Zsuzsa és Gyula

„Imádtuk a gyerekeket a férjemmel, de sajnos nekünk nem lett gyerekünk. Egyszer elmentünk a kecskeméti SOS gyermekfaluba megnézni, hogyan működik egy ilyen gyermekvédelmi intézmény, hogyan élnek az SOS gyerekek. Nagyon tetszett, amit láttunk, azt gondoltuk, hogy tényleg egy ilyen családban éléstől válhatnak jó emberekké ezek a gyerekek. Ezért ezt az intézményt is belefoglaltuk a végrendeletünkbe. Így sok gyereknek segíthettünk.”

Ferenc és Irén

„Közös végrendeletet írtunk a feleségemmel, amit többször módosítottunk is. De már az első változatba beleírtuk, hogy egy összeget az SOS gyerekekre hagyunk. Azt akartuk, hogy egy felelős szervezet munkatársai felelősen döntsenek majd arról, hogyan használják fel.
A fiunk azt mondta: büszke ránk, és boldog, hogy ilyen szülei vannak, mint mi.”

Karcsi bácsi

Karcsi bácsi egész életében keményen dolgozott, sofőrként ment nyugdíjba az egyik minisztériumból. Miután elvesztette feleségét, egyre jobban legyengült. Szomorú történet ez, ami mégis csodálatos véget ér….

Miután érezte, hogy egyre nehezebben látja el magát és nem akar mások terhére lenni, Karcsi bácsi összespórolta a pénzt és beköltözött egy idősek otthonárba. Egyenes, okos idős úrnak tartották az otthonban, mindenki nagyon szerette figyelmességéért, jókedvéért. Gondoskodott mindenről és mindenkiről, nemcsak érzelmileg, szavakkal, de anyagilag is. Így történhetett, hogy csöngött nálunk a telefon és váratlan, megrázó hírt kaptunk.

Egy ismeretlen úr a nehéz helyzetben élő gyerekekre hagyta halála után megtakarított pénzét és néhány vagyontárgyát. A két kedvezményezett szervezet az SOS Gyermekfalvak és az UNICEF. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett, amikor az értéktárgyak között megtaláltuk Karcsi bácsi és felesége szívecskés medálját. Nemcsak a szülők nélkül élő gyerekek kaptak óriási segítséget neki köszönhetően, de mi is kaptunk egy szeletet egy élet, egy szerelem történetéből. Köszönjük, Karcsi bácsi, szeretettel gondolunk rád!

Anna és István

„Mi sok gyereket szerettünk volna a férjemmel. És még több gyereknek szerettünk volna segíteni, mert mi is nehéz sorsúak vagyunk. Nekem meghaltak a szüleim a háborúban, a férjem egy bántalmazó mostohát kapott. Nem volt boldog gyerekkorunk. Hátha ezeknek a gyerekeknek sikerül ezt megadni. Úgysem vihetjük magunkkal a sírba, nem igaz? Ezek a gyerekek jobban rászorulnak, mint mások. Nekik nincs senkijük. Döntésünket elmondtuk a gyerekeinknek és két menyünknek is, mert tudtuk, hogy majdani örökösként ők is úgy gondolják majd, hogy ettől a családunk nem lesz kevesebb. Hanem inkább sokkal több.

Imre bácsi 

Imre bácsit akkor ismertük meg, amikor meghalt. Ránk hagyta az egész életét. Az idős bácsi Angliában élt, egyedül, úgy tudjuk, nem voltak gyerekei. Persze csak találgathatunk, mert sosem találkoztunk vele. Egyetlen üzenet, ami jött tőle, a végrendelete volt. 12 millió forintot hagyott az SOS-ben élő gyerekekre. Hogy miért? Talán neki is volt tapasztalata a szülők nélküli gyerekkorról? Vagy egyszerűen ismert valakit, akinek volt? Lehetett akár egy szerelem? Vagy egy gyereksors, ami megragadta? Semmit sem tudunk. A váratlan adomány a legnehezebb időszakban érkezett. Pont akkor, amikor azt gondoltuk, ez az év is ugyanerről fog szólni a járvánnyal, mint az előző, folyamatosan küzdenünk kell azért, hogy az SOS-családok, gyerekek biztonságban legyenek, egészségügyileg, érzelmileg, anyagilag. Imre bácsi a mi angyalunk. Tudjuk, hogy valahol, valaki nagyon szeret minket és az SOS gyerekeket. Köszönjük a gondoskodást! Jó utat, Imre bácsi!

Ne feledkezzen meg az Ön számára fontos ügyek támogatásáról sem! Adjunk jövőt a szülők nélkül maradt gyerekeknek!