Az SOS Gyermekfalvakban állami gondoskodásban élő gyerekek komplex állapotfelmérését végezte el a Bárányfelhő Fejlesztő Központ. A Janssen támogatásával megvalósult program keretében a szakemberek a nevelőszülőket is képezték, hogy minél jobban tudják támogatni a gyerekek fejlesztését, fejlődését. Miért több az ADHD diagnózis a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknél? Hogyan derül fény egy elhallgatott abúzusra? A Bárányfelhő vezetőjét, Tóth Zsuzsát kérdeztük.

                               

 

Közel 300 SOS-ben élő gyerek idegrendszeri érettségét, mozgás- és beszédfejlődését, tanulási képességeit vizsgáltátok az elmúlt években. Milyen állapotban vannak a gyermekvédelemben élő gyerekek?

Majdnem mindenkit kell fejleszteni, mindenkinél van valami. Ha más nem is, pusztán a trauma, ami miatt kiemelték őket a családból. Nagyon jellemző az idegrendszeri éretlenség, hiszen sokszor a gyerekek gondozatlan terhességből, eltitkolt terhességből születtek, amikor nem tudnak úgy fejlődni a babák, ahogy kéne. A korai elhanyagolás szintén az idegrendszer éretlenségét okozhatja. Gyakori a megkésett mozgásfejlődés, beszédfejlődés, a szegényes szókincs. Borítékolhatók a későbbi tanulási nehézségek, ami sokszor összefügg azzal, hogy milyen traumát élt át korábban és kezdtek-e valamit ezzel. Ha mondjuk azt látjuk egy vizsgálaton, hogy egy gyereknek ADHD-s tünetei vannak, észben kell tartanunk, hogy azok lehetnek a trauma következményei is.

Elképzelhető, hogy félrediagnosztizálnak egy gyereket az átélt trauma miatt?

Pontosan. Az ADHD lehet tünet egy traumatizált gyereknél. Ebben az esetben a trauma váltja ki az ADHD tünetet, de ez valójában nem egy valódi ADHD diagnózis, nincs organikus oka. Itt a  poszttraumás stressz szindróma (PTSD) lenne a helyes diagnózis, csak azt nem szokták leírni. A PTSD egy olyan szorongásos zavar, ami egy pszichológiailag traumatikus esemény után alakul ki. Adott egy szórt figyelmű gyerek például. Amikor van egy feladat, amiben szerintünk az a legfontosabb, hogy hol helyezkednek el bizonyos ábrák, neki abban a helyzetben lehet, hogy az a legfontosabb információ, hogy biztonságban van-e, mi felnőttek nem fogjuk-e bántani. Nem fogja tudni jól megoldani azt a feladatot, mert készenléti állapotban van. Másra koncentrál, de nem azért, mert rossz a figyelme.

Ennek a gyereknek a szétszórtságát tekinthetjük figyelemzavarnak, de tekinthetjük egy trauma következményének is.

Ha meg akarunk szüntetni egy nehézséget egy gyereknél, meg kell keresnünk, hogy mi okozta és azt kell kezelni. Ha trauma áll a háttérben, hiába fejlesztjük kizárólag a figyelmét egy figyelemzavarral küzdő gyereknek, az kevésbé lesz hatékony.

Kiderülhet egy vizsgálatnál vagy egy fejlesztő foglalkozáson, hogy például szexuális abúzus történt?

Előkerülhetnek arra utaló jelek. Például vizsgálni szeretnénk egy csecsemőreflexet és automatikusan lefektetjük a hátára a gyereket, de ő kiforog abból a helyzetből. Akár van mögötte trauma, akár nincs, ebben az esetben nem próbáljuk meg másodszor is lefektetni, hanem kitalálunk valami mást. Előfordul, hogy később kerül felszínre egy trauma, amikor már van bizalma hozzánk. Egy abúzuson átesett gyereket máshogy vizsgál egy mozgásterapeuta. Nem fektetjük a hátára, nem vetkőztetjük le, nem csinálunk egy csomó olyan dolgot, amit egyébként egy vizsgálat során csinálnánk. Mert már a vizsgálat során is figyelembe kell venni azt, hogy ezek a gyerekek átmentek már sok olyan dolgon, ami miatt megváltozik a világról alkotott képük és a világ érzékelése.

