Ma a kaliforniai gyermekvédelmi rendszerbe kukucskálunk be magyar szemmel. Az interjú alanya Forgács Eszter pszichológus, gyógypedagógus és zeneterapeuta, aki San Franciscóban és környékén ottani hátrányos helyzetű családokkal foglalkozott. Nemrégen költözött haza, jelenleg a IX. kerületi nevelési tanácsadóban és magánpraxisban dolgozik. Beszélgetésünkből egy más világ bontakozik ki, ugyanakkor megszívlelhető, importálható tanulságokat is le lehet szűrni. Milyenek az amerikai szegények? Mennyi ideje van egy családnak visszakapni a gyerekét? Mennyit számít a bőrszín?

Mennyit dolgoztál Amerikában?

Hét évet éltem Amerikában, de inkább úgy mondanám, hogy San Francisco környékén, mert Amerika hatalmas, és óriási kulturális különbségek vannak nemcsak államonként, hanem azokon belül is. Természetesen létezik “amerikaiság” és valamiféle egység is, de San Francisco és környéke különleges hely az USA-n belül. Nemcsak sokféle amerikai kultúra együttélésének színtere, hanem rengetegféle dél-amerikai, ázsiai, afrikai, indiai, európai kultúráé is. San Francisco arról híres, hogy próbálja befogadni azokat, akiket máshol kitaszítanak, tehát itt erős a törekvés, hogy tágítsuk a “normalitás” fogalmát.

Sokféle helyen és szervezetben szereztem tapasztalatokat, de egyik legfontosabb közülük a San Franciscói Orvosi Egyetem szülő-gyerek terápiás képzése volt. Ez a képzés abban is különleges, hogy a terápiás szemléletében a társadalmi esélyegyenlőség központi helyet foglal el. Ez például abban jelenik meg, hogy a rendelő olyan családokat próbál terápiába vonni, akik számára az ilyen szolgáltatások általában nem elérhetőek, akik maguktól nem lépnék át egy ilyen intézmény kapuját. Ez azt jelenti, hogy nem a családoknak kell bejönni a rendelőbe, hanem a terapeuta megy ki házhoz, és építi, kezdeményezi a kapcsolatot a családokkal. Ez másfajta terápiás keret, mint amihez szokva vagyunk, mert a pszichológus szerepbe némi szociális munka is keveredik. Azokat a rendkívül hátrányos helyzetű csoportokat látják el így, akik állami egészségbiztosítással rendelkeznek, azaz a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket. Az ilyen családok részben nem tudják megoldani a bejárást, vagy az előzetes tapasztalataik, súlyos, akár sok generációs traumáik miatt nincs meg bennük az a bizalom, ami a segítségkéréshez kell.

Ki küldte hozzád a pacienseket?

Önként is jöhettek, de ez volt a ritkább. Sokszor orvos, védőnő, szülészet, óvoda, rehabilitációs intézet vagy a gyermekjóléti szolgálat küldte a családokat.

Kik voltak ezek a családok?

A családok közös jellemzője volt, hogy általában nagyon sok traumát szenvedtek el, mint polgárháborúból való menekülés, a bevándorlás során veszélyes élmények, családon vagy közösségen belüli erőszak. Ennek következménye lehet valamilyen függőség, depresszió, skizofrénia. Sok nagyon fiatal szülő volt, és a szülők maguk is nagyon nehéz gyerekkort tudtak maguk mögött. Sok családnak kevés hite maradt a rendszer intézményeiben.

Olyan családokkal is foglalkoztál, akiktől elvették a gyerekeket?

