Marék Veronika író, grafikus nyolcvanon túl is dolgozik. A népszerű mesekönyvszerzővel arról beszélgettünk, akar-e nevelni a műveivel, baj-e, ha borzongat egy mese, és milyen kalandos történeteket talált ki saját fiainak. Egy grafikával is megajándékozta a Gyereksorsok blog olvasóit.

Min dolgozik most?

Ma nagy nap van, ma fejeztük be az új Boribon-kötetet, az a címe, hogy Boribon pancsol. Ez egy strandolós történet. Olyan boldog vagyok, mint mikor egy anya megszül egy gyereket, és látja, hogy egészséges. A Könyvhéten fog megjelenni, ez a tizenötödik könyv a Boribon-sorozatban. Elhatároztam, hogy most abbahagyom, szép búcsú lesz.

Miért vet véget a Boribon-könyveknek?

Semmit sem szabad tovább nyúzni, mint ami benne van. Most majd valami mást találok ki.

Hogyan készül egy mesekönyv?

Az egészben a kitalálás az izgalmas, amikor még csak annyit tudok, hogy valami strandolósat akarok. Rajzolgatok, és még fogalmam sincs róla, mit lehetne mesélni egy strandolásról. Az egész úgy kezdődött, hogy támadt egy óriási ötletem. Annipanni kifekszik napozni, és a mai szokásokhoz híven előveszi a naptejet és bekeni magát. Megjelenik Boribon egy vödör homokkal, rászórja, és azt mondja: Annipanni, hull a hó! Én ezen óriásikat nevettem, elképzeltem a dühös Annipannit behomokozva. Bár pont ez a rajz nem került be a könyvbe, de elindított egy olyan felszabadult jókedvet, hogy a sok strandos gondolatból összeállt egy történet. Nagyon szép része a munkának az is, mikor megrajzolom, és megpróbálom annyi képben elmondani a mesét, amennyi adott a könyvhöz, se többen, se kevesebben.

Egy interjúban Ön azt mondta, nem szándéka valamilyen tanulságot beletenni a könyvekbe, ennek dacára lehet tanulni a mesékből, ha ilyen szemmel olvassa az ember. Mikor Boribon, a mackó kirándul, minden balekságot elkövet az erdőben, amit nem szabad, ordítozik, szaladgál, aztán elesik…

Mikor elkészül egy kötet, akkor jövök rá, hogy vannak benne információk a gyerekeknek, anélkül, hogy akartam volna. A Boribon pancsolból is kiderül, hogy egy találkozás a tóval milyen, hogy ha meleg van, a víz lehűsíti az embert, a tó helyenként mélyebb, amitől egy kisgyerek megijedhet, majd hoznak neki egy úszógumit, és azzal már tud pancsolni. De azt is megtudjuk, hogy száraz homokból nem lehet várat építeni, meg kell vizezni, mert csak akkor tapad a homok. A strandolás után jön egy nagy fagyizás, aztán hazamennek, és a könyv azzal ér véget: Ugye holnap is eljövünk fürödni? Igen, ha jó idő lesz. Ez a zárómondat. Ha így nézném, egész komoly információáradat van benne. De én nem ezért írok, rajzolok, én az olyan mozdulatokért csinálom, amikor Annipanni megfogja Boribont és kiviszi a partra, vagy közösen építik a nagy homokvárat. Amikor Boribon megijed, hogy elsüllyed, ott duzzog a parton. Úgy tudják visszacsalogatni, hogy kap egy úszógumit (lerajzolja). Amikor Boribon boldog, akkor beül az úszógumiba és pancsol. Jó így ábrázolni az önfeledt boldogságot. Egy tanár rokonom szólt, hogy nem biztonságos a gyereknek még úszógumiban sem a tó közepén. Akkor odarajzoltam egy fűzfalombot, hogy látsszon, a part közel van. A szülőknek érezniük kell, hogy az úszógumi sem egy életbiztosítás.

