Az Igazgyöngy Alapítvány közel két évtizede működik az ország egyik legszegényebb területén, a kelet-magyarországi Berettyóújfalu térségében. Hátrányos helyzetű gyerekek művészeti oktatásával kezdték, mára egy példaértékű komplex program nőtt ki belőle, ami segít a mélyszegénységben élő családok sokrétű hátrányait ledolgozni. L. Ritók Nóra, az alapítvány vezetője rendszeresen beszámol tapasztalatairól a Nyomor széle blogon. Vele beszélgettünk arról, mennyiféle nehézséggel szembesülnek a szegregátumban, miért csak egy abortusz költségét állják a hozzájuk fordulóknak, s mi lesz az alapítvánnyal, ha már nem ő fogja vezetni.

Tehetséggondozással kezdtétek el a munkát. Hogy jutott el az Igazgyöngy a rajzolástól a komplex szociális munkáig?

A művészeti iskolában az általános iskolásokkal és családjukkal találkoztunk. Velük kezdtünk el foglalkozni, az ő körülményeiket néztük meg, aztán ahogy elmélyültünk a problémában, láttuk, hogy a helyzetük nem oldható meg csak az iskolában, lejjebb kell menni, az óvodás korosztályhoz, sőt a kismamákhoz, és már akkor, mikor a szívük alatt hordják a babákat.

A hátrányok elkezdődnek már a születés pillanatában, mikor a csecsemőt nem akarják kiadni a kórházból, mert a lakhatási körülmények nem olyanok, mint amit a rendszer, egyébként jogosan, elvár. Utána pelenka kell, tápszer, bébiétel, kisruha, cipő, aztán jönnek az óvoda elvárásai a benti cipővel és ágyneművel. És még nem beszéltünk arról a rengeteg dologról, ami az első három évben a családból kellene, hogy beépüljön a szokásokba. De már egy kismamát is támogatni kell abban, hogy a dohányzás vagy a hiányos táplálkozás hogy hathat a babára, ezt mind figyelni kell, hogy az ember megfelelően tudjon segíteni.

Erre vannak intézmények, mint a terhesgondozás…

A védőnői gondozás még pont működik is a kistelepüléseken. Viszont a feltételrendszerük nem elég ahhoz, hogy megoldásokat is nyújtsanak, ugyanez igaz a gyerekjólétre. Nincs meg a rendszerükben, hogy egy asztmás gyereknek honnan lesz készüléke, nincs kríziskezelés, hogy ezek a családok el tudjanak mozdulni a holtpontról. Maradnak a hatósági eszközök, a fenyegetés, a kiemelés, ahelyett, hogy megpróbáljanak azokat az erőforrásokat becsatolni, ami segít egy ilyen helyzetben.

A szegregátumokban a hiányos táplálkozás, a magzati éhezés, az egészségtelen élet, a gyógyszerhiány oda vezet, hogy az SNI-sek (sajátos nevelési igényű gyerekek) aránya felülreprezentált. Told elvileg rendben van korai fejlesztés szempontjából, mert ha 50 kilométeren belül elérhető, akkor az a település ellátottnak minősül. De hogy jut el oda? Meg kell előlegeznie az útiköltséget? Vállalja-e a falugondnoki szolgálat, hogy odaviszi? A szülő átlátja-e, hogy erre szükség van, hogy ha négyévesen még nem beszél, akkor az nincs rendben? Komoly orvosi problémával küzdő gyerekek nem jutnak orvosi ellátáshoz. Most egy másik faluból egy 13 éves gyerekkel foglalkozunk, aki farkastorokkal született, most kezdtük el egy támogató segítségével azokat a fogszabályozásokat, amik az ő jó hangképzéséhez kellenek. Ezzel kicsi korától foglalkozni kellett volna, de ez nem történt meg.

Kimondani végtelenül egyszerű, hogy minden gyerek jusson hozzá a gyógyszerhez, hogy időben kikezeljék a vírusos és meghűléses betegségeket. Sokszor látjuk, hogy a szegregátumban élők rossz egészségi állapota már gyerekkorban elindul, a mások által teljesen kikezelhető betegségekkel. Úgy működik a rendszer, hogy elviszik a beteg gyereket orvoshoz, az felír egy receptet és a család nem tudja kiváltani, azt mondják, ez legyen a család felelőssége. De ha nincs megoldás, valakinek segíteni kellene. Értem, hogy iszonyatos pénz lenne, ha minden hátrányos helyzetű gyerek ingyen kapná a gyógyszert. De igazából úgy kellene stabilizálni ezeknek a családoknak a helyzetét, hogy egy ilyen váratlan kiadást, mint a gyerek gyógyszere, fedezni tudjanak. Egy olyan komplex, összehangolt helyzetteremtés kellene, ahol ezeknek a családoknak megnyugtató jövedelme van, szociális biztonságban tudnak élni.

