Beszélgetés egy egykori állami gondozottal. Heni 35 éves, három gyermeket nevel, egyedül. Kilencévesen anyja bevitte egy intézetbe a bátyjával együtt és otthagyta őket. A családi tragédiák ezzel nem értek véget, nem sokkal később apja börtönbe került, anyja meghalt. Hogy lehet lábra állni a gyerekkori traumák után?

Miért kerültél be?

Mindkét szülőm súlyosan alkoholista volt, sokat veszekedtek, édesapám agresszív volt. Nem jutott pénz tanszerre, ruhára is alig. A nagynéném intézte el, hogy elkerüljünk a családból, de ő nem tudott magához venni, súlyos beteg volt, a nagymamamám pedig csak engem szeretett volna, de a kora miatt azt sem lehetett. Először Debrecenbe kerültünk a GYIVI-be, onnan Hajdúnánásra, később a kecskeméti SOS Gyermekfaluba.

heni1

Mire emlékszel az első napról?

A szüleink mondták, hogy nemsokára intézetbe fogunk menni. Édesanyám meg a nagynéném kísért be minket. Ott maradtam a rácsok mögött és nagyon sírtam. Akkor tudatosult bennem, hogy nekem ott kell maradnom, anyu nélkül. Levetkőztettek, lemostak, lekentek tetűirtóval, adtak új ruhát és bementünk a közösségbe. Ott farkastörvények uralkodtak, de nekem szerencsém volt. Az egyik ottani nagyobb gyerek kiválasztott engem és azt mondta, hogy engem nem bánthatnak, így megvolt a védelmem.  Három hónapig maradtunk ott. Nem emlékszem, hogy kitettük volna a lábunkat az ajtón. Csak az emeletes ágyakra, a rácsos ajtókra, fiúk-lányok külön. Az osztályteremben találkozhattunk egyedül. Nem emlékszem, hogy egyszer is játszottunk volna az udvaron.

Látogattak a szüleid?

Az intézetbe két-háromszor jöttek el hozzánk talán. Később is ígérték, hogy meglátogatnak, de nem jöttek. Egyszer nagy nehezen anyukámék kikönyörögték, hogy hétvégére engedjenek haza. Tesóm éppen nyaralni volt, így csak én mentem. Nagyon örültem, hogy mehetek, de amikor elkezdődött az ivászat és a veszekedések, visszaszöktem az intézetbe. Többet nem kérték, hogy hazavihessenek.

Három helyen laktál. Mindvégig a testvéreddel maradhattál?

A nyolcvanas, kilencvenes évek nem arról voltak híresek, hogy a testvérek együtt maradhattak, de az én rokonaim kérték, hogy a bátyámmal együtt helyezzenek el minket Hajdúnánáson, hogy tudják velünk tartani a kapcsolatot. Az SOS-ben a nevelőszülőm először csak engem hozott volna el, de megsajnálta a bátyámat, aki speciális iskolába járt, mert megállt a fejlődésben 13 évesen, és azt mondta, hadd jöjjön ő is.

Van még egy húgom, ő a debreceni csecsemőotthonba került. A csecsemőotthon ott volt a GYIVI mellett. Többször kértük, hogy hadd menjünk el meglátogatni, de nem engedték, aztán azt mondták, hogy titkosan örökbe lett adva, nem mondhatják meg, hol van. Amikor 19 évesen összeismerkedtem egy magánnyomozóval, megkértem, hogy keresse meg, és kiderült, hogy nem ment örökbe, sőt, pár kilométerre lakott tőlem. Akkor nem akartam bolygatni a kis életét, gondoltam, majd néha meglesem. Aztán egyszer csöngött a telefonom és a nevelőszülője keresett. Belenéztek az aktájába és így találtak rám. Most nálam lakik a kisfiával.

A szüleid élete hogy alakult?

1992-ben meghalt édesanyám, édesapám be is került akkor börtönbe. Nem tartottam vele a kapcsolatot. Öt évet kapott, de hamarabb kiengedték jó magaviselet miatt. Később ő is meghalt.

Mit követett el?

Elvágta anyukám egy ütőerét, aki belehalt. Ezért került börtönbe. Nem gyilkosságnak vették, mert édesanyám is ittas volt. Állítólag megvágta, lefeküdt aludni, és anyukám reggelre elvérzett. Gondolom, az alkohol miatt nem ébredt fel. Épp táborban nyaraltunk, akkor nem is mondták el nekünk, hogy ne rontsák el a nyaralásunkat. A temetésre sem mentünk el így, de ez jó döntés volt.