A legnagyobb meglepetést e téren az a könyv okozta eddig nekem, aminek az a címe, hogy Annipanni, mesélj nekem. (Ebben Annipanni a házimunka miatt nem ér rá felolvasni Boribonnak, aki aztán egyedül elvégzi a tennivalókat.) Hanyatt vágtam magam, mikor a szülők elmesélték, hogy Veronika, a gyerekem életében először megkérdezte, hogy anya, mit segítsek neked? Megírtam, de nem azt akartam kihozni, hogy az anyák állandóan rohannak és a gyerekek nem vesznek részt a mindennapi élet nehézségeiben, és hogy minden gyerek segítsen. De aztán a könyv önálló életre kelt és hozott egy ilyen értelmezést. Még a vicc kedvéért elmondom, egyszer egy dedikáláson odajött egy anyuka, és megköszönte a Laci és az oroszlánt. Azt mondta: az én kisfiam sose félt semmitől, de mióta ezt a könyvet elolvasta, tudja, hogy félni kell a sötéttől, a kutyáktól, a többi gyerektől. Azóta fél. Ezt halál komolyan mondta. Rémes, hogy a könyv arról szól, le lehet győzni a félelmet, az ő gyereke meg abból tanult meg félni. Ez a legviccesebb köszönet, amit valaha kaptam.

Ön előbb kezdett mesekönyveket írni, mint ahogy anya lett. Milyen volt meseíróként hús-vér gyerekekkel lenni?

17 évesen írtam az első mesekönyvemet, nem is voltam férjnél sem, csak tetszett a mese, mint forma, aminek van egy titkos szerkezete. Én életemben a legboldogabb akkor voltam, amikor a két fiam kicsi volt, 8-10 éves korukig. Akkor az ember olyan, mint egy uralkodó. Van két kis alattvalója, akik sok mindent hoznak, ötletet, kérdést, gondolatot, játékot. Az én fiaim iszonyú kreatívak voltak, a mai napig őrzöm a rengeteg gyerekrajzot, játékötletet. Szobrászkodtak, rajzoltak dzsungelt, beletették az állatokat, és hosszú kalandokat játszottak el. Aztán később jöttek az indiánok, a cowboyok, a dinoszauruszok, és a fantasztikus legók… Csodálatos volt. Később az iskola már hozott olyan etikai problémákat, amiket nem lehet mesélve, nevetéssel megoldani, ezeket komolyan meg kellett beszélni.

Mit szóltak a fiai az Ön könyveihez?

Amíg nem tudtak olvasni, nem voltak vele tisztában, hogy én írtam őket, ott álltak a könyveim a polcon a többi között. Hatalmas öröm volt, mikor este azt húzták elő, hogy abból meséljek. Nem építettük beléjük, hogy az anyukátok rajzolta, de örültem, hogy szerették, választották. Aztán mikor tudtak olvasni, rájöttek, hogy én írtam őket, meg láttak is dolgozni.

Kértek mesét maguknak?

Minden anyuka kitalál meséket este, ők is azokat imádták, amiket helyben rögtönöztem. Volt egy csodálatos, folytatólagos mesénk, amit ők találtak ki, kettejükről szólt, hogy egy titkos alagút a lakásunkból elvezet az Állatkertbe. És este, mikor bezár az Állatkert, a fiúk átmennek, s mindenféle izgalmas dolog történik velük: tűz üt ki, beteg lesz a kiselefánt, ki kell engedni a farkasokat szaladgálni és így tovább. Minden problémára tudtak megoldást. Ez egy csoda volt. Az apukájuk is mesélt egy hosszú történetet nekik a buta kalózokról, akiknek van egy hajójuk, de kiszárad a tenger. Ezért kerekeket szerelnek a hajóra, és a kiszáradt tengermederben gurigáznak ide-oda és kalózkodnak. Ez is egy irtó jó történet volt.

Mikor elkezdett alkotni, az 50-es, 60-as években, sokkal kisebb volt a választék gyerekkönyvekből.

