Ilona 52 éves, hat gyereket szült, de az ismerőseinek csak négyet szokott bevallani. Két gyereke örökbefogadókhoz került, egy pedig állami gondozásban nőtt fel. A kétrészes interjú első részében Ilona arról a korszakról mesél, mikor a gyerekei születtek, és milyen volt egy évtized után találkozni állami gondozásban felnőtt lányával. A szereplők nevét megváltoztattuk, a képek nem őket ábrázolják.

Te milyen családban nőttél fel?

Falun éltünk, a szüleimmel és a két testvéremmel. Van egy fiú ikertestvérem, és mindig úgy éreztem, hogy neki többet megengednek. Apukám téeszben dolgozott, mindig vitte az öcsémet, ha arattak, úgy éreztem, engem ritkábban visznek, szorosabban fognak. Ez felgyülemlett bennem és tizennégy évesen elszöktem otthonról.

Rossz volt a viszony a szüleiddel?

Nem. Utólag belátom, a szüleimnek igaza volt, lehet, anyukám féltett, mert én lány vagyok.

Hova mentél?

Csavarogtam. Feljöttem Pestre, utcán laktam, vagy barátoknál, összeszedtem a fiúkat, náluk aludtam. Pár hónap múlva saját kérésemre intézetbe kerültem, dolgoztam, munkásszállón laktam.

Nem tanultál tovább?

Beiratkoztam a kereskedelmibe, de két hónap után otthagytam. Gyárakban dolgoztam betanított munkásként.

A szüleid nem próbáltak hazahívni?

De, csak én nem akartam. Az intézetből is sokszor megszöktem, meg a munkahelyeket otthagytam pár hét után, bekerültem egy javító-nevelőintézetbe, ott voltam egy évig, közben megismerkedtem Orsi lányom apjával. 16 évesen gyerekem született, és összeköltöztünk Budapesten. Ő tíz évvel idősebb volt, mint én.

Komoly kapcsolat volt?

Annak indult, csak rájöttem, hogy sokat iszik, de akkor már ott volt a gyerek.

Észrevetted a terhességet időben?

Igen, de nem akartam elvetetni. Az utolsó három hónapot egy kórházban tölthettem, megszületett Orsi, egy csecsemőotthonba kerültem a kislánnyal együtt, ahol szoptathattam. Összeházasodtunk, hazaköltöztünk Budapestre, elintéztük, hogy megkapjuk a kislányt. Egy évig éltünk együtt. Menet közben rájöttem, hogy a férjem iszik, nem adja haza a fizetést, sokat veszekedtünk. Az ő lakásában laktunk, így úgy döntöttem, hogy eljövök, csak a kislányt nem tudtam elhozni. Anyósom is ivott, ővele is sokat veszekedtem

Milyen volt a kapcsolatod Orsival?

Kicsinek nagyon jó volt, csak aztán kétévesen otthagytam.

Nem merült fel, hogy őt is viszed?

Nem engedte az anyósom meg a férjem. Elmentem dolgozni, albérletben meg munkásszálláson laktam, nem tudtam volna hova vinni.

Orsit látogattad a férjednél?

Talán egyszer, de nem engedtek be. Aztán a sógornőmékkel találkoztam, ők mondták, hogy a gyerek hetes óvodába került, csak hétvégén viszik haza. De nem tudtam, hol az óvoda. Ha mentem, elzavartak, telefon nem volt. Aztán végleg megszakadt köztünk a kapcsolat. Jött egy időszak, mikor nem dolgoztam, kerestem a helyem az életbe, elvittek szabálysértésért, mint munkakerülőt. Három évig semmit sem csináltam.

Miből éltél?

Volt, amikor férfiakból, felszedtem palikat szórakozóhelyeken. Tizennyolc évesen megint terhes lettem.

Kitől?

Nem tudom, sok jelölt van. Mikor Tamás megszületett, anyukámék megtudták és adtak még egy esélyt, hazamentem a kisgyerekkel. Otthon voltam pár hónapig, de nem találtam a helyem, korlátoztak, én egy szabadabb élethez szoktam. Pár hónap után a gyerekkel együtt feljöttem Pestre.

Milyen volt Tamás?

Nagyon aranyos volt. De nem voltunk együtt sokat, 6-7 hónapot. Feljöttem Pestre, de nem volt hol aludni, igazoltattak a rendőrök, elvitték a gyereket, egy csecsemőotthonba került a szüleim megyéjébe, mert én oda tartoztam.

