Varga Károlyné Marika nyolc éve nevelőszülő. Két éve a kecskeméti SOS Gyermekfaluban dolgozik, jelenleg hat nevelt gyerek él nála, két saját fia mellett. Korábban Borsodban volt nevelőszülő egy másik hálózatnál. Összesen 23 gyerek fordult meg a keze alatt, és hét gyereket adott örökbe. Az örökbefogadás világnapja (november 9.) alkalmából a legelső örökbeadásáról mesél. (A cikkben szereplő gyerekeket átneveztük, a fotók nem őket ábrázolják.)

Miért lettél nevelőszülő?

Az volt az álmom, hogy nagyon sok gyereket szeretnék nevelni. Otthon 150 négyzetméteres házunk van, a felső szintet már úgy építettük meg, hogy nekünk sok gyerekünk lesz. Három fiam született, mind császármetszéssel, utána engem sterilizáltak, a szüléssel leálltam, akkor jelentkeztem nevelőszülőnek. Még 2-3 gyereket neveltünk volna, de mikor a csecsemőotthonban láttuk a nyolc kicsit a csoportszobában, mindet hazavittük volna. Azért is váltottam később az SOS-hoz, mert itt több gyereket nevelhetek.

Hogy került hozzád az első gyerek?

Egy testvérpárt kaptam rögtön, Hanna másfél, Virág két és fél éves volt. Tíz hónappal korábban kerültek be a csecsemőotthonba. A két kislányt három nap után találták meg egy kis lyukban, ahol éltek, három napig bőgtek és éheztek. Mindkettőnek súlyos nemi fertőzése volt.

Milyen volt, mikor hazavitted őket?

Az első hónapban még nem láttam egy szakembert sem. Mindent megengedtem nekik, nem mertem rájuk szólni, szegények már úgyis sokat szenvedtek. Fogytam öt kilót. Mikor kijött a nevelőszülői tanácsadó, megkérdezte, hogy nagy bajt csinált-e, hogy rögtön kettőt helyezett ki hozzám. A gyerekek épp az asztal tetején ugráltak. Akkor sok segítséget kaptam abban, hogy legyek következetes, szóljak rájuk. Szépen kialakult, kitombolták magukat, felfedezték az egész házat, aztán beállt a napirendjük. Ezt igyekeztem betartani, ez volt a legnagyobb segítség.

Tudatosabbnak kellett lenni, mint a saját gyerekeiddel?

Így van. Mióta nevelőszülő vagyok, azóta vagyok tudatos szülő. Én addig nem is tudtam, mi az, hogy gyereknevelés. Addig csak éltünk. Nem hittem, hogy három fiú után tudnak nekünk újat mondani. Tudtak.

A vér szerinti család érdeklődött a gyerekek után?

A csecsemőotthonban a tíz hónap alatt egyszer-kétszer meglátogatták őket, utána nem. Nálam fél évig semmilyen kapcsolattartás nem volt. Kéthetente jártunk Miskolcra, a kijelölt kapcsolattartási rend szerint, de sose jött el a vér szerinti szülő. A gyerekek nem is értették, azt hitték, hogy mindig odaautózunk, kiszállunk a kocsiból ennél az épületnél, ott szaladgálunk kicsit és hazamegyünk. Minden félévben javasoltam a gyerekek örökbe adhatóvá nyilvánítását, a gyámhivatal három évig hezitált. Végül közel öt és hat éves korukban örökbe adhatóvá nyilvánította a két lányt, akiket utoljára talán egyéves korukban látogatott meg a vér szerinti anya. Három hónap múlva jöttek a spanyol örökbefogadók, könnyek között, hogy két ilyen gyönyörű, makkegészséges gyereket kapnak, hat napig barátkoztak, aztán hazavitték őket.

Miért nem találtak itthon nekik családot?

Félromák a lányok. Nálam ez azért nem téma, mert a férjem is roma, én két szép gyereket látok. A spanyol párra úgy hasonlítottak, mint ha ők szülték volna. A nagyobb lány, Virág olyan volt, mint egy lakmuszpapír. Ha valaki nem őszintén mosolygott rá, bokán rúgta. Az örökbeadás előtt átestek egy pszichológiai vizsgálaton, én áradoztam a két lányomról, mennyit fejlődtek a három év alatt. Ugyanúgy viselkedtek, úgy szocializálódtak, mint a sajátjaim. A pszichológus nem volt neki szimpatikus, nem volt kedve válaszolni. Ez a jellemzés meghatározta, hogy senki sem fogadta őket örökbe. Volt olyan házaspár, aki elolvasta a jellemzést és meghátrált.

Ők tudták, hogy nem a vér szerinti gyerekeid?

Persze. Egyszer felcsúszott a póló a hasamon, kilátszott a császármetszés hege. A legkisebb fiam mondta, hogy ők ott születtek, Virág meg, hogy ők nem az én hasamban voltak, ők a csecsemőotthonból jöttek. Virág már tudott beszélni, mikor hozzám került. Nem elnyomtuk az emlékeit, hanem tápláltuk. Emlékezett a csecsemőotthonra, három év múlva is tudta, hogy Erzsike néni egyszer megcibálta a fülét. Tudta, hogy azért került hozzánk, mert mi nagyon szeretjük a gyerekeket, és addig lesz itt, amíg anyuékhoz vissza nem kerülhet, vagy nem jön egy házaspár, aki szeretne gyereket, és nagyon fogja szeretni.

