Adrian Ellis a Kilimandzsáró tetjén

Adrian Ellis nekivágott, hogy meghódítsa a Kilimandzsárót. Méghozzá azért, hogy támogassa a kecskeméti SOS gyermekfalut. Hogy sikerült Adriannak és társainak meghódítania csúcsokat? Adrian beszámolója következik.

2011. szeptember 15-én kezdődött életem nagy kalandja, a Kilimandzsáró meghódítása. Az ötlet 2011 elején fogalmazódott meg bennem először, amikor arra kerestem lehetőséget, hogyan támogathatnám a Magyarországon található kecskeméti SOS gyermekfalut úgy, hogy közben próbára teszem a saját határaimat is.
Hosszas töprengés után döntöttem a Kilimandzsáró csúcshódítás mellett, mint olyan cél, amiről már mindenki hallott, ezért figyelemfelkeltő és elismerésre méltó lehet a jövőbeli szponzorok számára.

Rengeteg weboldalat végigböngésztem, hogy megtaláljam a legjobb túra ajánlatot, így leltem rá az „Across the Divide” („A szakadékon át”) elnevezésű társaságra, akik nagyon jól szervezettnek tűntek és a kicsit hosszabb útvonalat tervezték egy csapatkísérő orvossal, ami biztonságérzetet adott. Ez a 10 napos túra több időt hagyott nekem akklimatizálódni.

Adománygyűjtési akcióm céljául 3000 angol fontot tűztem ki, ami elég ahhoz, hogy számítógépeket vásároljanak minden családnak a Budapesthez közeli, kecskeméti SOS Gyermekfaluban. Barátaimat, családtagjaimat és kollégáimat kértem meg, hogy támogassák az elképzelésemet, adományozzanak és meglepve tapasztaltam, hogy mennyire nagylelkűen állt mindenki a jó ügy mellé. Körülbelül 4 hónappal a túra előtt kezdtem a gyűjtést és mire elindultam, a kitűzött összeget nemhogy elértem volna, de túl is léptem!! Nem tudok elégszer köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek, hogy véghezvigyem a tervemet és eléggé megköszönni azt a csodálatos támogató hozzáállást, ami nélkül nem is tudtam volna kellően koncentrálni a fantasztikus kihívás végső napjain.

Az adománygyűjtési munka mellett egy intenzív edzésprogramot is teljesítenem kellett, ami hónapokig tartó tornatermi felkészülést és túrázást jelentett a budapesti hegyekben annak érdekében, hogy felkészüljek a kalandra. Ez a tréning elengedhetetlen volt az előkészületek során és meglepetésemre miután belejöttem, hogy működnek a gépek a teremben, még élveztem is az edzést!

A „nagy nap” 2011 szeptember 15-én virradt fel, amikor társaimmal együtt (akiket korábban nem ismertem) tizenhárman Londonból, a Heathrow repülőtérről, felszálltunk a Tanzánia felé tartó járatra. Megérkezésünk után kaptunk egy pihenőnapot, aztán egy rövid eligazítást, aztán már úton is voltunk a Rongai-n, ami felvisz a Kilimandzsáró nyugati oldalára. Ez egy hosszabb, kevésbé népszerű útvonal, de nagyobb eséllyel feljuttat a csúcsra, hiszen napokig tartó akklimatizációt biztosít, ami feltétlenül szükséges a túrához. A sikeres csúcshódítás aránya ezen az oldalon mindössze 60%, aminek oka, hogy rengetegen a rövidebb utat választják és így megfosztják magukat annak lehetőségétől, hogy megfelelően hozzászokjanak a magassághoz. Sokkal sikeresebbek azok a próbálkozók, akik hosszabb időt töltenek itt és legalább egy egész napot rászánnak az akklimatizációra.

Az első pár nap folyamán igazi erdő rengetegen gyalogoltunk keresztül, majmok és különleges madarak kíséretében. Egész nap meneteltünk, majd esténként összegyűltünk a táborban és közösen visszaidéztük a nap eseményeit, illetve megpróbáltunk felkészülni mindarra, ami a következő napokon ránk várhat. Esténként hidegre fordult az idő, ezért különösen jó érzés volt úgy ébredni, hogy meleg reggeli várt minket. Öt nap vándorlás után elértük a Kilimandzsáró alaptáborát, ahol egy nap szünetet tartottunk, hogy hozzászokjon a szervezetünk a 4800 méteres magassághoz, majd a hatodik napon végre elérkezett a csúcstámadás ideje!

Az egész csapat a Kilimandzsáró tetjén

A csúcs napunk este 10 órakor kezdődött, mindannyian korán vacsoráztunk, majd beöltöztünk, felvettük a fejlámpákat, és lassan elindultunk felfelé egy morénalejtőn, ami helyenként nagyon meredek volt; ahogy haladtunk, többünk elkezdte érezni a magasság hatásait és olyan tüneteket produkáltak, mint fejfájás és rosszullét.

Ezt leszámítva, lelkileg erősnek bizonyultunk és az elszántságunk, plusz egymás bátorítása azt eredményezte, hogy mindannyian egyenletesen haladtunk felfelé a hegyre. Hajnalra elértük az 5600 méteren lévő Gillams Point-ot, ahonnan már csak kétórányira van a csúcs. Egy rövid pihenő következett, ettünk és ittunk egy keveset, majd folytattuk utunkat a csúcs felé, ami az 5890-es magasságig vezetett minket. Nem volt könnyű és a csapat több tagja kimerültséggel küzdött, de szeptember 23-án reggel 8 órakor mindannyian felértünk a Kilimandzsáró tetejére, ahol elkészültek a csúcsfotók, megörökítve a lélegzetelállító látványt is.

A kilátás a csúcsról egyszerűen mesés, gleccserfolyamok mindenfelé és afrikai síkság, ameddig a szem ellát. Körülbelül egy órát töltöttünk a csúcson mielőtt visszaindultunk volna. Amint megkezdtük a lefelé ereszkedést, a fejfájás eltűnt; az alaptáborban mindenki korán vacsorázott, azonnal nyugovóra tért és az egész túra legpihentetőbb álmába merült. Egy 25 kilométeres gyalogösvény vezetett vissza a Kilimandzsáró park bejáratáig, majd busz szállított vissza minket a szállodába, ahol közös vacsorával ünnepeltük a sikerünket.

Itt már mindenki pihenten beszélgetett a túra eseményeiről. A közös kaland közelebb hozott ehhez a korábban ismeretlen 12 emberhez, akikkel tartani fogom a kapcsolatot a jövőben is és máris azt tervezzük, hogy jövőre ismét találkozunk! Életre szóló élményben lehetett részem, aminek során azért sem adhattam fel a küzdelmet, mert a csúcshódítás mellett az adománygyűjtési cél is a kihívás része volt. Nagy örömömre szolgál, hogy segíthettem a kecskeméti SOS gyermekfalunak és alig várom, hogy lássam az új számítógépeket, amik sokat jelentenek majd a gyerekeknek.

Sajnos a munkám elszólított Magyarországról, Azerbajdzsánban kaptam új feladatot, mégis remélem, hogy kapcsolatban maradhatok a kecskeméti SOS gyermekfaluval és lesz majd alkalmam újra meglátogatni őket. Addig is, bízom benne, hogy üzennek majd nekem az új komputerek segítségével!