Megviselt?

Sajnáltam. Voltam nála látogatni kétszer az intézetben, olyan egy éves lehetett, mert már járt. Aztán hol dolgoztam, hol nem, összevissza voltam. Egyszer mentem látogatni, akkor mondták a csecsemőotthonban, hogy betöltötte a három évet, átkerült óvodásotthonba Pápa mellé és onnan örökbe fogadták. Utólag mesélték anyukámék, hogy az öcsémék örökbe akarták fogadni, de mire elintézték a papírokat, már késő volt, más örökbe fogadta. Ezt tizenöt évvel később tudtam meg.

Eszerint ők se siették el. Te tisztában voltál a lehetőségeiddel?

Meg akartam találni az életben a helyem. Mikor a gyerek intézetbe került, volt másfél év, mikor minden mindegy volt, nem érdekelt, egyik napról a másikra mi történik, hogy élek.

Arról tudsz valamit, kik fogadták örökbe?

Nem tudok róla semmit.

Azt értetted, mit jelent az örökbefogadás?

Igen, ezt tudtam, az intézetben is sokat beszéltünk erről.

Eszerint 3-4 évesen fogadhatták örökbe Tamást. Mikor láttad utoljára?

Talán kétéves volt. Azt hiszem, van is róla egy fényképem, kaptam egyet az otthonból. Aztán 1985-ben megszületett Ilonka lányom.

Neki ki az apja?

Nem tudom. Hol itt éltem, hol ott, utcán, férfiakkal. Volt egy időszak, mikor stoppoltam, éjszaka kamionokban, teherautókban aludtam, mindegy volt, merre ment, a sofőr adott egy kis ennivalót.

Nagyon magányos lehettél…

Igen. Egyszer stoppoltam, megállt egy srác, látta, hogy terhes vagyok, beszélgettünk, és ő elintézte, hogy még aznap este fogadjanak a Vas utcai anyaotthonban. Akkor a hetedik hónapban lehetettem, ott született a kislány.

De te nem nagyon tudsz több hónapig nyugton lenni…

Hát nem. Ott volt csecsemőotthonban a kislány, maradtam vele, amíg szoptatni lehetett, talán négyhónapos koráig. Aztán el kellett jönnöm onnan, a jótevőm szerzett nekem albérletet meg munkahelyet.

Hogy muzsikáltál a munkahelyen?

Voltam vagy három hónapig, aztán otthagytam.

Ilyenkor mi történt általában? Kirúgtak vagy te meguntad?

Általában egy idő után nem mentem be dolgozni 2-3 napig és akkor kirúgtak. Volt olyan munkahelyem, ami csak egy hétig tartott.

De a szocializmusban nehéz volt elérni, hogy kirúgjanak.

Ez igaz, de akkor az volt a jó, hogy ha kirúgtak, a másik gyárban rögtön felvettek. Visszajártam a Vas utcába, kétszer vagy háromszor voltam. Aztán 1988-ban megismerkedtem Niki meg Csenge apjával, összeköltöztünk.

Mi lett Ilonkával?

Eleinte jártam látogatni, aztán ezek elmaradtak, örökbe fogadták őt is. Egyszer mentem látogatni a Vas utcába, ott mondták, hogy átvitték egy csecsemőotthonba és onnan örökbe fogadták.

Mennyi idős lehetett akkor?

Két-három éves.

Mit éreztél?

Sajnáltam őket. De tudtam, olyan körülmények között élek, hogy úgyse tudnám őket magamhoz venni.

Beletörődtél?

Így is mondhatjuk.

Gondoltál utána ezekre a gyerekekre?

Nagyon sokat. Mikor megszületett Csenge és Niki, akkor gondoltam, hogy van még három gyerek. De a családban nem beszéltünk erről.

Ha valaki megkérdezi, hány gyereked van, mit mondasz?

Hogy csak négy.

És te mit gondolsz magadban?

Hogy hat van.

A születésnapjukat számon tartod?

Igen. Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne, ha eljönnének, csak egyetlen fénykép erejéig. Hogy ha nem akarnak velem szóba állni, legalább egy közös fotó készüljön az összes gyerekemről.

Te próbáltad őket megkeresni?

Nem. Sokszor eszembe jutott, de azt mondták, nem lehet. Aztán 1988-ban megismerkedtem az élettársammal és 1989-ben született Niki lányom, négy évvel később Csenge. Őket már én neveltem fel.