Haragudtál édesapádra?

Amikor bekerült a börtönbe, próbált levelezni velem, de visszaírtam neki, hogy nem szeretném tartani a kapcsolatot. Tizenkét éves voltam. Amikor apám kiszabadult, a húgomat egyszer elvittem hozzá. Megálltam a sarkon, amikor megláttam a házunkat, és vettem egy nagy levegőt. Arra gondoltam, hogy a húgomnak ez mennyire fontos, hogy egyszer az életben lássa az apját, ha már az édesanyját, akire mindig várt, hogy jöjjön, nem ismerhette meg. Elmondtam az apámnak az érzéseimet, oda tudtam állni és a szemébe mondani, és így le tudtam zárni. Megkérdeztem, miért csinálta ezt. Azt mondta ’nem akartam, hidd el kislányom, ha látom, hogy baj van, akkor segítek’. Ennyit mondott. Ez az egy találkozás volt, én többet nem foglalkoztam vele.

Édesanyádhoz milyen volt a viszonyod?

Nagyon kötődtem édesanyámhoz, nagyon jó ember volt. Ha tudtam volna, hogy már ilyen korán meghal, sajnáltam volna azt az időt, amit nem vele töltöttem. Úgy terveztem, hogy majd ha tizennyolc éves leszek, megyek dolgozni és küldöm haza neki a pénzt.

heni2

Mennyire pótolta a nevelőszülő az édesanyádat?

Jó viszonyban voltam a nevelőszülőmmel. Már léptem bele a kamaszkorba, így a kis apró-cseprő vitáink megvoltak, például, hogy miért megyek diszkóból dolgozni. A nevelőszülőmnek is nehéz lehetett, hogy kinyíljanak a gyerekek. Jó nevelőszülő volt, tisztán tartott bennünket, meg foglalkozott velünk. Nekem nem is kellett ennél több. Sosem tudtam volna anyukámként elfogadni, mert tudtam, hogy nekem van másik. Ezzel mindenki tisztában volt. Sokszor elhangzott az a mondat, minden házban szerintem, hogy nem vagy az anyám. A nevelőszülőm erősítette mindig bennünk, hogy mi az igazi családunk, honnan jöttünk.

Most is az SOS-faluban találkoztuk. Kötődsz ide?

Még visszajárok, de lassan már nem lesz itt senki, akihez jöhetnék. A nevelőszülőm nyugdíjba ment, vele már nem tartom a kapcsolatot, nagyon ritkán telefonálunk egymásnak. A segítővel tartom a kapcsolatot, pár naponta felugrom. De ez olyan inkább, mint amikor egy volt tanárunkat meglátogatjuk.

Mi segített neked túljutni ezen a nehéz történeten?

A gyerekek az intézetben. Mind hasonló sorsúak voltunk. Például amikor bekerültem intézetbe, le volt forrázva a lábam, mert háromévesen beleléptem forró tejbe és mindig zokniban voltam, mert szégyelltem. Kint homokoztunk az intézetis gyerekekkel és mondták, hogy miért nem veszem le. Kérték, hogy szeretnék megnézni. Akkor levettem és megsimogatták, és onnantól kezdve elmúlt az én szégyenem. Hozzám mertek érni. Ahhoz képest, hogy elsős koromban pityegős voltam és mindenen megsértődtem, mostanra megkeményedtem, sírni is alig tudok.

Tizennyolc évesen kikerültél az SOS-ből. Hogy alakult a saját életed?

Volt egy SOS-tesóm, akivel elterveztük, hogy összeköltözünk, de terhes lett és hazament, én meg egyedül maradtam az albérletben. Közben tanulni is akartam. Nappalin két év alatt leérettségiztem, mellette vendéglátóztam. Támogatott az SOS-falu, de az albérlet meg minden igényem nem fért bele. Én megmásztam a szamárlépcsőt. Először élelmiszer- és vegyi áru-kereskedőnek tanultam, utána pénzügyi asszisztens lettem, leérettségiztem és elvégeztem a tanárképző főiskolát. Húszévesen ismerkedtem össze a párommal, lett egy kis házunk és 28 évesen megszületett az első kislányom. Ma 4, 6 és 8 évesek a gyerekeink. Már nem élünk együtt, de jó a viszonyunk. Most pincérként dolgozom, mert nincs meg a nyelvvizsgám. Jöttek a gyerekek és ez így elhalasztódott, de szeptemberben megpróbálom.  Ha kidobnak az ajtón, én beugrok az ablakon.

This article is available in English here.

A cikk német fordítása itt olvasható.