Ülünk a dugóban, araszolunk, a gyerekek pedig nyaggatnak, hogy hallgassuk meg ezredszerre is a Bogyó és Babócát. Egy pillanat alatt rávágom, hogy mennyire sajnálom, de elveszett a CD, fogalmam sincs, hogy hol lehet. Persze mérgesek, megy a duzzogás, kapom a szemrehányást, hogy miért nem vigyáztam, de pár percet nekem ez most megér. Terelem a szót, lassan megnyugszanak és már arról beszélgetünk, hogy mi is lesz aznap az oviban. Amikor viszont benyomom a magnót, felzendül a mese. Ezt nem hiszem el.

Szerencsére pillanatokon belül kitör a röhögés és araszolunk tovább, én pedig szitkozódom magamban, hogy nem elég, hogy átvertem őket és ilyen gyorsan lebuktam, még a mesét is hallgatnom kell a következő negyven percben. Ráadásul legközelebb már nem játszhatom ki ezt a kártyát, mert nyilván nem hisznek majd nekem.

Honnan tudja a gyerek, hogy hazudsz neki?

A gyerekek alapvetően nem értik, ha hazudnak nekik. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire összetett dolog felismerni, hogy átvernek minket: nem elég azt tudnom, hogy a másik nem mondja el az igazságot, azt is tudnom kell, hogy mindezt szándékosan teszi és nem amiatt, mert rosszul tud valamit.  “Bár nyilván eltérés tapasztalható a gyerekek között, de a kísérletek alapján legkorábban 3 éves korukban képesek arra a gyerekek, hogy ezt valamennyire megértsék és felismerjék. Szerintem ez inkább 4 éves korra tehető, amikor a gyereknek már van némi tapasztalata arról, hogy egy állításnak mi az igazságtartalma és kételkedni is tud ebben” – mondta a Gyereksorsok blognak Johannes Mahr, a CEU kutatója.

A gyerekek 2 éves korukig teljesen megbíznak a szüleikben, hiszen hogyan is kételkedhetnének? Velük töltik a legtöbb időt, enni adnak nekik, gondoskodnak róluk. Idővel viszont egyre többet találkoznak más gyerekekkel, a szülők meghatározó szerepét átveszik a kortársak, és ahogy egyre önállóbbak lesznek, egyre éberebbek és figyelmesebbek a hazugságokra. Ezt az ún. tudatos éberséget (“epistemic vigilance”) vizsgálta Dan Speber kísérletsorozatában 3-5 éves gyerekekkel. Vajon mennyiben befolyásolja őket, ha jóindulattal, rosszindulattal találkoznak, illetve ha eleve tudják, hogy hazudni fogunk nekik? A kísérletekben kontrollcsoporttal együtt többszáz kisgyereket teszteltek egy nagyon egyszerűnek tűnő módszerrel: a gyerekek elé két dobozt tettek és elmondták nekik, hogy melyikben rejtették el a játékot. Négy éves kor alatt a gyerekek még abban az esetben sem hitték el, hogy hazudnak nekik, ha előre bejelentették, hogy a kísérlet vezetője nem mondja majd el az igazságot. Ettől a kortól felfelé viszont egyre gyakoribbá vált, hogy tudatosan figyeltek arra a gyerekek, akár meg is téveszthetik őket a felnőttek.

A Michigani egyetem kutatói még ennél is érdekesebb következtetésre jutottak egy kísérletük kapcsán. Arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek vajon felismerik-e, ha a felnőtt, legyen szó tanárról vagy a szüleikről nem a teljes igazságot mondja el nekik? A kísérlet itt is egyszerű volt: a gyerekeket két csoportra osztották és egy olyan játékot kaptak, amivel több különböző dolgot lehet csinálni, például zenélni vagy világítani. A kísérletet vezető az első csoportnak azonban csak egy funkciót mutatott meg a játékon, míg a második csoportot hagyták, hogy szabadon játsszanak. Laura Schulz a kutatás vezetője meglepő eredményről számolt be: “Amikor az első csoportba tartozó gyerekek rájöttek, hogy mennyivel több mindent lehet a játékkal kezdeni, amikor megismételtük a kísérletet és ezúttal a felnőtt egy másik játékon mindent megmutatott, ezek a gyerekek nem hitték el neki. Sőt, arra is kíváncsiak voltunk, hogy egy skálán hogyan értékelik a felnőttet és bizony rendre alul teljesítettek, amikor nem a teljes igazságot mondták el a gyerekeknek.”

Ez a kísérlet azt is megmutatja, hogy a gyerekek nemcsak arra érzékenyek, hogy valaki igazat mond vagy hazudik, hanem azt is felmérik, hogy a megadott információk elegendőek-e számukra, és ebből eldöntik, hogy később mennyire bíznak meg az adott személyben. “Nagyon fontos emberi képesség azt eldönteni, hogy kiben bízhatok, hiszen minél fiatalabb vagyok, annál több tudásom származik más emberektől. Ezért izgalmas ennek a kutatásnak a következtetése, hogy végre látjuk, mennyire komplex a gyerekek érzékelése a világról. Minden lehetséges információt összegyűjtenek annak érdekében, hogy a legjobb döntést hozhassák meg és ilyenkor nemcsak azt mérlegelik, hogy kihez forduljanak, hanem azt is figyelembe veszik, hogy mindez mennyi időt és erőfeszítést kíván tőlük” – mondja Schulz.

Annak ellenére, hogy minden ember hazudik, ritkán gondolunk bele mennyire kockázatos, amit csinálunk. Egyrészről nyilván elveszíthetjük annak bizalmát, akinek hazudunk, de ami ennél még érdekesebb, hogy a mi emlékezetünkre is hosszú távú hatása van. “Ahhoz, hogy a másikat eredményesen megtéveszthessünk, először magunkat kell. Kutatások támasztották alá, hogy jobban emlékszünk azokra az eseményekre a saját elmondásunk szerint, amikről hazudtunk. Ennek egyszerű az oka. Ha mi magunk elfelejtjük, hogy mit hazudtunk, sokkal könnyebben bukhatunk le. Ami viszont megdöbbentő, hogy ez akár a valós emlékeinket is felülírhatja, egyszerűen elfelejtjük azt, ahogyan és ami történt velünk, és később már csak a hazugságra emlékszünk” – állítja Johannes.