De ez hogy lehetséges, ha ezekben a térségekben nincs munka?

Ezekben a leszakadó térségekben, Észak- és Kelet-Magyarországon annak a társadalmi csoportnak, aki csak a fizikai erejével rendelkezik, nem sok esélye van, hogy elhelyezkedjen. Munkaerőhiány van itt is, de nem a szakképzetleneket keresik. Amíg nem volt a közmunka, a környéken tevékenykedő vállalkozások alkalmi és feketemunkával beszippantották az embereket, ha nem is túl nagy kilométeres vonzáskörzetben, de mégiscsak mentek kertészetekbe, tollfosztásra, útépítésre, koszorúfonásra. Aztán jött a közmunka, ami ott tartja őket, ahol vannak, beszűkítette a lehetőségeket, jött egy gazdasági lerobbanás is. Nem tudnak alkalmi munkát vállalni mellette, a biztos közmunkát választják, kevesebbért is. Akinek meg a mobilitás képessége megadatott, volt szakképzettsége, annyi alkalmazkodóképessége, hogy egy el tudott helyezkedni, azok már elköltöztek a vidékről. Akik maradtak, azok nagyon kompetenciahiányos emberek… A közmunka röghöz kötés és nincs benne fejlesztés, nem tanítja meg őket az alapvető viszonyulásokra sem egymáshoz, sem az eszközökhöz, sem a munkához. Pedig még tanfolyamokat is csatoltak hozzá. De hogy lehet valaki hat hónapos képzésben kőműves, mikor a másik négy évig tanulja? És minek targoncavezető tanfolyamot végezni egy olyan faluban, ahol sose láttunk targoncát? Aki eljár, megkapja a papírt, de nem változik az élete, azaz csak annyiban, hogy mivel van szakmája, elveszti a halmozottan hátrányos kategóriát a gyerekénél.

A gyerekvédelem mennyire képes válaszolni a mélyszegénységben élő családok helyzetére?

Ha országosan nézem, inkább a hatósági eszközöket használják. Minden ezt erősíti az országban, és nem a családsegítést, az eszköztelenség is ebbe az irányba terel. Igyekszünk stabil együttműködést kialakítani a gyámhivatallal, gyermekjóléttel, ennek köszönhetően a településeinken pusztán a szegénység miatt jellemzően nem történik kiemelés. De vannak megkeresések távolabbról is, hogy ki akarják emelni a gyerekeket, mert kicsi a lakás és rossz az állapota. Ilyenkor próbálunk segítséget szerezni, legalább a bútorozásban. Az intézményrendszer is tudja, hogy sokat jelent, ha egy család mögött ott van az Igazgyöngy, segítünk a hivatali ügyek intézésben, kölcsönfelvételben, villanyórákat is visszaköttettünk.

Az adósságkezelés is iszonyatos probléma. Ezek az emberek, akik generációs szegénységben élnek, nem tudnak megbirkózni a fogyasztói társadalom kihívásaival. Minden reklám nyomja az arcukba, mit vegyél meg, ezekkel szemben védtelenek. A gyerek is akarja az iPhone-t, a laptopot, és ha jövedelemhez jutnak, megveszik hitellel, és nem fizetik, eldobják a csekket. Felhalmozódnak a tartozások, eladják egy behajtócégnek, és irreális összegek jönnek ki. Ha elhelyezkedik az illető, eléri a munkáltatót. Ezért csapda, sose tudnak kimászni belőle. Ha felveszünk egy munkatársat az alapítványhoz minimálbérért, ha egy tartozása van, a fizetése harminc százalékát, ha kettő, ötven százalékát kell a munkáltatónak a behajtócégnek utalni. Dolgozik nyolc órát és nem kap annyit, mint a közmunkán.

Reménytelen perspektívák…

És közben próbáljuk arra orientálni őket, hogy ne vegyenek fel újabb kölcsönt, hogy a kölcsönt vissza kell fizetni, hogy a közüzemi szolgáltatásért fizetni kell. Ha a romaintegrációra fordított pénzt adósságkezelésre és pénzügyi tudatosító programra fordítottuk volna, már sokkal előrébb lennénk.

Foglalkoztok nevelőszülőnél élő gyerekekkel?