Mit szóltak az örökbefogadáshoz a kislányok?

Mondtam, hogy jön majd egy néni és bácsi, akiknek nem lehet gyerekük. És az ötéves megkérdezte: te már nem szeretsz? Én azt feleltem: túlságosan szeretlek, ezért adlak oda, ott jobban ki tudsz teljesedni. Virág már akkor mondta, hogy ő anyákat akar gyógyítani, ha nagy lesz. Mondtam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy orvosi egyetemre küldjelek, de ők majd biztos taníttatnak, és egyszer hazajössz és meggyógyítasz.

Milyenek voltak az örökbefogadók?

Előtte kaptunk egy bemutatkozó albumot, le volt fényképezve a házaspár, a ház, a kert, leírták, hogy nem lehet gyerekük. Mikor a házaspár csak bemutatkozni jött, mi már láttuk a két vadonatúj babaülést az autóban. Ők már úgy jöttek, hogy nekik ez a két gyerek kell! Én látni akartam annak az arcát, aki elviszi az általam nevelt gyerekeket, és mikor rájuk néztem, láttam az őszinte, tiszta sugárzást rajtuk. Akkor nyugalom töltött el, és szívvel-lélekkel segítettem az örökbeadást. Míg a látogatások tartottak, nagyon nehéz volt, igyekeztem minden információt átadni a házaspárnak. Hannát könnyebb volt elbolondítani, de Virágot nem. A házaspár hatalmas dobozokkal érkezett, Barbie babákkal, ajándékokkal. Virág félrelökte, és a tőlem kapott rongybabát vette fel. Először eltaszította a bemutatkozó albumot, mert ő nem megy sehova. Ezen kellett átlendíteni odáig, hogy beültek velük az autóba, és nem sírtak. De ha a gyerek rajtam azt látta volna, hogy ez nem tetszik nekem, akkor nem lehetett volna átszoktatni. Én azt sugároztam, hogy minden rendben lesz, imádni fogják őket.

Mennyi ideig barátkoztak?

Hat napig. A legnehezebb az utolsó nap volt, mikor összepakoltam az albumukat, ruháikat, és folyton forogtam, hogy ne lássák a könnyeimet. Az utolsó előtti nap elvitték őket strandra a tolmáccsal, és mikor visszajöttek, láttam, hogy Virág duzzog. Utána mondtam az apukának, hogy holnap ebéd után vihetik őket. Egymásra néztünk, mindkettőnk szeme könnyes volt, és összeölelkeztünk, hogy ne lássák a gyerekek. Mikor bementünk, Virág azt mondta: azt ígérted, hogy fognak ránk vigyázni, és nem kell többet Hannára vigyáznom. Mert az otthonban is ő anyáskodott fölötte meg itt is. Képzeld el, mondta, a medencében elengedték a kezemet és víz alá merültem, és senki nem vette észre. Lent voltam a víz alatt és nem kaptam levegőt, alig tudtam felbukni. Nem hittem el, rögtön hívtam a tolmácsot. Az nevetett, hogy el se engedték a kezüket. Ő is gyermekvédelmi szakember volt, és mondta, hogy Marika, ez csak zsarolás. Akkor valahogy megnyugtattam Virágot, de mikor elmentek, az első hónapban többször álmodtam azt, hogy lebukik a víz alá és sír, és én nem vagyok vele. Mikor egy hónap után mentek aláírni a végleges örökbefogadást, az én nevelőszülői tanácsadóm épp ott volt, Virág meglátta, kitépte a kezét és ordított: Farkasné, vigyél vissza Varga anyához! Az elmesélte nekem, hogy gyönyörű ruhákban voltak. És alig lehetett a gyereket megnyugtatni.

Mikor elvitték őket, mit csináltál?

Bőgtem egész nap. Azért közben ott volt a három saját gyerekem és ők is sírtak. Számomra a legnehezebb és a legcsodálatosabb egyben, ha egy sikeres örökbefogadás történik.  Nekem ők voltak az elsők, meghatározó volt ez a két lány az életemben. Az ő sikeres örökbeadásuk segített a későbbiekben, mert egy hatéves már nem kisgyerek, ebben nagy munkánk volt nekünk.

Mit tudsz azóta a lányokról?

Kétely sem merült fel, hogy jó helyre kerültek. Két évig kaptam az utánkövetéseket a minisztériumon keresztül. Nagyon hamar akklimatizálódtak. Az első évben már értették a spanyol nyelvet, a következő évben olyan szinten elkezdték beszélni, mint a kortársaik, akik ott születtek. És aminek tiszta szívből örültem: a társadalom befogadta őket. Virág, akinek itthon 72-es IQ-t állapítottak meg, színjeles lett az iskolában. Azt írták, hogy mindkét gyerek szorul pszichológusi segítségre, de jól érzik magukat. Óriási villában élnek, együtt a nagyszülőkkel. Hiányoznak, de mi lett volna velük, ha azóta is itt nevelkednek? Ha már abban az oviban nem tudták őket elfogadni, ahova a sajátom is járt?!

Később folytatjuk Marikával a beszélgetést.