Igen. Olyan is volt, hogy ez sokszor a határon lebegett. A gyermekjóléti szolgálattal sokat kellett együttműködnünk. A gyermekjóléti ugyan nem kötelező jelleggel utalta be őket terápiára, lehetett nemet mondani, de ezzel együtt sokan kötelezőnek érezték, főleg azokban a helyzetekben, amikor az forgott kockán, hogy visszakaphatják-e a gyereküket. Dolgoztunk olyan családokkal is, akiknek a gyerekeik már nevelőszülőknél éltek. Ebben a helyzetben a terapeuta a szülővel és a nevelőszülővel is kapcsolatban volt, mindkét helyzetben segítette a gyerek és a felnőttek kapcsolatát. Ezen kívül a teamünk próbált mindenkivel együttműködni, aki a családokkal foglalkozott. Kaliforniában az a rendszer, hogy ha a kisgyerek 3 éves kor előtt kerül ki a családból, akkor a szülő másfél évet kap, hogy rendezze a körülményeit. Ha ez lejár, a gyereket örökbe kell adni. Hároméves kor fölött nincsen ilyen megszorítás, ott sokkal hosszabb a folyamat, a gyerekek bekerülnek egy nagy bürokratikus rendszerbe, amelyben csoportos otthonok és nevelőszülők között kallódnak, változó szociális munkásokkal. Hallottam olyan gyerekről, akit államról államra költöztettek.

Mi az, ami miatt ott felfigyel a gyermekvédelem egy családra, vagy kiemeli a gyereket? Magyarországon ez ingoványos terület, mert elhanyagolás miatt is ki lehet emelni a gyereket, és sokszor már a hétköznapi szegénységet is annak tekintik, máskor súlyos bántalmazásokra későn reagál a hatóság.

A gyermekvédelem mindenütt borzasztó nehéz dolog, és Kaliforniában sem működik optimálisan. A szabályozás viszont szigorú, a jelzési kötelezettséget például rendkívül komolyan veszik. Minden gyerekkel foglalkozó szakembernek a szájába rágják, hogy ha megalapozott gyanúja van, külsérelmi nyomokat lát a gyereken, elhanyagolásról szerez tudomást, 24 órán belül telefonálnia kell. A telefon után a gyermekjóléti eldönti, hogy indokolt-e, hogy kimenjen a családhoz, de a jelentés elmulasztását törvényileg büntethetik. A telefonhívás mindig nehéz döntés, mert nem lehet pontosan megjósolni, hogy mi fog történni: kimegy-e a családhoz a gyerekvédelem akár az éjszaka közepén, esetleg kiemelik-e a gyereket vagy reagálnak-e egyáltalán. A terápiás kapcsolatot nagyon megnehezíti, ha ilyen jelzést teszünk, ezért, ha mód volt rá, próbáltunk a családdal együtt, velük megbeszélve telefonálni. Az elhanyagolás miatt itt is van jelentési kötelezettség, volt olyan családom, ahol a kórház jelentett, mert nagyon koszosak voltak a gyerekek. Viszont a hajléktalanságot és szegénységet önmagában nem büntetik, tehát ha valakit kilakoltatnak, az nem jár automatikusan a gyerekek elvételével. Az egyik megyében viszont, ha a gyerekjóléti a bejelentés után nem avatkozik be, kiküldenek a családhoz egy szociális munkást, hogy megkérdezze tőlük, segíthet-e valamiben. Ez nekem szimpatikus, még akkor is, ha nem minden család díjazza.

A kiemelés indokaiban a különbségek kint is megvannak. A rendszerszintű előítéletek erősek, sok kutatás szól arról, hogy afroamerikai családoktól jóval előbb elveszik a gyerekeket ugyanazért, mint a fehér családoktól. Az óvodából is jóval nagyobb eséllyel rúgnak ki fekete kisfiúkat, mint fehéreket. Én is tapasztaltam, hogy fekete apukáknak mennyire nehéz a dolguk, ha szeretnék nevelni a gyereküket, mert az anya elhagyta a gyereket. Sokszor jóval nehezebben tudták ugyanazt elérni, mint valaki, aki fehér. Tehát az előítéletek még Kaliforniában is meghatározóak, akárcsak itthon, de legalább ennek tudatosítására és kezelésére vannak törekvések.

Míg évtizedeken át ott is túl hamar kiemelték a gyerekeket a családból, most inkább az az elv, hogy minél tovább egyben tartsák a családokat. Eltérés a magyar rendszerhez képest, hogy ha kiemelik a gyereket, 24 órán belül elhelyezik, nem tölthet egy hónapot befogadó otthonban. Egy nap alatt körbejárják, van-e olyan családtag, ahol lakhat, ha nincs, akkor nevelőszülőhöz kerül.