Igen, velük is kapcsolatban maradunk, van sikeres hazagondozásunk is. Próbáljuk őket segíteni, hogy hazamenjenek hétvégére, vagy meglátogathassa a család. Van, ahol segítjük a visszagondozást és van, ahol nem. Én a gyerekek kiemelésével két esetben értek egyet: az egyik, ha életvitelszerűen bűnöző a család, mert ott nem lehet megakadályozni például prostitúció esetén, hogy a gyerekek is az útszélre menjenek, a másik az abúzus. Minden más esetben meg kell próbálni a családdal együttműködve olyan feltételeket teremteni, ami alkalmassá teszi őket, hogy a gyerekeket felneveljék. A kiemelés nem oldja meg a problémát, nem tudok eggyel több sikertörténetet sem mondani az állami gondoskodásból, mint a mélyszegénységből.

Ha a probléma gyökerét tekintjük, először a fogamzásgátlásról kellene gondoskodni, nem? Hisz ha már ott van 4-5-6-7 gyerek, őket nehéz megfelelő színvonalon felnevelni.

Nagyon összetett az a problémakör, ami a szegénységet jellemzi, az egyik a tudatos tervezés képességének hiánya, és mindent átsző a lehetőségek hiánya. Sokan rámondják, a cigányok azért vállalnak sok gyereket, hogy sok családi pótlékot kapjanak. A roma értelmiség azt mondja, az asszonyok ebben az ősanyai szerepben tudnak kiteljesedni. Van benne egy tudatlanság is, sok a tévhit, az egyik anyuka azt mondta, azért nem szed fogamzásgátlót, mert a televízióban látott egy hírt, hogy valaki ettől rákos lett. Ezt nem tudod utána kiütni. Amiben az emberek korábban szocializálódtak, hogy az egyetlen hiteles hírforrás a televízió, az ebben a társadalmi csoportban nagyon erős. A gumióvszert csak a fiatalabbak használják, a negyvenévesek nem.

Mi változtathatja meg a családtervezési szokásokat?

Ha tudunk alternatívát kínálni a családi pótlékkal szemben, hogy itt van a munkahely, ha meg tudjuk erősíteni azt, hogy ahhoz, hogy felneveld a gyereked, nem 6-8 gyerek kell, hanem kevesebb, hogy ki tudd taníttatni. A jobb tanulmányi eredményű gyerekek nem a 6-8 gyerekes családokból kerülnek ki. A mostani 18-20 éves fiatalok már azt mondják, hogy egy vagy két gyereket szeretnének, történt egy váltás azoknál, akinek van jövőképe. Akinek nincs, az azt látja, hogy én kapok ennyit egy gyerekre, a szomszédom meg tíz gyerekre tízszer annyit.

Nagy munka, hogy legyen elérhető fogamzásgátlás a számukra, és tudjunk erről beszélni. Ahol nincs patika, ott mindenért utazni kell, a spirál felhelyezéséért a távoli szakrendelőbe is. Sokan vállalják a háromhavonta beadható hormonális injekciót, ami egy nagyon durva eszköz, mégis ezt választják. Pedig a spirál olcsóbb lenne, és egy időre megvan oldva a dolog, ha bírja a szervezete, de azt kevésbé használják a tévhitek miatt. Azért ebben is van haladás, egyre többen kérik.

Az abortuszról még nem beszéltünk. Sokszor jönnek hozzánk asszonyok, hogy el akarják vetetni a magzatot, de az is pénzbe kerül. Ezen sokat gondolkoztunk. Nem akarja megszülni, a rendszer sem fogja kiadni a gyereket – de az is egy kis élet. És mi is az élet pártján vagyunk. Azt találtuk ki, hogy egy asszonynak egyszer segítünk, aláírunk velük egy szerződést, hogy segítünk befizetni a csekket, de utána együtt kell működjön velünk a fogamzásgátlásban, hogy csak akkor essen teherbe, ha akarják a babát. A családvédelmi szolgálat rendszeresen küldi hozzánk a nőket. Persze rajta múlik, betartja-e. De ha másodjára is jön hozzánk, hogy újra terhes, akkor már nem segítünk. Ennek a híre is erős, erre is építünk.

Ha körülnéztek, a mélyszegénységben minden családnak van nagyon sok problémája. Hogy döntitek el, kinek segítetek, és kinek nem?

