A Gyermekjogok Világnapja alkalmából Herczog Mária szociológussal beszélgetek, aki a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület vezetője, a Eurochild európai gyermekvédelmi ernyőszervezet elnöke, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja. Szóba kerül a gyerekjogok helyzete Magyarországon, a gyermekvédelmi rendszer anomáliái, és az intézményi ellátás alternatívái.

Nemrég látott napvilágot az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának jelentése Magyarországról. Szigorúbb kritikát fogalmaz meg, mint a legutóbbi, 2006-os jelentés?

SONY DSC

2006-ban még tartott az a lelkesedés, ami a Gyermekvédelmi törvény bevezetését követően és a megindult reformok során tapasztalható volt, de akkor is sok jogos problémát vetett fel a Bizottság. Idén 22 fős delegációval érkezett a magyar kormány, ami jelentős létszám, és korrekt válaszokat igyekeztek adni a kérdésekre. De hiányzik az átfogó gondolkodás és stratégia a gyerekvédelem, gyerekjogok, gyerekjólét terén, nagyon fragmentált a rendszer, és a benne dolgozók is csak pontszerűen látják a saját szűk területüket.

A Bizottság záró észrevételei is kiemelik, hogy nálunk nincs stratégia a gyerekjogok érvényesítésére. Nincs olyan koordináló szervezet Magyarországon, amely ezzel a feladattal lenne felruházva, elvész a szociális, egészségügyi, igazságügyi, oktatási területek közt a téma. A gyerekek a retorika szintjén fontosak, hogy legyen több gyerek, de az a gondolkodás hiányzik, hogy a gyereknek jogai vannak és minden gyereknek joga van jóllétre, képességei kibontakoztatására, boldog gyerekkorra. Az én interpretációm, hogy Magyarországon a felnőttek se érzik úgy, hogy gyakorolhatnák a jogaikat, akkor miért tartanák fontosnak ezt a gyerekekre. Az ENSZ alapelvei szerint a gyermeknek joga van az egészséges fejlődéshez, a diszkriminációmentességhez, a legfőbb érdeke figyelembevételéhez, a véleményének meghallgatásához minden őt érintő ügyben. A szakemberek képzésében nem szerepelnek a gyerekjogok, egy tanár, orvos, ügyvéd, szociális munkás számára nem evidens, hogy gyerekjogi szemlélettel gondolkozzon. Nem tekintik kompetens személynek a gyereket, még a saját ügyében sem, 14 éves kor alatt meg se hallgatják, legyen szó az ő bántalmazásáról vagy épp örökbefogadásáról, válás esetén az elhelyezéséről, kapcsolattartásról. Miért ne lenne kompetens egy gyerek a saját ügyében?

Melyeket tartod a legfontosabbnak a bizottság megállapításai közül?

Az átfogó stratégia hiányát, erről már beszéltem előbb. A gyerekjogok ismeretének hiányát. És végül a diszkrimináció tilalmát.

A gyerek mintha a politikai Jolly Joker lenne. Bármikor előhúzható, bármely oldalon, ügyben lehet rá hivatkozni…

A 60-as évek óta sírunk, hogy nem születik elég gyerek, de a megszülető gyerekek senkinek sem fontosak. Az ország egy részén nincs elérhető óvoda, iskola, megfelelő egészségügyi, szociális ellátás, közlekedés. De két gyerekkel két diplomás, dolgozó, középosztálybeli szülő is a szegénységi küszöb alá csúszik! Ha nem a versenyszférában dolgozik, hanem alkalmazott, tanár, óvónő, szociális munkás a szülő, szinte lehetetlen, hogy a gyereke zenét tanuljon, sportoljon. Nem beszélve arról, ha a gyereknek szemüvegre, gyógyúszásra, pszichológiai tanácsadásra van szüksége. Ugyanakkor a gyerekek harmada a minimális feltételekkel sem rendelkezik. Nem tud nyaralni menni, vashiánya van, nincs védőnő, nincs házi gyerekorvos.

Beszéljünk a gyermekvédelmi gondoskodásban (hagyományos nevén állami gondozásban) élő gyerekekről! Egy új jogszabály szerint a fiatalabbak ezentúl csak nevelőszülőkhöz kerülhetnek.

Teljesen átgondolatlan jogszabály-módosítás történt, hogy 12 év alatt gyereket ne lehessen intézményben elhelyezni. A cél üdvös, de ennek semmilyen feltétele nincs meg. Nem készült hatástanulmány, de kikerült a kormányzati portálra, hogy ez hatvan százalékkal olcsóbb, mint az intézményes ellátás. Holott, ha jól csinálják, a nevelőszülői elhelyezés nem olcsóbb, de sokkal hatékonyabb.

A bekerülés feltételei sem egyformák. Ahogy beszélgetek nevelőszülőnél élő gyerekekkel, nagyon változó, mekkora családi probléma esetén kerülnek be a rendszerbe.

Az elsődleges cél természetesen a családmegerősítés lenne, nem pedig kiemelni a gyereket a családból. Most legyengítették az önkormányzatokat, a gyermekjóléti szolgálatokat, semmilyen szülői készségmegerősítő program nem létezik. Az elszegényedés és a rendpártiság miatt megnőtt a beutalások száma. Végtelenül magas, öt és fél év az állami gondozásban töltött átlagos idő! Holott azért hozom be a gyereket, mert krízis van a családban, és vagy azt segítem megoldani, vagy ha erre nincs esélye, akkor az örökbeadást. Ez olyan, mintha az egészségügyet úgy szerveznénk, hogy a háziorvosok és a szakrendelők minimális jogosultsággal rendelkeznének, és mindenkit befektetnének a kórházba és ott is tartanák örökre. A fejlett országok modellje és az ENSZ Alternatív gondoskodás útmutatója, valamint az európai uniós ajánlások alapján is a szülők megerősítésére és koragyerekkori programokra lenne szükség, hogy az iskolába egy érett, lemaradásokkal nem küzdő, érdeklődő, kötődni képes gyerek érkezzen, akinek az ágyúgolyó sem árt. Ha a korai ellátásba minden pénzt beletennénk, akkor stigma nélkül elérnénk a nagyon veszélyeztetett csoportokat is.

tpa-picture-52895

Ma pusztán a szegénység miatt tilos kiemelni a gyereket a családjából, legalábbis elvileg. A gyakorlatban ez hogy működik?

