Kint vagyunk a játszótéren, Flóra önfeledten pörög mindenen. Odaszalad a hintához, aztán két lökés után már a csúszdánál furakszik a többi gyerek elé. Négy éves, tele élettel. Messziről látom, hogy egy anyuka közeledik felénk, kislánya ruhája alatt furán dudorodik valami, mintha hozzá lenne kötve a hasához egy zacskó. A kislány nehezen mozog, furán tartja a fejét, és amint belépnek a játszótérre mindenki diszkréten elkapja a tekintetét róluk. Pedig Budapesten vagyunk, egy olyan játszótéren, amit azért alakítottak át a MagikMe játékaival, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek együtt játszhassanak a többiekkel. De ezek a találkozások valahogy mégsem történnek meg olyan egyszerűen.

Élő Fruzsina a MagikMe egyik kitalálója sokat tud mesélni elkapott pillantásokról, zavarban lévő szülőkről, vagy éppen megszeppent gyerekekről. Kisfiával Jancsival nekik is szokniuk kellett, hogy a játszóterezés egészen más egy fogyatékossággal élő gyerekkel. Persze ez sokadrangú kérdés a család életében, hiszen annyi minden más foglalkoztatja őket, ráadásul elég nehéz olyan játszóteret találni, ahol speciális játékok is vannak. Sokszor a szülőnek is kényelmetlen a helyzet, hogy ő nem tud csak úgy kimenni a játszótérre, azonnal mindenki rá figyel és ezek fájdalmas találkozások is lehetnek. “Ezt a harcot meg meg kell vívni. Nekem is volt, hogy megkérdezte valaki, hogy hány éves a Jancsi. 1 éves volt, de az oxigénpalackkal úgy nézett ki, mint egy 4 hónapos, és egyszerűen azonnal elbőgtem magam. Sok idő alatt jut el az ember oda, hogy tud erre válaszolni. Nekem az idő segített ebben és az, hogy én magam elfogadtam a saját helyzetemet. Amíg te magad küzdesz ez ellen, addig nehéz másokkal elfogadtatni.”

Fruzsi szerint muszáj találkozni és megismerni a másikat ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk, hogy ne féljünk, vagy hogy megelőzzük az áldozathibáztatást.

“Ahhoz, hogy megismerjük a nehézségeket, amikkel egy fogyatékossággal élő vagy állami gondozott ember él, ahhoz az kell, hogy találkozzunk, beszélgessünk, játsszunk vele. Lássuk meg mi az a sok dolog, amiben ugyanolyanok vagyunk.”

A MagikMe játékai hatalmas sikerrel robbantak be a magyar piacra. Mindenki imádta az ötletet, végre olyan speciális játékok készülnek, amiken a gyerekek együtt tudnak játszani. Szerették az önkormányzatok, az iskolák, a családok. Az pedig külön megragadta a közvéleményt, hogy sérült gyerekeket nevelő szülők tervezték az első játékokat, részben külföldi inkluzív, vagyis a fogyatékosok és egészségesek együttes tevékenységét elősegítő játszóterekből inspirálva, és ők gyűjtötték össze az elején közösségi finanszírozással az első eszközök árát is.

“Ez egy nagyon jó első lépés volt, szuper témafelvetés, beindultak a gyártók, de az emberek nem tartanak még itt. Mert félnek kimenni a gyerekekkel, megnézik őket, nehéz ezen túllendülni. Ennél sokkal nagyobb szemléletváltásnak kellene történnie. Tök zavarban vannak az emberek, mert nem tudják, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak, mit lehet kérdezni, mit nem lehet.”

Nyilván rákérdezni erre kínos. De úgy csinálni, mintha észre se vennénk, az is fura. Akkor hogyan tegyük meg úgy az első lépést, hogy az ne okozzon frusztrációt?

