Forgács Eszter pszichológus hét évet dolgozott a kaliforniai gyermekvédelmi rendszerben. A beszélgetés második részében arról beszél, hogy zajlott a napi munkája, milyen előítéletei dőltek meg San Franciscóban, és hogy hat a gyerekek pszichéjére a fegyverek állandó jelenléte. Az interjú előző része itt olvasható.
Munkád során te jártál ki a családok lakására. Ez hogy zajlott?
Jó párszor előfordult ebben a munkában, hogy megbeszéltük a találkozót, de amikor odamentem, senki nem nyitott ajtót. Ilyenkor megint telefonálunk, beszélgetünk, megpróbáljuk még egyszer. Ez más, mint egy rendelőben ülő pszichológus munkája, mert itt kinyúlunk a családok felé. A bizalmat és a kapcsolatot ki kell építeni ahhoz, hogy a közös munka lehetővé váljon, ez nem adott. A családok nagyon különböző körülmények között laktak, és különböző mértékben tudták megszervezni az életüket. Aki terapeutaként ilyenre vállalkozik, sok mindent tolerálnia kell, előfordul, hogy vannak intenzív szagok, rovarok, kosz, zajok. Erről a szocmunkások is tudnának mesélni. Másrészt valakinek az otthonában mindig zajlik az élet, az ember sosem biztos abban, hogy mi lesz, ki lesz éppen otthon, hol fog zajlani a terápia, esetleg meztelenül szaladgál a lakótárs, vagy javítják az ajtót, amit előző éjjel valaki kiszakított a helyéből. De pont ez benne a szép is, hogy igazán részt tudunk venni abban, amiben egy család él.
Ez egy gesztus is, hogy te alkalmazkodsz, neked fontos…
Pontosan. Ebben van egy gyógyító lehetőség: mindennek ellenére kitartok, megyek. Nagyon sok családnak a kiszolgáltatottság az élménye, az, hogy őket rángatja ide-oda a rendszer. Egy szülő, akinek a bizalma nulla, nem fog bemenni egy rendelőbe a középosztálybeli fehér terapeuta nénihez. A házhoz járásban az is nagyon izgalmas, hogy lehetőség van konkrét módon is segítséget nyújtani, ezáltal is építeni a bizalmat. Volt, akivel elmentem bevásárolni, segítettem neki eljutni más szakemberhez, vagy elkísértem a bíróságra, amikor a gyerek elhelyezését vizsgálták felül, kiutaztam vele oda, ahol a gyerekével találkozhatott. Néha az ilyen helyekre eljutás hihetetlen nagy szervezést, érzelmi megtartást igényel, sok hónapba telhet valaminek a meglépése. Bár a pszichológus szakmától ez idegen hozzáállás, de katartikus pillanatok származhatnak a sétából, közös tevékenységből, és annak a megéléséből, hogy nincsenek egyedül. Van, aki máshogy nem is lett volna képes megnyílni és bízni. A pszichológusságnak abban van a jelentősége, hogy mindent, ami történik, pszichológusként érzékelünk, gondolunk át, és jelzünk vissza.
Volt, hogy féltél a házaknál?
Előfordultak félelmetes helyzetek, mentünk olyan környékekre, ahol lelőttek embereket, drogügyletek zajlottak. Én szerencsére sosem éreztem magam konkrét veszélyben, sokszor a családok is vigyáztak ránk. Persze lehettek necces helyzetek, és igyekeztem nem menni veszélyes környékekre sötétedés után. Én ezt a munkát nem csinálnám egy jó team nélkül, mert ha nem tudjuk feldolgozni az élményeinket, mi is kiégünk nagyon hamar. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy ne féljek, hogy tudjak jelen lenni, de mégis tudjam érezni a veszélyt. Kollégákkal előfordultak olyan helyzetek, hogy azt kellett mondaniuk, hogy nem járnak ki a házhoz, mert túl veszélyes. Ezek nagyon nehéz döntések, szörnyű érzés ezt mondani egy segítségre szoruló családnak. De a realitást is képviselni kell, ennek is van terápiás értéke, főleg, ha lehet találni valamilyen más megoldást.
Mit jelent a szülő-gyerek terápia?
