkoztatja, hogy ha máshova született, miért nem ott él, aki valahova született, miért ott él. Nem haraggal foglalkoztatja, de kattog rajta. Szandrát kezdi érdekelni, hogy ki volt az anyukája és milyen volt, de nem tudunk sokat, és nem is olyan nagylány, hogy egy komoly élettörténettel elárasszam. Tudom, hogy egy nehéz sorsú lány volt, és ő sem a családjában élt.

Tudsz indulat nélkül viszonyulni a gyerekek előéletéhez?

A szülőanya felé nincs indulatom, ha nagyon bogozom, hálát érzek, hogy megszülte a gyerekeimet. Jó érzéssel gondolok rá, mert én sem ismerem, én is mesebelinek képzelem őt. Szandra nevelőszülőjének viszont meg kellett bocsátanom, ő nem bánt szépen a lányommal. Dzseni nevelőanyukájára tudok szeretettel gondolni, ő szerette Dzsenit, mindig kedvesen viszonyult hozzánk. De segítséget ő sem kapott, nem kapta meg azokat a fejlesztési lehetőségeket, szakmai segítő helyeket, ahova elvihette volna Dzsenit. Az egész rendszerre nem gondolok jó érzéssel, sokan hibáztak a gyerekvédelemben, a gyám is, nem érzem, hogy bármit tett volna a gyerekekért.

Három évvel a bekerülésük után fogadtátok a testvéreket örökbe. Mi tartott ennyi ideig?

És a bekerülésük előtt? Hogy élhetnek Magyarországon ma úgy gyerekek, hogy nem tudni, hol vannak? Csabát pedig legalább tízszer hordták kórházba lázas, fulladós, téli betegségekkel, mindig más lakcímről, mindig más személy vitte be, ez nem tűnt fel senkinek?

Ők azelőtt nem találkoztak egymással?

Mikor Szandrát kiemelték, ugyanaz volt a lakcíme, mint Csabának. A hároméves Szandrának mintha lenne emléke a kétéves Csabáról. Dzsenivel nem találkoztak.

Szerinted mire van szüksége a gyerekeknek ennek a történetnek a feldolgozásához?

Most semmire, csak hogy éljék a gondtalan gyerekéveket, megfelelő iskolával, biztonsággal, szeretettel, békével, kis izgalmakkal. Később pedig mégis meg kell próbálni tisztába rakni a múltjukat, az összes létező iratból valami idővonalat összeállítani nekik. Nagyon remélem, hogy találkozhatunk majd a vér szerinti anyával, aki remélem, hajlandó lesz és valamilyen válasszal tud szolgálni, hogy ez miért alakult így.

Ugyanakkor a mindennapokban jól jönne egy folytonosság. Nagyon gyógyító lenne azt mondani a gyerekemnek, aki otthon rajzolgat, hogy te mindig szerettél rajzolni, de ehhez kéne egy irat, amiben benne van, hogy Szandika szívesen rajzol. Ettől azt érezné, hogy bár nem voltunk együtt, de egy szép ívet ír le a történet. Csaba egy darabig erőfeszítéssel tartotta ébren magában a gyerekotthon emlékét, látszott, azért beszél róla, hogy ne felejtse el. Mióta iskolás, azóta érzem, hogy a jelenben él.

Visszalátogattok valahova a korábbi helyszínek közül?

A gyerekotthon pár hónappal később bezárt, de a hűlt helyére évente visszalátogatunk. Csabának a gyerekotthon kellemes emlék. Az egyetlen, amit nem szeret benne, hogy a hajmosásnál sírt. Az intézet valamelyest Szandrának is élménye, mert ott fél évet eltöltött. Szandrában Dzseni érkezése után felmerült, hogy szeretne visszamenni a nevelőszülőkhöz. Hasonló helyzet, Dzseni is egy vidéki nevelőcsaládnál élt, ez juttatta eszébe. Én mondtam, hogy ha szeretné, megpróbálom, de nem biztos, hogy sikerül. Ők már nem nevelőszülők, tehát el kéne kérni a címüket a Tegyesztől és kedves magánlevelet írni, miközben nem látnám őket szívesen. Én meg a címüket sem tudom, csak a falu nevét.

Egy újabb fehér folt a múltban…

És Szandrának ráadásul a legfontosabb az ott élő két nagylány volna, akikre emlékszik, és akikről semmit sem tudunk, csak a keresztnevüket. Ez egy újabb szívtelenség, akár éveket élhetnek együtt a gyerekek egy nevelőcsaládban, és utána semmi joguk nincs megkeresni az ott testvérként nevelkedő társaikat. Dzsenivel most visszalátogattunk, ez kellemes élmény volt, de Szandra nem vette elő a témát újra.

A gyerekek olvasták a könyvet?

Az írás folyamatában is részt vettek. Volt többféle változat a cselekményben, néhány verziót megmutattam nekik. Mikor kész lett, felolvastam nekik a számítógépről, de igazán nagy élmény akkor lett, mikor kézbe fogták a kötetet és úgy olvasták el újra. Akkor lett igazi mese a számukra.

Nekik ez egy mese?

Egy mese, ami róluk szól.

Ezen csodálkoznak?

Nem, teljesen természetes, hogy nekik van egy meséjük.

De még a rajzokon is ők szerepelnek.