Beszéljünk arról, milyen az amerikai szegénység! Hogy néz ki belülről?

Nehéz leírni, milyen ott a szegénység az itthonihoz képest. Jártam olyan nyolctagú családhoz, akik havi 600 dollárból és ételjegyekből éltek. Ez innen nézve sok pénz, de manapság ezen a környéken egyetlen kicsi szobát kivenni akár havi 1000-1500 dollárba kerülhet, az ovi egy havi ára 800-2000 dollár között van, egy nem túl flancos éttermi vacsora két főre simán száz dollárba kerül. Ez a család például kapott két buszbérletet a szolgálattól, a család összes tagja ezzel jutott el az iskolába vagy ahova kellett, ami őrült szervezést igényelt az anyától. Furcsának tűnhet, hogy a legszegényebb családoknak okostelefonja van, de San Franciscóban már semmit se lehet internet nélkül elintézni, a hivataltól kapják, hogy fel tudják hívni, akit kell, mert enélkül nem is tudnának boldogulni. A McDonald’s a legolcsóbb és legrosszabb étkezési forma, egy dollár a hamburger. Akinek kevés a pénze, rengeteg olcsó kólát és iszonyatos ételeket eszik. Négyéves gyerekeknek már sokszor nincs foguk a cukros üdítőtől.

Kilépni a szegénységből nem annyira könnyű itt sem. Amíg valaki munkanélküli, kap segélyt, viszont ha elkezd dolgozni, lehet, hogy olyan kicsi a jövedelme, hogy megélni nem tud, de segélyre már nem jogosult. Sokan laknak együtt egy lakásban, ruhaadományokból öltöznek. Nekem az elején furcsa volt, hogy a rossz autó sokszor az öreg BMW, ami nekünk, kelet-európaiaknak a luxus kategória volt egykor. De a szociális lakónegyedekben láttam óriás új autókat is, mert a bandatagoknak a drogügyletekből van pénze.

Térjünk vissza arra, hogy mi történik, amikor a gyermekvédelem jelzést kap egy családról!

Amikor valaki betelefonál, a gyermekvédelem eldönti, reagál-e. Ha igen, akkor az első, hathetes szakasz során egy szociális munkás felméri, hogy mire van szükség, ki kell-e emelni a gyereket, a szülőkkel együtt kialakítanak egy tervet, ebben szerepelhet drogelvonó, terápiás javaslat és mindaz, amit meg kell oldani, hogy visszamehessen a gyerek az otthonába. Hathavonta felülvizsgálják, hogy mit teljesített a szülő és mire van még szükség. Ha a kiemelés nem történik meg, vagy már visszakapták a gyereket, akkor a család egy támogató programban vesz részt, amíg úgy nem ítéli meg a gyermekvédelem, hogy már nincs rá szükség. Az egészben az a baj, hogy ahogy a család átlép egyik programból a másikba, folyamatosan új szakemberekkel találkozik, nehéz egy emberrel bizalmi kapcsolatot kialakítani. Alameda megyében ezért a 3 év alatti gyerekek ellátására létrehoztak egy teamet, szocmunkásokból és pszichológusokból, amelyben egyetlen szociális munkás viszi végig a családot az egész folyamaton. Az ebben a teamben dolgozó gyermekjólétis szociális munkások nagyon komoly képzést kaptak a koragyermekkori lelki fejlődésből, együtt dolgoznak a terapeutákkal, kapnak pszichológiai szupervíziót is, ezért sokkal érzékenyebbek a gyerekek és a családok problémáira, mint az átlag.

Teljesíthetők a feltételek? Van olyan család, aki visszakapja a gyereket? Magyarországon alig pár százalék a rendszerből hazakerülő gyerekek aránya.