“Annyira jogos, ha valaki tudni akarja, hogy mi van a gyerekkel, mi történt vele. Én úgy vagyok ezzel, hogy ha új emberrel találkozom, akkor inkább rögtön elkezdem mondani. Tudom, hogy kíváncsi, legyünk túl rajta. Persze ez a sérült gyereket nevelő szülő részéről egy elég nagy magabiztosságot igényel. De lehet jó stratégia lehet ilyenkor azt mondani a szülőnek, hogy de vagány, hogy eljöttetek a játszótérre. Tehát észrevettem, hogy itt vagytok, hozzátok merek szólni, de nem kérdezősködöm, viszont bátorítalak titeket. Ez első lépésnek megteszi.”

Fruzsi szerint a kulcs, hogy már gyerekkorban találkozzanak egymással a sima és fordított gyerekek, mert akkor természetes lesz, akkor később sem leszel zavarban. Mert zavarban lenni a legrosszabb, az meggátolja a kíváncsiságot és félelmet kelt.

“A babák, vagy az 1-2 évesek még teljesen emberszámba veszik Jancsit, aztán ahogy idősödnek eljön az a pont, hogy óhatatlanul elkezdik nézni. Tökre számít ezért, hogy mennyi idős az a gyerek, aki találkozik egy fogyatékossággal élővel.

Én úgy vettem észre, hogy például ezek a találkozások jobban sikerülnek, ha a spéci gyerekek kisebbek, mert ilyenkor a sima gyerekek elkezdik gyámolítani őket. Az egyidőseknél megy az egymás méregetése. Azt mondják simán, hogy ő csúnya volt és nem tetszett. Ilyenkor segíteni kell abban, hogy legyen olyan magyarázat, amit mindkét gyerek ért és el is fogad.”

“Amire én vágyom, hogy ilyen találkozásokat lássak. Ezért találtuk ki páran, hogy oké itt vannak a MagikMe játékok, de legyen egy másik irány is, ami valódi kapcsolódási pontot jelenthet és kiszakadást a mindennapokból minden család számára. Ezért családi pikniket és az iskolákban, óvodákban érzékenyítő foglalkozásokat tartunk. Itt tényleg láthatóvá válik, hogy mi csapódik le a gyerekekben. Például nagyon érdekes, hogy a spéci gyerekeket is idegesítette, hogy a kis világukba egyszer csak megjelenik harminc üvöltöző és ugrabugráló hangos gyerek. Kik ezek? Bennük is volt az elején egy kis tartózkodás, hogy jól elvagyunk a saját osztályunkban. Nekik is szokniuk kell, hogy a világ tele van zsák bolha gyerekekkel. Persze figyelnünk kell, amikor mondjuk a hiperaktív gyereket bevisszük a mozgáskorlátozottak közé, de az a helyzet, hogy mindketten itt vannak a világban, egyszerűen muszáj, hogy találkozzanak.”

Ezek a találkozások mély, egy életre meghatározó nyomokat is hagyhatnak. Volt egy kisfiú, aki egy Simafordított piknik után otthon azt mesélte a szüleinek, hogy megnyugodott végre, hogy ez nem egy betegség, amit el lehet kapni. És akadt olyan gyerek is, aki sírt otthon, mert annyira sajnálta, hogy volt olyan fogyatékossággal élő társa, aki nem tud szaladgálni. A gyerekek egyéni temperamentumtól függően reagálnak ezekre a helyzetekre. Ez a biztonságos közeg viszont nagyon sokat segít az olyan családoknak, mint akik például a 20 éves teljesen mozgássérült nagylányukkal ülnek ki a patakpartra, először abban a tudatban, hogy ők most itt nem furák.

“Egyszerűen az ijedtség, a mástól való tartózkodás le tud épülni, nyitottságba tud fordulni. Nem gondolom, hogy mindenkinek a legjobb barátnak kell lenni, de ahhoz, hogy megértsük egymást, abban nagyon sokat tud segíteni. A szülőknek és a gyerekeknek is biztonságot jelenthet, hogy nem kell félni ezektől a gyerekektől és ez is lehet egy jó érzés.”

folytatjuk.

foto: Balázs