Az ilyen terápia a szülő-gyerek-terapeuta kapcsolatra fókuszál, akár a boltba megyünk, akár egy szobában játszunk. A kapcsolatok történéseit próbáljuk megérteni. Az esetek legnagyobb részében nem arról van szó, hogy a szülők nem szeretik a gyerekeiket. Általában nem a szeretet hiánya állja útját a szülő-gyermek kapcsolat fejlődésének, hanem azok az élmények és kötődési minták, amiket a szülők hoznak magukkal. Mondok egy példát: egy nagyon depressziós anyuka, akit gyerekkorában érzelmileg, fizikailag bántalmaztak, könnyen érzékelheti úgy a pici babája ökölbe szorított kezét, vagy azt, hogy ütögeti őt a baba, hogy a gyerek bántani akarja, fájdalmat akar neki okozni. Elkezd védekezni, lefagy, nem reagál, vagy dühösen elutasítja a gyereket. Ilyenkor a munkánk például az, hogy segítsünk felgöngyölíteni, a szülőnek megérteni, mit akarhat a gyerek és neki mit jelent ez. A bántalmazottság élménye olyan fájdalmas, hogy a legjobb védekezés az lehet, ha valaki teljesen elnyomja ezeket az érzéseit, szinte nem is tud róluk. Ennek ellenére ezek az élmények hatnak, és a szülőség nagyon intenzíven tudja őket aktiválni. Még nehezebb, ha a gyerek emlékezteti a szülőt arra, aki őt bántotta. Egy másik példa lehet az, hogy amikor a másfél éves gyerek nekiáll felfedezni a világot, az a szülő, aki sok veszteséget élt át és nem érezte, hogy szeretik, ilyenkor azt élheti meg, hogy a gyerek elhagyja őt. Ezért nem tudja támogatni a gyerek boldog felfedező körútját, elfordul tőle, dühös lesz rá, túlfélti. Vagy lehet, hogy az a sok veszteség, elszakadás, amit elszenvedett és amivel esetleg érzelmileg egyedül maradt, arra tanította, hogy nem biztonságos kötődni, az érzelmeket nem lehet megosztani. Majd jön a kisbabája, aki függ tőle, egész nap lógna rajta, sír, követel. A szülőnek a kisgyerek viselkedése és a gyerek szükségletei felhozhatják a saját fájdalmát, amit anno érzett, de megtanult nem érezni, és amit nem tud kifejezni és elviselni. Ezért lehet, hogy keményen el fogja utasítani a gyerekét pont azokban a pillanatokban, amikor a kicsinek szüksége lenne rá, és mondjuk minden búcsúzáskor hatalmas drámák játszódnak le. Ha a szülő biztonságos módon kapcsolatba tud kerülni a saját érzéseivel, akkor sokkal jobban fog tudni reagálni és más színben, több empátiával tudja elkezdeni látni a saját gyerekét.
Már a kicsi gyerekeknek is lehetnek olyan élményeik, amitől nehéz megérteni, hogy mit akarnak. Sok gyereket láttam, aki meg se nyikkant, ha elesett. Ha baja történt, jó messzire elment az anyukájától, mert már rátanult arra, hogy nem érdemes segítséget kérnie. Ettől meg az anyuka folyamatosan azt élte meg, azt, hogy a gyerek elhagyja, nem szereti őt, nincs is szüksége rá, amitől persze tovább eszkalálódott a probléma. Ilyenkor meg kell értenie a szülőnek, hogy ha a gyerek elmegy, vagy tiltakozik ellene, az nem azt jelenti, hogy nincs szüksége őrá. Ez egy hihetetlen nehéz feladat, mert ez hatalmas ellentmondásnak látszik. Hasonló gyermeki viselkedést sokszor láthatunk, amikor egy gyereket visszahelyeznek a családjához, ezért is van óriási szükség a terápiára az ilyen helyzetekben.
Amerika a szabad fegyvertartásról híres. A fegyverek állandó jelenléte okoz eltérést az ottani szociális munkában?
Hatalmas, számomra megszokhatatlan eltérés. Fegyverrel távolról, sok embert lehet meggyilkolni. Ez nagy különbség. Egyik kollégám mesélte, aki gyászcsoportot vezetett egy oaklandi általános iskolában, hogy ezek a gyerekek már simán elvesztettek száz embert az életükben, a környékükön zajló folyamatos lövöldözéstől. Sok beutaló úgy érkezik, hogy súrolta a gyerek hasát a golyó, az anya alig tudta behúzni a babakocsit a házba a golyó elől, látta, amikor a kistesóját lelőtték. Tehát, ha az ember ilyen munkát végez, akkor találkozik a következményekkel. A bűnbandák jelenléte hangsúlyos a városok különböző területein, de mint azt az elmúlt hetek történéseiből megint láthattuk, a fenyegetettséget nemcsak ők okozzák.