Számításaink szerint a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülők legalább 30 százalékát szegénység miatt emelik ki. Ha egy gyerek éhezik, ha nincs víz, ha nem tudnak fűteni, akkor előbb-utóbb elhanyagolásnak minősítik és kiemelik a gyereket a családból.

Ilyenkor fel se merül, hogy a családot segítsék?

Nem. Az önkormányzatnak nem érdeke. Ha beutalja a gyereket, akkor nem kell fűtési támogatást fizetni, ruha-, cipőtámogatást adni a gyereknek. Pedig az állami gondozás éves 2-4 milliós költségének töredékéből nemcsak a családot lehetne segíteni, de munkahelyeket teremteni. Is.

Ha bekerül a tízéves gyerek, jó eséllyel bent marad nagykorúságáig, rákölt a rendszer 20-40 millió forintot, és egy olyan fiatal fog kikerülni a végén, aki minden indikátorban sokkal rosszabb eredményt mutat fel, mint családban felnőtt társai, végzettségben, életesélyekben…

Ennél a sokat szenvedett gyereknél, ha behozzák, illetve ha a családjában nő fel, a kimenet kábé ugyanolyan lesz. Ha behozom a gyereket, úgy kéne kezelni, mint egy kórházi intenzíven. Mintha operálnám és rehabilitálnám, pár hónap alatt, vagy legfeljebb egy év legyen elég rá, és távozzon gyógyultan. De mérjük meg, mit csináltunk, mit értünk el a benntartózkodás alatt!  De ez ma nem létezik… A törvényben benne van, de sose működött így a rendszer.

Hogy lehetne ezt elérni?

Az alapellátás fizessen a szakellátásnak, ha bekerül egy gyerek. Agyrém, hogy egy polgármesternek nem érdeke helyben segíteni a családot, a gyereket, mert az neki pénzbe kerül, de ha bekerül állami gondozásba, azt a központi költségvetés fizeti. Ezért könyörögtünk már a kilencvenes években, hogy legalább a költség 25 százalékát fizessék a helyi önkormányzatok, de nem sikerült elérni. Ez ma az intézeti ellátás évi négymilliós költségéből egymillió forint lenne. Nemzetközi gyakorlat, hogy az önkormányzat fizet a költségvetésnek a szakellátott gyerek után.

Sose költöttek ennyit arra a gyerekre.

Az egyik ellenérv az volt, hogy akkor nem utalnák be. A másik, hogy ebben az esetben magasabb normatívát kellene biztosítani az önkormányzatoknak, különben tönkremennek a kicsik. Persze ehhez monitoring kellene. Az önkormányzatnak is megérné, hogy az egymilliót nem arra költi, hogy elküldi a gyereket a szakellátásba. Az egymillió forintból tíz gyerek sorsát rendezni lehetne. Ha eggyel több családgondozó van, ha van hétvégi ellátás, ahol enni is kapnak a gyerekek, ha van furulyaszakkör, sportklub, ahova bejönnek a gyerekek, akkor megoldják a problémát. Akkor értékké válik, hogy ezen a településen nem állami gondozásba küldik a gyereket, hanem megoldják, és ez az egész közösséget segíti tevőlegesen is, meg a gondolkozást is.

_DSC7568-2

Az utóbbi időben több hír is nagy port kavart a médiában, ahol gyermekek vagy fiatalok szexuális vagy más fajta abúzusáról volt szó. Ez jó fejlemény? Várható, hogy nő a társadalom tudatossága?

Nagy dolog, hogy sikerült törvénybe iktatni 2005-től, hogy a testi fenyítés  minden formája tilos, a családban is. De egy forintot nem költöttek a kormányok kampányra, arra, hogy a szülőket, szakembereket más nevelési, fegyelmezési módszerekre tanítsák. Még kevésbé ismert, hogy a lelki bántalmazás, megalázás is tilos, és ha lehet, még inkább kártékony. Néhány kirívó bántalmazás, visszaélés napvilágot lát, olyankor a kommentelők követelik, hogy vágják le az elkövető farkát, de ezek rendkívüli esetek. Ha szexuális bántalmazás után kerül be szakellátásba a gyerek, többnyire semmilyen terápiára nem számíthat. És amiről nem beszélünk: ha egy gyerek szemtanúja a bántalmazásnak az iskolában, vagy bárhol máshol, ő maga is áldozat. Könyörgünk az iskoláknak, hogy egy-egy balhé után beengedjék az egyesületünket, hogy a nem direktben sértett gyerekek és a közvetlenül érintettek is feldolgozhassák a történteket. A legtöbben nem is értik, miért kellene, mások félnek, vagy nem akarnak extra feladatot, nem hisznek benne, de nem próbálják ki. Mikor Kaposváron pár éve két diák megölte egy társát, szerettünk volna bemenni segíteni a feldolgozásban a többieknek és nem engedtek be, de másokat sem. Emellett a mindennapos kínokat is cipelik a gyerekek és felnőttek magukkal, és sokan nem értik, mitől ilyen rosszkedvű és reményvesztett az ország.