Igen. Az egyik teamben, ahol dolgoztam, a feladatunk pontosan az olyan szülők és gyerekek ellátása volt, ahol a kisgyermekeket már kiemelték a családból. A mi csoportunkban sokan visszakapták vagy megtartották a gyereküket, de ez általában komoly terápiás munka eredménye volt, melynek során szorosan együttműködtünk a gyerekvédelemmel és más szakemberekkel is. A gyermekjóléti egy család számára sokféle támogatást kell, hogy megszervezzen: segítenek óvodát találni, államilag támogatott helyekkel, segítenek szociális bérlakásokba jelentkezni, de ez ott is nagyon nehéz. Az is nagyon fontos, hogy legyen olyan szakember, aki segíti a családok érdekét érvényesíteni, és a feléjük irányuló rengeteg elvárást reálissá és kivitelezhetővé tenni. Mindeközben a terapeuták feladata az is volt, hogy a gyermekek hangját is hallhatóvá tegyük, mert ők azok, akiknek a szükségletei igazán könnyen el tudnak veszni egy ilyen folyamatban.

Jó sok dolguk van ezeknek a családoknak: állást, lakást keresni, részt venni az elvonón, terápián, tanácsadásokon, ide-oda vinni az ingyen buszjegyet, s gondolom, ellenőrzik, jár-e a gyerek iskolába. Erre képesek?

Ezért járunk ki hozzájuk, mert sokak számára ez igen nehéz. Ott, ahol sok a trauma, gyakran nagyon nehéz az életet hatékonyan megszervezni. Másrészt sok szülőnek pokoli az élettörténete, és rettenetes élményeket szereztek ugyanarról a rendszertől, ami most nekik segítene. Nem néznek ki félelmetesen, de láttam szülőt nagyon tartani tőlem, mert képviselem azt a rendszert, amit ő azzal köt össze, hogy hatévesen rendőrök vitték el otthonról. Hiába drogoztak és verték a szülei, ettől a családból való kiszakítás élménye még traumatikus volt a számára, arról nem is beszélve, hogy sokszor nem is jártak jól a rendszerben. Ráadásul, ha én fehér vagyok, ő meg nem, akkor ez egy plusz dimenziót is adhat annak, hogy mit jelentek a számára. Tehát a kapcsolatépítés nagyon fontos, mert van, aki soha nem jönne el a rendelőbe, mert nem akar, nem tudja összeszedni magát és nem bízik az intézményben.

Mennyire hatékony a kaliforniai rendszer? A magyar rendszerrel az a fő baj, hogy a kimenet nincs rendben. Az esetek többségében nem sikerül elérni, hogy hazakerüljön a gyerek, az örökbefogadást sem, sok pénzt ráköltünk, s az átlagnál alacsonyabb végzettségű, kallódó fiatalok kerülnek ki a végén.

Ehhez meg kellene nézni a statisztikákat. Talán a kisgyermekek megmentése sok év kallódástól jó dolog, főleg, amikor sikerül. Idősebbeknél itt is szívfacsaró történeteket lehet hallani, bár biztos vannak szerencsésebbek is, és olyanok is, akiket ez a rendszer megment. A személyes tapasztalatom az, hogy a hatékonyságot az határozza meg, hogy a törvényalkotás, szabályozás milyen kapcsolatban áll a valósággal, kik dolgoznak a szervezetekben, milyen a szervezet maga, milyen nyomás nehezedik azokra, akik életbevágó döntéseket hoznak meg a családokról, mennyi idő alatt kell dönteniük, mennyi anyagi, képzésbeli és érzelmi támogatást kapnak. Szerintem ezeknek a rendszereknek a sikeressége azon múlik, hogy ők mennyire tudják igazán felmérni gyerekek és családok szükségleteit, és mennyire reflektálnak magukra. A szociális munkás behatol mások életébe, ellenőrzi a fridzsidert, és komoly döntéseket kell meghoznia erős nyomás alatt. Nem mindegy, hogy ő hogy bánik a családdal, hogy kezeli az ellenállásukat. A siker nagyban múlik azon is, hogy ő maga mennyire tud reflektálni és milyen érzelmi támogatást kap. A szociális munkások is nagyon könnyen traumatizálódhatnak ebben. A trauma, a túlterheltség és a tehetetlenség érzés pedig érzelmi bezáródáshoz, keménységhez, empátiahiányhoz és átgondolatlansághoz vezet. Például a mi teamünkben a szociális munkások nagyon jó képzést és szupervíziót is kaptak, teljesen más volt velük együttműködni, mint olyan munkahelyeken, ahol ezt nem biztosították a számukra. És a munka még így is nagyon nehéz, nekik is. Mert lehet, hogy mégsem tud a szülő megbirkózni a feladattal, megint történik valami, megint el kell vinni a gyerekeket a rokonokhoz. Ráadásul azoknak a gyerekeknek a reakciói, akik traumatikus élményeket szereztek, sokszor zavarosak és nehezen érthetőek a szülők számára.