Sok mindent elszenved egy magyarországi hátrányos helyzetű gyerek, de a lövöldözés nem jellemző. Hogy hat ez a gyerekekre?
Fel se tudom mérni, milyen idegállapotban élhetnek emberek, akiknek az életében ilyen bármikor előfordulhat. Nagyon sok anya félti a fiát ezekben a közösségekben, tudván, hogy bármikor elveszíthetik. Sokan már iskolás, gimis korukban lépnek be a bűnszervezetbe, nem feltétlenül azért, mert oda akarnak tartozni, hanem mert nincs más opció. Ez a lövöldözés rettenetesen traumatikus, még akkor is, ha az ember csak hall róla. Ne tévesszen meg bennünket a látszat, hogy ezt meg lehet szokni. Ettől még ez nagyon nagy belső feszültség, az olyan gyerekek, akik ilyet átéltek, sokkal reaktívabbak, nehezen tudnak koncentrálni, nem tud lenyugodni az idegrendszerük. Készenléti állapotban vannak, védik magukat, tehát könnyen agresszívakká válhatnak, vagy elfutnak, esetleg ledermednek. Van, akiről észre se venni, hogy ott van. Ez rontja az esélyeiket arra, hogy beilleszkedjenek az óvodába, iskolába, és hogy ott jól teljesítsenek.
Volt-e olyan eset, hogy te kulturálisan nem értetted az adott helyzetet mint Magyarországon felnőtt, magyar pszichológus?
Csak ilyen helyzet volt. A hét évem másról sem szólt, mint megérteni, hogy hol vagyok, ki vagyok, hogyan működik a világ. Persze pszichológusként amúgy is ez a dolgunk, de egy ilyen helyzet kihúzza az ember lába alól a talajt. Látszólag egy egészen ismerős kultúrában próbáltam eligazodni, de valójában rengeteg kultúrában egyszerre. Viszont, amikor az ember rákényszerül arra, hogy mindenre rákérdezzen, akkor rájön, hogy a saját kultúrájában mennyi mindenről hiszi azt, hogy tudja vagy érti, pedig nem. Ami nehéz volt, hogy sokáig nem igazán értettem, hogy mi akár a baráti vagy szakmai kapcsolatok ritmusa, az embereket mikor illik hívni vagy nem hívni, ki kit enged be a lakásába.
A kérdés nem az volt, hogy milyen angolul pszichológusként működni, hanem, hogy milyen, ha ezt spanyolul kell tennem, ahogy még kevésbé beszélek, olyan emberekkel, akikkel néha nem nagyon van közös nyelvünk, és még a gesztusok is mást jelentenek, egy olyan helyen, ahol akár 40 kultúra is jelen lehet egyszerre. Tudok-e elég nyitott maradni, mindent megkérdőjelezni, megérteni, hogy mások hogy látnak engem és ennek fényében ki vagyok én; illetve érzékenynek lenni mások általam akár kevéssé ismert történelmi tapasztalataira és az ebből fakadó reakcióikra. A multikulturalitás, ha valaki hajlandó kicsit kilépni a saját világából, magával hozza, hogy nagyon sokféle szemszögből próbáljunk ránézni ugyanarra a dologra.
A gyereknevelésben is dőltek meg addigi fix pontjaid?
