Miklóskát a szülei nem gondozták, ezért beteg nagymamája nevelte szegényes körülmények között. Amikor 2 éves lett, a nagymama otthonba került, a kisfiú pedig állami gondoskodásba. Tünde SOS nevelőanyuka, Miklóskát nála helyezték el. Így emlékszik vissza az első napra: Majdnem megállt a szívem, amikor megpillantottam.
Soha nem láttam ilyen rossz állapotban lévő gyereket. A 2 éves kisfiú alig volt 7 kiló. Keze-lába cérnavékonyka, csak a pocakja volt nagy. Rögtön tudtam, hogy ez a súlyos fehérjehiány jele, ilyenkor folyadék gyűlik fel a hasüregben. Pont úgy nézett ki, mint az éhező gyerekek a fényképeken. De nemcsak úgy nézett ki, éhező gyerek volt maga is.
Az első nap azt láttam, hogy letérdel a konyhakőre és elkezdi felcsipegetni a lepotyogott morzsákat. Mohón tömte a szájába az apró darabokat, mint aki kincset talált.
Akkor megértettem, hogy ez a gyerek eddig ezt kapta az élettől: éhezést. Azt tanulta meg, hogy a szemétből kell kikeresgélnie a néhány falatot, ami életben tartja.
Próbáltam lassan szoktatni a jóhoz, amiben eddig nem volt része. Gyarapodott is, és szépen beilleszkedett a családunkba. Anyának szólít.
Évekkel később a férjemmel megkérdeztük a gyerekeket, mit szeretnének karácsonyra. Ma is sírok, ha
Miklóska válaszára gondolok: „Azt szeretném, ha mindig itt maradhatnék.” A férjem meghatódva tovább kérdezte: „Rendben, ez az első. És mi lenne a második kívánságod? Tudod, mint a mesében?” „Nem szeretnék innen elkerülni sohasem”, válaszolta. „És a harmadik is ez lenne”. Majd hozzátette: „Ha ez megvalósul, örülnék egy új bőrfocinak is”. Miklóska nagyon örült az új labdának. Neki mégis az a legfontosabb, hogy van egy családja, ahol szeretik, és biztonságban érezheti magát.