Viola 10 napos volt, amikor Éva és férje, Attila hazahozták a kórházból. Vér szerinti anyukája lemondott róla, így került nevelőszülőkhöz az SOS Gyermekfalvakba. Azóta 3,5 év telt el és megtörtént a csoda. Viola 10 napja a vér szerinti apukájához kerülhetett. Vajon hogy boldogul apa és kislánya?

Azok a gyerekek, akikről a vér szerinti szüleik nem tudnak megfelelően gondoskodni, gyermekvédelembe kerülnek. Többségük elhanyagolás, bántalmazás, a szülő szenvedélybetegsége, betegsége miatt kerül ki a családból. Onnantól kezdve három út áll előttük. Felnőtt korukig állami gondoskodásban maradnak, örökbe fogadják őket, vagy visszakerülhetnek vér szerinti családjukba. Előfordul ugyanis, hogy a szülőknek csak időre van szükségük, hogy összeszedjék magukat, rendezzék életkörülményeiket. Violánál pont ez történt, így kapta vissza az apukáját.

A kislány anyukája még fiatalkorú volt, amikor várandós lett, titokban szerette volna tartani a terhességét. A szülés előtt három héttel az édesanya titkos örökbeadást kezdeményezett. Amikor azonban Viola apukája valahonnan tudomást szerzett róla, hogy korábbi barátnője gyermeket szült, megjelent a kórházban és bejelentette, szeretné felnevelni a kislányt. A szintén fiatalkorú apa korát meghazudtolva nagyon elszánt volt, mindent megtett volna, hogy lányát hazavihesse. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű, az apaság bizonyítása a DNS teszttel és a gyámhivatali hercehurva elhúzódott. A kislány már majdnem 1 éves volt, amikor először találkozhatott édesapjával.

„Viola most 3,5 éves. Több mint 2 év kellett ahhoz, hogy apukája megteremtse azokat a feltételeket, amiket a gyámügy előírt neki, hogy magához vehesse a kislányát. Az a hely, ahol lakott, nem volt alkalmas gyereknevelésre, munkahelye sem volt még. Biztatni kellett, hogy ezt csináld, azt csináld, szerezz munkát, szerezz rendes albérletet, vegyél kiságyat… Nagyon fiatal volt még, nem tudta, mi kell egy gyerek felneveléséhez, hiszen ő is fiatalkorú volt még. De azt az elejétől lehetett látni, hogy nagyon akarja. Lassan, fokozatosan tanulta meg tőlem, hogy mit szeret a kislány, hogy kell gondozni, hogy kell vele játszani, mit eszik, mit iszik, hogy lehet hozzá közel kerülni. Misi jött rendszeresen, mindent megtett a 2,5 év alatt.

Én még ilyen kitartást ilyen fiatal férfitől soha nem láttam”

– meséli Éva, akinek három saját és két nevelt gyereke van jelenleg.

A kislány, aki szinte élete első napjától kezdve Éváéknál nőtt fel, anyjaként kötődik hozzá. Amikor egy évesen megjelent az apukája, egy ismeretlen idegen volt számára. Az első átadás, amikor a kislánynak az előírt kapcsolattartás szerint az apukájánál kellett volna aludnia, nem sikerült. Viola nem akart beszállni az idegen autóba. „Éreztem, hogy ezt sokkal fokozatosabban kell csinálni – mesélte Éva. –  Behívtam az apukát játszani, közösen bohóckodtunk, aztán kimentek kicsit sétálni együtt. Lassan, fokozatosan összecsiszolódtak és Viola elkezdett bízni az apukájában. Mindig megbeszéltem a kislánnyal, hogy most egy napot alszol otthon, most két napot, most négy napot, és mutattuk az ujjunkon. Aztán mutattuk mind a 10 ujjunkat, és mondtam, hogy most már sokat fogsz otthon aludni apánál, ő visz majd reggel óvodába, este ő fürdet meg, ő olvas neked mesét. És Viola lassan-lassan elfogadta az új helyzetet.”

Misi és Éva nagyon közel kerültek egymáshoz az évek alatt, Éva szinte a fiaként tekint rá. Misi minden nap felhívja Évát, kikéri a tanácsát, naponta küld videót a kislányról. Persze csak titokban, hogy Viola ne vegye észre. „Van, hogy Misi felhív videóhívással és mutatja, ahogy Viola játszik épp. Összefut az egész család, úgy figyeljük minden lépését, lenémítom a telefont, hogy nehogy meghalljon minket. Kevés idő telt még el, hagyni kell, hogy kicsit legyenek kettesben” – mondja Éva.

Egyelőre nem is találkozhatnak, nem beszélhetnek telefonon, amitől Évának majd megszakad a szíve. A legfontosabb azonban, hogy a kislány beilleszkedjen, megszokja otthon.

„Egyszer hallottam a videóban, hogy Viola mondja az apukájának: szeretnék hazamenni Éva anyához, aztán kérte a kiskönyvét. Csináltunk ugyanis neki egy élettörténeti naplót, benne van minden fontos dolog, ami vele történt. Szólt az apukájának, hogy hozza csak ki az albumot. Ült a kismotoron, kinyitotta az albumot mellette kucorgott az apukája és mesélt neki, hogy Éva anyánál mindig hintáztunk és énekeltünk. Hihetetlen volt, ahogy mesélt az édesapjának. És jó volt látni, hogy az apa nagyon ügyesen kezelte a helyzetet. Belement a párbeszédbe, nem terelte el. Ültek, lapozgatták az albumot és beszélgettek hosszan. Láttam, hogy Viola utána megkönnyebbült. Az albummal a hóna alatt neki állt motorozni, aztán pár perc múlva odaadta az apukájának, hogy most már beviheti, majd beszélgetnek róla holnap. Nekem így könnyebb, hogy tudok Violáról, hogy tudom, hogy jó helyen van. Még ha egy ideig nem is találkozhatunk. Most megcserélődtek a szerepek. Innentől én megyek majd hozzájuk látogatóba. Eleinte nagyon nehéz volt. Bementem Viola szobájába, láttam a kiságyát, éreztem a szagát, szinte hallottam a lépteit a házban. A gyerekeket is megviselte nagyon, hogy Viola elkerült. Annyi könnycseppet ejtettünk, hogy egy tengert meg tudtunk volna tölteni vele. Egy ideig most nem fogok új gyereket vállalni, meg kell élnem az elválás gyászát. Elhatároztam, hogy átalakítjuk Viola szobáját a gyerekekkel közösen. Lecseréljük a bútorokat, hagyom, hogy letépjék a tapétát, közösen újra festjük. Nekik is fel kell dolgozni az elmúlt 2,5 évet, hadd romboljanak és építsenek, hiszen nekik is nehéz. De próbáltam megfordítani a gondolataimat. Hiszen nagyon kevés gyereknek adatik meg, hogy visszakerülhet a családjába.

Talán ez volt a legszebb dolog eddig, amit életemben valaha tehettem nevelt gyerekkel. Hogy Violának van apukája.”

Photo by Arleen wiese on Unsplash

Varró Gabriella