Amikor megcsörren a telefon, sosem tudjuk, milyen kérdéssel hív minket egy támogató. Azon a napon azt gondoltam, hogy egy szokásos beszélgetés lesz. A vonal másik végén egy idős úr volt, aki elmondta, hogy feleségével úgy határoztak, balatonfüredi nyaralójukat az SOS Gyermekfalvakra kívánják hagyni a haláluk után. Nehéz ilyenkor megszólalni…
Ügyvezetőnk felvette a kapcsolatot a házaspárral, Lászlóval és Máriával, és találkozót beszéltek meg. A beszélgetés során sok közös érzés tört a felszínre a gyerekek fontosságáról, hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a jövőről, az életről és a halálról. A végrendelet elkészült, a közjegyzőnél letétbe helyezték.
Mindez hosszú évekkel ezelőtt történt, aztán nemrég újabb hívást kaptunk. Laci bácsi egy gyors lefolyású betegségben elhunyt. Marika, a felesége 52 év után egyedül maradt. Bár minden évben felhívtuk Marika nénit, a járvány miatt személyesen nem találkoztunk. Most úgy éreztük, jól esne neki, ha meglátogatnánk.
Süteménnyel, fényképekkel és sok-sok történettel várt minket.
Mindegyiknek a főszereplője a férje és a hosszú közös életük volt. A beszélgetés elején kávéval kínált minket. Igazi, kotyogósban főzött, jó erős feketével. A kávéfőző az első közös szerzeményük volt Laci bácsival. 62 évvel ezelőtt egy utazásra vásárolták, ahová még tanulmányaik során jutottak el.
A fiatalok együtt jártak egyetemre, egymásba szerettek, majd összeházasodtak. Marika szülei tanárok voltak, ők segítették a fiatalok életének első lépéseit. Marika folytatta a hagyományt, ő is tanár lett, Laci pedig tudós ember, történész. Egyszer egy nagy lehetőséget kaptak: Lászlót egy felelős és érdekes külföldi munkára kérték fel, ahol számítottak hatalmas történelmi tudására, intelligenciájára, kapcsolatteremtő képességére, kiváló nyelvtudására. Mit válaszoljanak?
Hogy legyen tovább? Vállalják?
Marika mindig a férje mellett állt, támogatta, amiben csak tudta.
Elköszönt a tanítványoktól, a gimnáziumtól, és csomagolni kezdett.
A kotyogós nem maradhatott ki a bőröndből. A hosszú utazások még évtizedeken át ismétlődtek. Időről-időre új országban dolgozott Laci bácsi, majd számtalan költözés után a kotyogós végleg hazakerült. A konyhában most nekünk főzte a forró kávét.
Milyen sorson át kísérte el a házaspárt a régi kávéfőző? A fiatalságuktól, életük tragédiáján keresztül, egészen Laci bácsi haláláig. Most már csak Marika főzi a kávét, és várja, hogy Laci bácsival ismét találkozhassanak. Mindent átgondoltak: a család között szétosztották az életükben gyűjtött javakat. A nyaralójukat az SOS Gyermekfalvakra hagyták.
Karcsi bácsi egész életében keményen dolgozott, sofőrként ment nyugdíjba az egyik minisztériumból. Miután elvesztette feleségét, egyre jobban legyengült. Szomorú történet ez, ami mégis csodálatos véget ér….
Miután érezte, hogy egyre nehezebben látja el magát és nem akar mások terhére lenni, Karcsi bácsi összespórolta a pénzt és beköltözött egy idősek otthonárba. Egyenes, okos idős úrnak tartották az otthonban, mindenki nagyon szerette figyelmességéért, jókedvéért. Gondoskodott mindenről és mindenkiről, nemcsak érzelmileg, szavakkal, de anyagilag is. Így történhetett, hogy csöngött nálunk a telefon és váratlan, megrázó hírt kaptunk.
Egy ismeretlen úr a nehéz helyzetben élő gyerekekre hagyta halála után megtakarított pénzét és néhány vagyontárgyát. A két kedvezményezett szervezet az SOS Gyermekfalvak és az UNICEF. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett, amikor az értéktárgyak között megtaláltuk Karcsi bácsi és felesége szívecskés medálját. Nemcsak a szülők nélkül élő gyerekek kaptak óriási segítséget neki köszönhetően, de mi is kaptunk egy szeletet egy élet, egy szerelem történetéből. Köszönjük, Karcsi bácsi, szeretettel gondolunk rád!
„Imádtuk a gyerekeket a férjemmel, de sajnos nekünk nem lett gyerekünk. Egyszer elmentünk a kecskeméti SOS gyermekfaluba megnézni, hogyan működik egy ilyen gyermekvédelmi intézmény, hogyan élnek az SOS gyerekek. Nagyon tetszett, amit láttunk, azt gondoltuk, hogy tényleg egy ilyen családban éléstől válhatnak jó emberekké ezek a gyerekek. Ezért ezt az intézményt is belefoglaltuk a végrendeletünkbe. Így sok gyereknek segíthettünk.”
„Közös végrendeletet írtunk a feleségemmel, amit többször módosítottunk is. De már az első változatba beleírtuk, hogy egy összeget az SOS gyerekekre hagyunk. Azt akartuk, hogy egy felelős szervezet munkatársai felelősen döntsenek majd arról, hogyan használják fel.
A fiunk azt mondta: büszke ránk, és boldog, hogy ilyen szülei vannak, mint mi.”
„Mi sok gyereket szerettünk volna a férjemmel. És még több gyereknek szerettünk volna segíteni, mert mi is nehéz sorsúak vagyunk. Nekem meghaltak a szüleim a háborúban, a férjem egy bántalmazó mostohát kapott. Nem volt boldog gyerekkorunk. Hátha ezeknek a gyerekeknek sikerül ezt megadni. Úgysem vihetjük magunkkal a sírba, nem igaz? Ezek a gyerekek jobban rászorulnak, mint mások. Nekik nincs senkijük. Döntésünket elmondtuk a gyerekeinknek és két menyünknek is, mert tudtuk, hogy majdani örökösként ők is úgy gondolják majd, hogy ettől a családunk nem lesz kevesebb. Hanem inkább sokkal több.”
Imre bácsit akkor ismertük meg, amikor meghalt. Ránk hagyta az egész életét. Az idős bácsi Angliában élt, egyedül, úgy tudjuk, nem voltak gyerekei. Persze csak találgathatunk, mert sosem találkoztunk vele. Egyetlen üzenet, ami jött tőle, a végrendelete volt. 12 millió forintot hagyott az SOS-ben élő gyerekekre. Hogy miért? Talán neki is volt tapasztalata a szülők nélküli gyerekkorról? Vagy egyszerűen ismert valakit, akinek volt? Lehetett akár egy szerelem? Vagy egy gyereksors, ami megragadta? Semmit sem tudunk. A váratlan adomány a legnehezebb időszakban érkezett. Pont akkor, amikor azt gondoltuk, ez az év is ugyanerről fog szólni a járvánnyal, mint az előző, folyamatosan küzdenünk kell azért, hogy az SOS-családok, gyerekek biztonságban legyenek, egészségügyileg, érzelmileg, anyagilag. Imre bácsi a mi angyalunk. Tudjuk, hogy valahol, valaki nagyon szeret minket és az SOS gyerekeket. Köszönjük a gondoskodást! Jó utat, Imre bácsi!