Nagyon fontos volt, hogy ezeket felülvizsgáljam. A kultúrák találkozásánal azonnal előjön, hogy ki mit gondol a gyerekek és felnőttek viszonyáról, mit jelent a függetlenség, önállóság vagy a tisztelet. Az egyik oviban a hároméves gyerekek a földre leterítették a kabátjukat, és a földön fekve bújtatták bele a kezüket. Nekem ez érdekes volt, sosem jutott eszembe, hogy az önállóságot ilyen módon tanítsam, de az amerikai értékrendben a minél nagyobb függetlenség és alkalmazkodási készség sokszor igen hangsúlyos. Viszont dolgoztam olyan ötéves etióp kislánnyal, akit a szülei kanállal etettek otthon. Mondhatnám, hogy nem nevelik önállóságra a gyereket, de lehet, hogy ott máshogy vannak a dolgok, és nem az én értékrendemmel kell nézni. Ha egy szülő mindig fogja, sose teszi le a gyerekét a földre játszani, mielőtt ferdén nézünk rá, érdemes megtudni, honnan jön. Lehet, hogy olyan helyről, ahol ez életbevágó szabály, mert a kisbaba a földön kúszva nagy veszélynek lehet kitéve. Fontos, hogy ezeket a gyereknevelési kérdéseket az ember ne magához viszonyítsa. Nem tudhatom, hogy szolgálnak valamilyen védő funkciót azok a dolgok, amiket én furcsának találok. Ez a szemlélet számomra itthon is hasznos, mert valójában a mi látszólag jóval homogénebb kultúránk sem homogén.
De például jó volt látni boldog, kiegyensúlyozott gyerekeket két anyukával vagy apukával, mondjuk az azonos spermadonortól származó testvéreik társaságában, és azt a természetességet, amivel ezt vállalni tudták.
A magadról alkotott képed hogyan változott? Te lettél az elnyomó fehér ember?
Igen. Sokáig borzasztóan meglepődtem, tiltakoztam, mivel kelet-európaiként magunkat tartjuk elnyomottnak, hátrányos helyzetűnek. Ott viszont ez senkit nem érdekelt, aki fehér, az a kolonizáló, elnyomó oldalon áll, és könnyebb az élete, mint annak, aki nem fehér. Ez számomra persze így leegyszerűsítés, de rá kellett jönnöm, hogy akármit is csinálok, valóban könnyebb az életem attól, mert fehér a bőrszínem. A zöldkártya-interjúm előtt rettenetesen izgultam, és ekkor esett le, hogy mivel fehér ember vagyok, két diplomával, nem lesz semmi gond. Bezzeg, ha nem lennék fehér, egészen más lenne a helyzet. A hátrányos megkülönböztetés itthon is létezik, de korábban sose voltam rákényszerítve, hogy igazán mélyen átérezzem és átgondoljam a privilégium fogalmát, és a világot egy teljesen másik szemszögből nézzem.
Mit importálnál az amerikai rendszerből itthonra, ami meg is valósítható és nem kell hozzá tenger pénz?
Megint csak, nem tudom, mi az amerikai rendszer, a kaliforniai rendszer töredékét láttam. A szakmák közti együttműködéseket mindenképpen. Nekem nagy élmény volt integrálni magamban a pszichológust és a gyógypedagógust, majd a pszichológust és a szocmunkást. Nagyon fontos volt tágítani a határaimat és a kereteimet. Pszichológusként a kijárás sokat adott, mélyebben láttam, hogy milyen az élete a családoknak, mit jelent feladni a gyerekre a cipőt, eljutni a játszótérre, hajléktalanszállón, rehab intézményben élni. Jó lenne, ha a segítő szakmák közelebb tudnának kerülni egymáshoz, segítenék egymást és kölcsönösen elismernék és erősítenék egymás kompetenciáit. Jó lenne, ha itthon is meg tudnánk élni a multikulti mentalitást, és az egyenlőtlenségekhez, hatalmi helyzetekhez, hierarchiákhoz (fehér-nem fehér, férfi-nő, felnőtt-gyerek, orvos-páciens) való jóval tudatosabb és nyitottabb hozzáállást. Hiába végeztem két segítő szakot is, itthon az én képzésemnek ez éppencsak érintőleg volt része, pedig pszichoterápia nincsen társadalmi kontextus nélkül. Jó lenne, ha segítő pozícióból megpróbálnánk elkerülni, hogy ugyanazokat a hatalmi viszonyokat kreáljuk meg, amik amúgy is jelen vannak a társadalomban, vagy legalább tudatosítsuk ezeket a helyzeteket, tudjunk róla beszélni és lássuk meg a másik ember élményét, aminek esetleg mi nem vagyunk napi szinten kitéve. Bár más a társadalmi kontextus, de a témák, amikről meséltem, itthon is témák, az általam leírt helyzetekkel nap, mint nap találkozunk itthon is, csak talán kicsit máshogy.
Fotók: Forgács Eszter