Nem csodálkoznak ezen. A rajzokba én nem szólhattam bele, de az illusztrátor úgy gondolta, hogy ezeket a gyerekeket rajzolja meg. Az sem fura nekik, ha a könyvesbolt kirakatában látják. De ha kiderül egy osztálytársukról, hogy olvasta, akkor csodálkoznak és kérdezik, hogy adtam-e nekik könyvet. A nagylányom panaszkodott egy osztálytársára, hogy megkergette, meglökte. Erre Csaba azt felelte: mondd meg neki, ha továbbra is így viselkedik, akkor elvesszük tőle a könyvet. Azt hiszik, ezt én odaadom annak, akinek akarom, nem értik, hogy a könyvpiacon kapható. Pont ezért mutattam meg a boltban, de nem értik. De Szandra kérdezte már, hogy tetszik-e másoknak a könyv.

Ami a célod volt, pótolni a hiányzó eredettörténetet, az sikerült?

Tulajdonképpen igen. Dzseni nem jelez vissza erről semmit, de mikor először végiglapozta, a képek nagyon erősen azonnal működtek, és azt mondta: adjunk egyet ajándékba a mamának. Tőle ez váratlan volt, hogy ennyire jól elhelyezte az egészet és átlátta, hogy oda is tartozik. Csaba meg van róla győződve, hogy ez így történt. „Végre! nem emlékeztem, hogy tört be a fejem, hát így!” Szandrának tényleg volt egy galambja, és nagyon örül, hogy erről megemlékeztem a könyvben. Szandra most egy átmeneti időszakban van, aki a nagy karácsonyi csodától kér ajándékot, de azt a szülő hozza. Ő már nem teljesen hiszi el, azt mondta, hogy kábé stimmel, de ennyire nem volt izgalmas. Amikor a regényben feltűnnek az örökbefogadó szülők, a két nagyobb azonnal mondta, hogy ezek lesztek ti. Ezt örömmel mondták. Azt már kérdezték, hogy mi hogy találkoztunk, miért pont mi lettünk a szüleik. Örültek, hogy ennek is van egy története.

Azt már kérdezték, hogy ti miért fogadtatok örökbe?

Igen, nagyon régen. Azt kérdezték, van-e gyerekünk még. Szandra, ha nagyon elfáradok, kiakadok, számon kérek, akkor rutinosan rávágja: ha neked ennyire nehéz, akkor miért fogadtál örökbe.

És a „ne szólj bele, nem vagy az anyám” megvolt már?

Csabától volt egy hasonló, de mikor lenyugodott, nevetett, hogy ez micsoda hülyeség. Szandra nem merne ilyet mondani, ő nagyon félti ezt a kapcsolatot, nem akarja elszúrni. Volt olyan is, hogy jó, akkor vigyél minket vissza! De ezektől félek a legkevésbé, ezek csak futó indulatok. Nem ez a nehéz, hanem egyszerre csinálni a logisztikát, ellátni a gyerekeket, nevelni, szeretni őket, és valami mindig elmarad. Illetve a logisztika nem maradhat el, muszáj beérni az iskolába, ez nekem napi négy óra közlekedést jelent, mert ilyen távol találtam meg azt az iskolát, ahova nyugodt lélekkel viszem őket.

Közel két éve már beszélgettünk. Azóta mindhárom gyerek iskolás lett, hogy vagytok most?

A gyerekek jól érzik magukat. Mivel Waldorf-iskolások, nem sok dolgunk van ezzel. Egész hétvégén játszanak, önfeledten, ami persze nagy hanggal, rendetlenséggel jár, de ők jól érzik magukat. Valamin mindig törik a fejüket, összevesznek, megharagszanak, jobban vannak, mint óvodás korukban. Szeretik az osztálytársaikat. Szandra már nem a kis felnőtt, kislány lett, aki a barátnőivel összevész és kibékül.

Dzseni utolérte magát?

Önmagát utolérte, hogy másokat utolér-e, az kérdés. Nagyon sokat fejlődött, elment iskolába. Nemrég láttam egy bemutató órán, Dzseni semmiben nem tért el a többiektől. De ez a Waldorf iskola, nem az a hely, ahol hat hét után írni kell.

Mit írsz most?

Szeretném megírni a Kisrigók folytatását, amiben ők már nem kisrigók, nem elveszett kis jószágok a világban, hanem gyerekek. Nem egyszerű út kisrigóból gyerekké lenni. Ezt még meg lehet írni csodás elemekkel mesének, hogyan marad meg Kukrú galamb úgy, hogy már nem kell, hogy az anyjuk helyett anyjuk legyen. Ez még kibír egy történetet és korosztályilag is tud mese lenni, csak egy év telik el, még az ilyen korú gyerekolvasónak is belefér valami varázslat. Tartozom ezzel a mostani gyerekolvasóknak, akik családban élnek, és egy nekik ismeretlen terepre tévedtek a szülők nélkül élő Kisrigókkal. Aztán szeretnék más meseregényt is írni, nem az örökbefogadásról, csak a világról, gyerekekről. De foglalkoztat egy örökbefogadott kamasz története is, szerelemmel, szökéssel, elmenéssel, megtalálással, más nemzetiségű féltestvérekkel, lenne mit írni erről, de ez már nem mese, hanem korhatáros történet lenne.

Paulon Viktória: Kisrigók. Három gyerek hazatalál, Pozsonyi Pagony, 2017, 128 oldal, 3490 forint.