Mi van, ha félrediagnosztizálják, mert nem tudnak a traumájáról és elkezdik ADHD-ra terápiázni? Akkor ez a terápia sikertelen lesz?

Nem lesz sikertelen, de nem lesz annyira hatékony. Mindig jó egy traumatizált gyereknek, ha egyéni figyelmet kap. Bárki fordul oda hozzá figyelemmel abban a 45 percben, az jó lesz neki. Semmiképpen nem fölösleges ez a fejlesztés, de akkor lesz igazán sikeres, ha egyszerre a traumát is kezeljük. A trauma mérhető elváltozást hoz létre az idegrendszerben, nem mondhatjuk, hogy nem kell foglalkozni a figyelemproblémával, amit okozott. Azt IS kezelni kell, csak nem szabad csak AZT kezelni.

A trauma még milyen tüneteket okozhat?

Agresszív viselkedés, felfokozott szexuális viselkedés, komoly szorongás, figyelemzavar, határtartási problémák, tanulási nehézségek, beilleszkedési nehézségek. Nehéz ezeket a gyerekeket irányítani, mert nem bíznak a felnőttekben.

Szerinted mennyi a félrediagnosztizált gyerek?

A gyermekvédelemben véleményem szerint nagyon sok. Nem láttam még soha PTSD-ét leírva a gyerekek papírján, ADHD-t viszont rengetegszer. A leírt szövegben sokszor benne van, hogy milyen traumán ment keresztül, de diagnosztikus szinten nem jelenik meg, sem terápiás javaslatban nem szerepel. A diagnosztika nagyon tünetfókuszált. Megállapítjuk, hogy a gyerek nem tud figyelni, tehát fejlesszük a figyelmét. Ami egynek jó, csak mellette foglalkoznunk kell a traumafókuszú nézőponttal is.

Van olyan gyerek, aki a traumái ellenére jól van?

Van, de ritka. Nagy szerepe van benne a nevelőszülőnek, hogy a gyereknek mennyire tanítja meg a  megküzdést a problémákkal, mennyire bízik meg a gyerek a nevelőszülőben és mennyire bízik meg a nevelőszülő a gyerekben. Ha a gyerek érzi, hogy van egy ember, akinek ő fontos, úgy egy kicsit minden könnyebb. A traumákat a gyerekek valamennyire viszik tovább, de ha ügyesek vagyunk mi segítő szakemberek és nevelőszülők, akkor a gyerekkori traumák felnőtt korban szuper megküzdési stratégiákká válhatnak. Egy jól működő, munkájában összehangolt, képzett szakmai csapatra van ehhez szükség, aminek a nevelőszülő fontos tagja.

Miben tudta ez a program segíteni a nevelőszülőket?

A nevelőszülőknek képzéseket tartottunk, hogy megértsék a gyerekek tüneteit, hogy milyen tünet miről szól. Mi állhat a hátterében, ha mondjuk soha nem fogad szót. Ha folyamatosan zsizseg és túlságosan ingerkereső. Vagy épp ellenkezőleg, túlérzékeny a tapintása, hallása, szaglása. Ismerniük kell, hogy milyen elváltozásokat okoz az idegrendszerben egy korábbi trauma, hogy jól értsék a gyerekeket és tudjanak nekik segíteni.

Amit ők látnak, az többnyire nem egy rossz viselkedés, hanem az idegrendszernek egy normális válasza egy korábbi érzelmi sokkra. Ez a tudás egy teljesen más nézőpontot és hozzáállást ad nekik.

Mivel korábban mi mértük fel a gyerekeket is, így kvázi esetmegbeszélést is tartottunk nekik, mert pontosan ismerjük a gyerekeket, nemcsak általánosságban tudunk beszélni, hanem konkrét példákon át, ami a nevelőszülők mindennapjaihoz kapcsolódik. Arra is kaptak képzést, hogy melyik terápia, fejlesztés mire való és ők azt hogy tudják otthon támogatni. Például hogyan kezelhető az éretlen idegrendszer dinamikus szenzomotoros terápiával, mire való az alapozó terápia és a TSMT, ami ma egyre népszerűbb, milyen mozgásterápiák, DISZ-terápiák vannak stb.