Szerencsés pillanatban indultam, az ovis korosztálynak nemigen voltak könyvei. Hosszú mesék léteztek, vagy képeskönyvek, de olyan mese nem, ami képes, és történet is van benne. Az első öt Boribon-mese a hatvanas években jelent meg.

Most boom van a gyerekkönyvek piacán, ennek dacára az Ön könyvei népszerűek.

Hála Istennek, de ez is időnként arra ösztökél, hogy ne folytassam a végtelenségig, mert olyan csodálatos gyerekkönyveket adnak ki, és annyifélét, hogy el vagyok képedve. Ha ma lennék szülő, elég nehezen tudnám eldönteni, hogy melyik könyvet vegyem meg. Én mindig azt mondom, a szülők jól nézzék meg, mit vesznek meg, el kéne a meséket olvasni ott az üzletben.

Ez pici korban működik, de egy alsós már 200 oldalas könyveket olvas, azt nem tudom átfutni az üzletben… Követi a kortársakat?

A szándék megvan, de az idő kevés, így csak tudomásul veszem, hogy őrült jó dolgokat csinálnak, és egyet-egyet elolvasok, de nem tudom követni. Minden évben kimegyünk a bolognai Gyerekkönyvvásárba, és ott is azt látom, hogy az egész világ ontja a gyönyörű képeskönyveket, mesekönyveket… De nekem a kicsi fiam 52 éves, a nagyobbik 54, már nem vagyok képben a gyerekirodalomban.

A saját könyvei között van kedvence?

Most épp a legfrissebb, az újszülött…

Mennyi idő volt a Boribont összerakni?

Két és fél-három hónap, mire összeáll a mese, aztán jön a rajzolás, ma már csak a kontúrokat rajzolom meg, és számítógéppel segítenek kifesteni.

Dániel András író-illusztrátor mondta az Ön könyveire, hogy egy biztonságos világ. Ez egy jó kifejezés: délben ebédelünk, holnap kirándulunk, holnapután megyünk a bábszínházba, nagyon fixek a keretek, ott az úszógumi, nem süllyedünk el.

Azért előfordulnak veszélyek, Boribon megbetegszik, elesik, elsüllyed…

Ezek bölcsis léptékkel felfogható veszedelmek… Ön mit gondol a brutális mesékről?

A mese óriási műfaj, és Boribontól a tragikus vagy szörnyű történetekig minden belefér. Andersennek olyan meséi vannak, hogy az embert a hideg kirázza a szörnyülködéstől. Attól függ, hogy hány éves gyereknek – esetleg éppen felnőttnek – szól. Kicsiknek nem szabad horrormeséket olvasni, de van egy időszak, mikor imádják. Az enyémek egy időben cowboyként az indiánokkal harcoltak, lőttek nyíllal, puskával. Az élethez ez is hozzátartozik, amelyik gyerek igényli, annak mehet, van, aki kifejezetten örül neki, hogy sikerül valamilyen rémséget elolvasni. Én is egyszer úgy mentem haza tízévesen, hogy most félni akarok, és elolvastam a Grimm mesékből A két testvért, ahol a boszorka kővé dermeszti a főszereplőt és a szeretett állatait is… Azt hittem, meghalok. De ezek jót tesznek az embernek, mert tudatosítják, hogy igenis, van, amitől félni kell…

Grimm és Andersen is 10 év fölötti gyerekeknek való. Én a Piroska és a farkast elmondtam a fiaimnak, de egy kicsi gyereknek mesebeli, hogy felvágják a farkas hasát, az is, hogy követ tesznek bele, ők képekben gondolkodnak, nem érzik ennek a nyers gonoszságát. De minden ilyen sztori segít nekik felfogni, hogy az élet nem habostorta, és nem szabad a farkasnak prédául esni. Ez egy nagyon komoly mondanivaló: Piroska bedől a farkas dumájának és az felfalja. De szerencsére mégis megmenekül.

