Néha az SOS gyerekek életben maradásáért kell küzdenünk.
A szeretet megvan hozzá! A szakértelem is.
Segít előteremteni az anyagi forrásokat?

SEGÍTEK!

Vince két évvel ezelőtt újszülöttként, egyenesen a kórházból került az SOS gondozásába, Renihez. A kisfiú alig múlt másfél éves, amikor aggasztó tünetek jelentkeztek nála: bőrén minimális nyomásra is véraláfutások alakultak ki, melyek nem akartak elmúlni. 

A legijesztőbb tünet az volt, hogy az örökmozgó baba egyik napról a másikra nem csinált semmit, egyre gyengébb lett. 

Az állandó nyüzsgést felváltotta az abnormálisan sok alvás, már csak 10 percig tudott ébren maradni. Amikor a nevelőanyukája karjába vette, a pólón keresztül is érezte, hogy Vince kicsi szíve nagyon szaporán ver, majd kiugrik a helyéről.

Érződött, hogy nagy a baj. Sorban elvégezték a szükséges vizsgálatokat. A laboreredmények után mindenki körülöttük sürgött-forgott, azonnal mentőt hívtak.

A diagnózis megszületett: leukémia.

„Az első gondolat, ami eszembe jutott: Ugye nem fog meghalni? Az orvosok némán néztek rám, nem tudtak mit mondani. Annyit közöltek csak, hogy Vincének folyamatos kezelésre van szüksége, és hosszú hónapokra be kell költöznie a kórházba, mert csak így van esélye a gyógyulásra. Hozzátették azt is, a legjobb lenne, ha az anyukája is vele tartana.”

Ezt sok édesanya sem tudja vállalni, és ilyen léptékű elköteleződés egy nevelőszülő részéről sem elvárható. Reni azonban egy pillanatig sem habozott: „Nem is gondoltam arra, hogy magára hagyjam”, mondta később. Megbeszélte családjával, a nagyfiával, hogy Vincével kell mennie, és ők elfogadták ezt, egyetértettek, hogy most ez a helyes lépés: a kisfiúnak a nevelőanyukájára van szüksége, hiszen ő jelenti neki a biztonságot, a gondoskodó anyát, a következő időszakban az egész életet.

Vince és Reni már hónapok óta a kórházban él. A nevelőanyuka az ápolónői feladatokat tanulja: kórházi eszközöket kezel, gyógyszereket adagol, fogja a kisfiú kezét és órákon át mesél, amíg lecsöpög az infúzió. Ám a legfontosabb, hogy ott van a kisfiú mellett.

„Még csak kétéves”, mondja Reni. „Nem érti, miért szurkálják, miért nem kelhet fel, miért nem érzi jól magát, miért van hányingere. 

Amikor látom, hogy nagyon elkeseredett, odakuporodok mellé az ágyra, fejünkre húzzuk a takarót és azt játsszuk, hogy Noé bárkájában vagyunk, körülöttünk az özönvíz, de mi megmentjük az állatokat, amiket Vince szeret. Behozzuk az összes játékfigurát a paplan alá, és csupa vidám dologról mesélek neki, a kedvenc állatairól találok ki történeteket, meg arról, mit fogunk csinálni, ha kikerülünk a bárkából. Ilyenkor Vince tátott szájjal figyel, nevet, és néha egészen elfeledkezünk arról, hol is vagyunk.” Hogy a figyelme elterelődjön, Reni reggeltől estig szórakoztatja Vincét, énekel neki, beszél hozzá, játékokkal játszanak, összebújnak, könyvet nézegetnek.

A kezelések menetrendjétől és a vizsgálatok eredményétől függően időnként egy-két napra hazalátogathatnak, de hamar vissza kell térniük a kórházba. „Vincét ötnapos kora óta én nevelem. Szeretem, és ő is szeret engem. Amíg a leukémiával küzd, csak én vagyok neki a világon. Én pedig kitartok mellette, rám számíthat. Mert azt akarom, hogy még nagyon sokáig itt legyünk egymásnak. És érzem, hogy ez így is lesz!”

A hosszú távú kórházi kezelés sok extra költséggel jár, megsokszorozódó anyagi terhet jelent a családok számára: a kemoterápia hatásai miatt kétszer annyi pelenka és popsitörlő fogy, szükség van kötszerekre, fertőtlenítőszerekre, tisztító- és tisztálkodószerekre, gyógyszerekre, és még sok minden másra, az utazások is sokba kerülnek. 

Kérjük, ha módjában áll, segítse Vince és a többi, komoly orvosi kezelésre szoruló SOS gyerek ellátását!