Szakmailag mennyire felkészültek a nevelőszülők?

Nekem mindig az az érzésem az anyákkal kapcsolatosan, hogy ők tudják a legtöbbet ezekről a gyerekekről. Jól látják őket, sokan közülük a gyerek szeme állásából tudják már, hogy mi lesz a következő lépése. Sok tekintetben ugyanakkor nagyon bizonytalanok. Például amikor a gyerek azt állítja, hogy a következő karácsonykor már otthon lesz, mert az anyukája ezt mondta neki, közben a a nevelőszülő pontosan tudja, hogy ez nem így fog történni, mondhatja-e a gyereknek, hogy nem, nem leszel otthon jövő karácsonyra. Ebben mindenki vékony jégen jár, sokszor elmismásolódnak az igazi válaszok. Miért nem mondjuk meg az igazat a gyereknek? Mert nem tudjuk, mi lesz, hangzik a válasz. De tudjuk, mert megvan a határozat róla. De az anyukája jön látogatásra és azt állítja, hogy haza mehet hamarosan és nem akarjuk elszomorítani a kicsit. Ez egy nagyon nehéz helyzet a nevelőszülőnek. Meg kell nekik tanítani, hogy mit mondjanak a gyerekeknek. Kellenek válaszok. Nem lehet lebegtetni, nem hagyhatjuk a gyereket egy bizonytalan állapotban, mert akkor tovább traumatizálódik. Ha megkérdezzük, hogy tudod-e, miért vagy itt, még évekkel a bekerülésük után is azt a választ kapjuk, hogy azért, mert rossz voltam. Ezen mindenképpen dolgozni kell, kiszedni a gyerekek fejéből. Nem söpörhetünk semmit a szőnyeg alá.

A nevelőszülőknek is kell otthon foglalkozni a gyerekekkel, fejleszteni?

Igyekeztünk ezt nem kérni, de vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen. Rendszeresen konzultáltunk a gyermekfaluban dolgozó fejlesztőpedagógussal is, hogy amíg a mi stábunk nincs ott, ő tudja folytatni a fejlesztéseket, összehangoljuk a munkánkat. Az anyák szerették ezt a programot, mert megérthetik a nehéz múltú gyermekek különleges szükségleteit, eszközöket is kapnak a problémák megoldásához. Nagyon nehéz ezeknek a gyerekeknek a figyelmét lekötni, iszonyúan terhelt az idegrendszerük, egy pillanatra sem nyugszik meg. Ahhoz, hogy figyelni tudjanak egy feladatra, szükség van arra a képességre, hogy bele tudják engedni magukat egy helyzetbe. Nekik ez nehézséget okoz, mert úgy érzik, ha nem kontrollálják a helyzetet minden pillanatban, baj történhet velük. Az idegrendszert kell tréningeznünk és segítenünk a gyereknek, hogy megtapasztalhassa, nézd, a világ néha biztonságos is tud lenni.

 

 

Keretes:

Az SOS-Gyermekfalvakban dolgozó nevelőszülők olyan, 0-24 éves korú gyermekeknek adnak otthont, akik valamilyen okból nem élhetnek vér szerinti szüleikkel. A gyerekek gyakran olyan súlyos traumákat (nélkülözés, elhanyagolás, bántalmazás) szenvedtek el, amelyek sokszor vezetnek pszichés nehézségekhez, veleszületett vagy szerzett idegrendszeri, tanulási vagy fejlődési lemaradásokhoz. Az SOS nevelőszülők feladata a gyermek segítése a traumák feldolgozásában, a hiányosságok, lemaradások pótlásában. Ehhez egy összehangoltan és professzionálisan működő szakmai csapatra van szükség. A Janssen három éves programja a gyerekek felmérésével, képzésekkel, konzultációkkal, esetmegbeszélésekkel segítette a nevelőszülőket és a gyerekekkel foglalkozó szakembereket, hogy időben felismerjék a gyerekek elmaradásait és hatékonyan fejleszteni tudják azokat.