A játékmackó hasát is felvágják a testvérek az Ön könyvében…

Bizonyos szülők ezt nem is veszik jónéven. De én azt mondtam, nem ez a probléma, ezt fel lehet fogni úgy, hogy kíváncsiak arra, mi van Boribon hasában, meg orvosost játszanak. Az a mocsokság, hogy otthagyják, ahelyett, hogy összevarrnák. Persze, hogy eltűnik a mackó, de nem azért, mert felvágták a hasát, hanem mert otthagyták.

Van olyan mese, amelyet károsnak talál?

Azt, amelyiknek nincs igazságtartalma, amelyik csak azért horrorisztikus, hogy szörnyű legyen. Akkor nincs létjogosultsága, ha valaki tét nélkül ír édi-bédi mesét

Én az őrületes kommercializálódást látom veszélynek, ami nem kíméli a gyereket. Egy mese ma nem csak mese, hanem a Disney filmet forgat belőle, és aztán mindent elárasztanak az ezzel márkázott termékek, sőt már egy sapkát vagy tolltartót is nehéz venni a gyereknek, ami nem valamelyik jogdíjas mesefigura képét viseli magán. Milne Micimackóját is felülírta a Disney Micimackó… A Csillagok háborúja legtöbb része a hivatalos besorolás szerint 12 éven aluliaknak nem való, ehhez képest az óvodás gyerekeim Star Wars lázban égnek, miközben soha egy részt nem láttak.

A szívem vérzik, hogy Micimackó összetett figurája egy agyalágyult mackó lett, pedig ő az eredeti könyvben költő is, filozófus is. A Csillagok háborúja viszont gyönyörű, igazi mesei alkotás, ahol a jó és a rossz harcol, van benne hercegnő, gonosz, hős önfeláldozó lovagok, csak űri környezetben. Az én unokám is meg volt tőle őrülve, és egy fejlődési szakaszban ez nagyon jó. A világ meseirodalma részének tekintem, húsz év múlva egy antik mese lesz.

Milyennek látja a mai gyerekeket?

Sokkal több választási lehetőségük van ma, hiszen ha az egyik mese nem tetszik a tévében, átkattintanak egy másik csatornára. Nekem az volt életem diadala, mikor a gyerekeim ötéves koruk körül eljutottak oda, hogy időnként kikapcsolták a tévét. Nem kerültek tőle függő kapcsolatba, játszottak inkább. Azt tapasztalom, ha mai gyerekeknek mesélek, hittel és érdekesen, ugyanúgy odafigyelnek, mint a hatvanas évekbeliek. Ők nem változtak meg, csak a körülöttük lévő világ.

És a szülőkben lát különbséget?

Ami új, és amitől meg vannak döbbenve az előadóművészek, hogy nem szólnak rá a gyerekekre. A gyerek felmegy a színpadra, zavarja az előadást, és az anya hagyja. Ilyen régen nem létezett. A másik érdekesség, hogy egyre fiatalabb gyerekeket visznek az előadásokra, hiába van odaírva, hogy 3 éven felülieknek, viszik az egy-, meg a kétévest is. Az akceleráció ebből is látható, sokkal hamarabb jutnak el színházba, programokra, mint régen.

Egy családtörténetet is meg akar írni…

Igen, de rettentő lassan haladok vele… Ez a saját családom története lenne. Anyukám horvát származású, és 12 éves korában került ide Budapestre. A gimnáziumban tiszta jelesre érettségizett úgy, hogy előtte nem is tudott magyarul. Nem mesélem el az életét, meg kell írni, és minél több fényképpel állítom majd össze. Szerencsére mind megvannak a régi fotók. Nekem az anyukám rejtély volt egész életében, ezt próbálom kifejteni. Nem voltunk nagyon jó anya-gyerek viszonyban, inkább apukám felé hajlottam, mert ő nagyon figyelt rám, mindig biztatott, kedves volt. Anyukámat bosszantotta, hogy nincs jó modorom, nem viselkedtem mindig illendően. Már elkészült egy csomó kézirat, ezt meg kell szépen csinálni, ezért nem akarok még meghalni.