A krízishelyzeteket előre vesszük, de nem jár alanyi jogon a segítség. Ez nem egy olyan szervezet, ahova bárki bármikor bekopoghat és megoldjuk a gondját, mert ez a tanult tehetetlenséget erősíti. Van olyan család, akinek a tevékenysége kimerül abban, hogy segítséget kér a Facebookon minden szervezettől, de nem akar elmenni dolgozni az apuka, pedig az ő településén pont keresnek munkaerőt a vállalkozók. Ezt kiszűrni nehéz. Nyilván nem hagyhatjuk, hogy egy gyereket ne adjanak ki a kórházból, hogy rájuk dőljön a ház. De ha egy család hosszú távon sem mutatja, hogy változni akar, azt arra kell rávenni, hogy fejlődést akarjon, ott nem jó, ha mindent megoldunk, mert akkor mindig újra kér és kér, egyre hangosabban. Annak is van üzenete, hogy kinek segítünk. Ha egy olyan családnak, aki maga is akar változtatni a körülményein, elkezdi művelni a kertjét, jön dolgozni az Igazgyöngy által felkínált lehetőségeknél, ösztöndíjas a gyereke, mert jól tanul, ott szívesen segítünk. De ahol ez nem látható, ott a közösségnek is rossz üzenet, ha őket segítjük. Erre nagyon jó, hogy vannak roma kollégáink, akik ott élnek a toldi közösségben, és ezeket az üzeneteket a közösségen belül meg tudják erősíteni.  Bemondásra soha nem segítünk senkinek, elmegyünk és megnézzük. Ha ismeretlen a település, elmegyünk és lecsekkoljuk a településen belül, hogy mi a véleménye a helyzetről az iskolának, családsegítőnek, védőnőnek, vagy akár a szomszédoknak. Ha úgy ítéljük meg, hogy csakugyan megoldhatatlan helyzetben van, akkor elkezdünk vele dolgozni, de ez nem megy a végtelenségig. Adunk mindig újrakezdési lehetőséget is, de minden esetben egyenként mérlegelve dolgozunk.

Az emberek mekkora része hajlandó tenni magáért?

Toldon 92 háztartás van, ebből 42 háztartásban vannak gyerekes roma családok. Vannak páran, akik nem fordulnak hozzánk, mert van egy autójuk, és pénzért fuvaroznak, boltocskáznak, vagy épp kamatos pénzzel jutnak jövedelemhez.  Nyolc év után ebből a 42 családból három családdal kell mindig újrakezdeni. Ők is elmozdultak már, de túl sok még a visszaesésük.

Lehet, hogy az állami rendszerbe is beszivárog a modelletek?

Azárt vagyok szkeptikus, mert elég sok ilyen próbálkozáson túl vagyunk. A rendszerváltás óta volt bőven részünk közoktatási fejlesztésekben, amiket kormányváltás után úgy dobtak a kukába, hogy nyomát sem találjuk az egyébként jól működő módszertanoknak a tanárképzésben, továbbképzésben, amiket kidolgoztunk.

Nem bírom elengedni, hogy a rendszeren belül van a helye annak a munkának, amit végzünk. Én Ashoka-tag is vagyok, és irigykedve nézem azokat az országokat, ahol egy-egy civil szervezet munkája egyszerűen beépül a nemzeti alaptantervbe, és a szolgáltatásával kiegészíti az állami rendszert. Nekünk ezt nem sikerül megteremteni és sokat gondolkodom, miért van ez így. Sok ígéretes modellt láttam már az oktatás terén, mind addig tartott, amíg az alapító csinálta, utána eltűnt.

Az Igazgyönggyel mi lesz utánad?

Ezeket a tapasztalatokat látva az első pillanattól dolgoztam azon, hogy olyan csapat legyen itt, ami nélkülem is tudja tovább vinni a munkát. Ezt nem lehet rövid távra tervezni, ez egy húsz éves stratégia, óvatos becsléssel is, aminek most a nyolcadik évében vagyunk. A másik kérdés, hogy be tudunk-e ágyazódni a megoldásokkal a társadalomba, mert a probléma is be van oda ágyazva. Ezer szállal kötődik az intézményrendszerhez, a rossz társadalmi közeghez, az átörökítettséghez, az oktatáshoz, a gazdasághoz, és ezeket a szálakat mind figyelni kell. Fontos az adaptálhatóság, le kell írni a lépéseket, mérni a hatásokat, az eredményeket, elméletileg is alátámasztani, ne maradjon egy „civil karizma”, mert a karizmát nem lehet beépíteni a rendszerbe. Helyi szinten minden intézménnyel együttműködünk, nem csak a családokkal foglalkozunk. Viszont az intézményrendszer protokollját a szakpolitika határozza meg, próbálunk oda is hatni, ebben most vesztésre állunk. Amit az Igazgyöngy fókuszként kezel, mint az integrált oktatás, az ellentétes most az állami törekvéssel. A romaintegráció annyira kockázatos, kudarcos és hosszú távú gondolkodást igényel, hogy egyik politikai párt sem tűzi a zászlójára.