Magyarországon, aki emberekkel, gyerekkel foglalkozik, az többnyire a minimálbér környékén keres, dolgozik egy nagy bürokratikus szervezetnél, nem kap szupervíziót, a kiégés általános.

Ez talán az orvosok kivételével kint is igaz. Ha pedig a mindennapokban látottak egybecsengenek a saját történeteikkel, akkor még nehezebb a dolguk. Fontos tudnunk, hogy a gyermekvédelem, terápia vagy bármilyen családsegítés mindig elképesztően komplex. Például több olyan helyzetet is láttam, amikor a gyerek szuper jó nevelőszülőkhöz került, akik imádták. De a rendszer lényege az, hogy családközelben tartsák, és egy év után megtalálják azt a családtagot, aki tudja őt vállalni és átvitték. Vagy a szülő végre vissza tudta kapni őt. Itt nemcsak a szülő drámáját látjuk, hanem azt is, hogy esetleg a nevelőszülőknek és a családjuknak vagy a gyereknek a szíve szakad meg. Minden segítő szakember rettenetesen bonyolult helyzetekben van benne, amelyekben sokféle érzelmet él át és sokféle döntés lehetséges. Fájó látni, hogy egy vér szerinti szülővel milyen igazságtalanságok történhetnek, azt, hogy hogy szenved a gyerek a családban, de attól is, hogy kiemelik, és néha azt is fájó látni, hogy egy szuper nevelőszülői házból visszakerül a gyerek a nem annyira szuperül működő vér szerinti családba. Mégis ők a család, és a kérdés itt is az, hogy mi történik utána.

Az egyik legkomolyabb történetben, amit láttam, egy 16 éves anyuka a párjával és a gyerekével vett részt a programban még az odakerülésem előtt. Az anyát úgy elhanyagolták gyerekkorában, hogy tisztálkodni sem tudott. Nem volt hol lakniuk, egész nap buszoztak, a kétéves gyerek a szemét sem nyitotta ki, annyira nem tudták, hogyan viseljék gondját. Az anyuka azt mondta, hogy a vele dolgozó terapeutával nagyon mély kapcsolata alakult ki. A lelki és a gyerekkel kapcsolatos dolgokon kívül azon is dolgoztak, hogy például megtanuljon tisztálkodni, megkapja azt a támogatást, amikre neki szüksége van. Az első gyereket végül örökbe fogadta a nevelőszülő és jó helyre került a kicsi lány, de ettől még a szülei nagyon szenvedtek és rettenetes fájdalmat okozott nekik az ő elvesztése, akkor is, ha nem tudták gondját viselni. Pár évvel később született egy második gyerekük. Ekkor se volt a helyzetük rózsás, sok nehézséggel küzdöttek, de volt hol lakniuk, és sok segítséggel, szolgáltatásokkal el tudták látni ezt a kislányt. Ezt nekem nagyon jó volt látni, nagyon elkötelezettek voltak, és nagyon szerették őt, sok erőfeszítést tettek. Az anyuka nagyon nyitott volt a segítő kapcsolatokra, ő maga kérte a segítségünket, mert jók voltak a tapasztalatai annak ellenére, ami történt.  Ettől még féltem őket, hogy mi lesz velük, hogy fog alakulni az ő sorsuk, de hatalmas reményt is ad a történetük.

Jövő héten folytatjuk a beszélgetést. 

Fotók: Forgács Eszter