Javult a helyzet, amióta ezzel foglakozol?

Abban a közegben, ahol dolgozunk, javult a helyzet, ezért dolgozunk. De az újonnan felbukkanó családoknál nem érzünk változást. Pár hónapja egy helyi rendezvényen egy polgármester elmondta, hogy az ő településükön nincs gyerekszegénység. Az egyik kollégám ott volt, és előző nap talált egy házban egy terhes anyukát egy ötéves gyerekkel tüzelő nélkül. De polgármesteri irodából ez nem látszik.

Mi lesz a szépen rajzoló gyerekekkel? Milyen jövő vár rájuk?

Az a célunk, hogy ellássuk őket biztos jövőképpel. Nem az a célja a művészeti iskolánknak, hogy ebben az irányban tanuljanak tovább, bár erre is van példa. De fontosabb, hogy a művészet eszközeivel megerősítsük azokat a kompetenciákat, amik az életben boldoguláshoz kellenek: önbizalom, reális énkép, együttműködési képesség, tolerancia, szolidaritás, érzelmek beazonosítása. Emellé próbáljuk a szülői támogatást is megnyerni. Azt a tudáshiányt nagyon keserves már felnőttkorban bepótolni, amit gyerekkorban lehetett volna, de ha partner a szülő, akkor eléri, hogy a gyereknek van tanulási ideje vagy elmegy a tanodába, megdicséri egy jó jegyért.

És aki szakmát szerez, az elköltözik?

Kétféle irányban gondolkodunk. Cél, hogy mobilisak legyenek, de mindig van, aki nem tud elmenni, a háza, a beteg szülője vagy a fogyatékossága miatt, velük is kell foglalkozni, a térségekben olyan munkahelyeket is kell teremteni, ahova ezek a fiatalok majd betagozódhatnak, így lehet ezt a generációs szegénységet megtörni úgy, hogy egy nemzedéken keresztül a felnőttel és a gyerekkel egyszerre foglalkozunk.

Vannak gyerekek, akik eljutottak az érettségiig?

Vannak, 71 ösztöndíjas gyerekünk van, közülük hatan állnak idén az érettségi előtt, némelyek hihetetlen körülmények között él. Az egyik lány mellé most fogadtunk korrepetitort, hogy a matematikában segítse. Ha sikerül, akkor leérettségizik és ápolónő lesz, ő elképesztő szegénységből érkezik és a szülők sem támogatják.

Abban van különbség, hogy valaki roma?

Ezek a problémák nem a roma identitáshoz köthetők, hanem a generációs szegénységhez, bár valóban több köztük a roma. Megjelent egy lecsúszó réteg is az utolsó időben, akik hitel, baleset, betegség miatt ugyanarra az életszínvonalra süllyedtek le. Őket eleinte könnyű lenne visszahozni, hiszen van tapasztalatuk az önfenntartásról, a beosztásról, de ha nem nyúl utánuk senki, akkor rövid idő alatt belőlük is generációs szegény lesz.

Ha egy családdal egy területen együttműködtök, más területen már könnyebb?

A kríziskezelés a Maslow-hierarchia alsó szintje. Ha egyszer sikerült, kialakul a bizalom, innen próbálunk meg építkezni, hogy a piramis tetejével is tudjunk foglalkozni. Azoknak az embereknek, akiknél az a probléma, hogy a hónap végén mit fogok enni és hogy fizetem a kártyás villanyórát, nem beszélhetek arról, hogy neked melyik párt ad perspektívát. Nem tartunk még ott, de el fog jönni. Sokszor kérdezik, miért nem tanítjuk őket tudatos médiahasználatra. Te még sose ugrottál be egy álhírnek? Ők olyan emberek, akik tíz sor elolvasásának már nem rugaszkodnak neki. Ezért nem ők a hibásak, egy rendszer így engedte ki őket az oktatásból, elnézte ezt generációkon keresztül. Nagyon fontos, hogy ők nem fogyatékos emberek. Azt az értéket, amit mi látunk bennük, szeretnénk láttatni másokkal is. A helyzetbe hozástól csodákra képesek, ha kellően türelmesek vagyunk velük és ez reményt ad nekünk, hogy lesz változás, az ő gyerekeikkel biztos.