Milyen volt a kapcsolat?

Eleinte jó. 23 évvel volt idősebb nálam. Elmentem dolgozni, építkeztünk, lett két gyerekünk, bár ő egyet sem akart.

Akkor már nem rúgattad ki magad?

Már nem.

Tőle megkaptad azt a szeretetet, támogatást, amit addig nem?

Talán igen. Eleinte gondolkodtam, hogy otthagyom, mert ő is ivott, de nem olyan mértékben, hogy zavarta volna a kapcsolatunkat.

Mitől komolyodtál meg?

Beleuntam abba, hogy hol itt vagyok, hol ott, hol az utcán, legalább van egy biztos pont, valahogy csak lesz.

A párod tudott az előéletedről?

Tudta, hogy csavarogtam, elmentem férfiakkal.

És hogy pénzt is elfogadtál?

Ezt nem mondtam, de kitalálhatta.

És hogy van három gyereked?

Tudta, de nem foglalkozott vele. Neki is volt több gyereke a korábbi házasságából.

Akkor már tudtad, hogy ezek a gyerekek reménytelenek, úgyse kapod őket vissza?

Igen, ezért is nem került szóba. De sokat gondoltam rájuk. 1994-ben aztán történt egy érdekes eset, Csengét vittem fel a pulmonológiára a Szabadság-hegyre. A fogaskerekűvel mentem fel, láttam az Erdei Iskola megállóhelyet. Tudtam, hogy Tamáska, Ilonka örökbe ment, de Orsi lányom megvan valahol. Az Erdei iskolánál volt egy érzésem, hogy le kéne szállni, mert ott van a kislány. Akkor volt nyolcadikos. De nem szálltam le.

Akkor elkezdtük keresni a volt férjemet, mert mindkét kislányt az ő nevére anyakönyveztük, és el akartam tőle végre válni. De fogalmam sem volt, hol keressük. Nyomozásba kezdtünk. A régi lakásból elköltözött, végül a sógornőm volt munkahelyén keresztül találtunk egy szálat. Megtudtam, hogy sokat ivott, hajléktalan lett, az anyósom már meghalt addigra. Szórólapokon kerestük a budai hegyekben, és végül sikerült megtalálni, elváltunk, és az élettársam nevére vette a gyereket.

Milyen volt újra látni a férjedet tizenöt év után?

Nem hatódtam meg tőle. De a sógoroméktól megtudtam, hogy Orsi állami gondozott lett, iskolás, Budapesten él egy otthonban, az Erdei iskola megállónál. Csak jól éreztem, hogy ott kell keresni a kislányt! Mondtam, hogy beszéljenek a kislánnyal, ha akar látni, akkor szívesen látom. Közben eltelt tizenkét év, kétéves kora óta nem láttam.

Akart veled találkozni?

Persze.

Megismerted?

Nem. Teljesen ismeretlen volt nekem, nem ismertem volna fel. A sógoromék azt mondták rólam, hogy én mindent megtettem, hogy egyben tartsam a családot, az apja zavart el. Csak jót mondtak rólam. Orsi aztán kijött hozzám, azt mondta, nem haragszik rám, tudja, mi volt, mert ő is ismeri az apját, hogy milyen részeges volt.

És tényleg nem haragszik?

Nem.

Nem törted magad érte elég sok évig…

Hát igen.

Őt miért nem adták örökbe?

Az apja látogatta és kijárhatott a rokonokhoz.

Hogy szólít Orsi?

Anyának. Párszor kijött, kiengedték az intézetből, és mikor 16-17 éves lett, akkor mondtam, ha akar, ideköltözhet. Mondjuk húsz négyzetméteren laktunk akkor öten az élettársam egyik fiával együtt, mert valahogy sosem lett kész az építkezés. De az élettársammal nem jött ki Orsi, úgyhogy összeköltözött a faluban egy ismerősünkkel, mikor tizennyolc éves lett.

És a férfi hány éves volt?

Negyven körül.

Ehhez te mit szóltál?

Én is ilyen voltam.

Lett szakmája Orsinak?

Igen, a kéziszövőt, aztán a kereskedelmit is elvégezte, és 2000-ben sikerült kijutnia Svájcba, egy bárban dolgozott, ahol a férfiakkal kellett társalogni.

Konzumnő lett?

Igen. De nem dolgozott ott sokat, megismerkedett egy hapsival, összeköltöztek, aztán négy év után a  férfi meghalt, mert jóval idősebb volt. Aztán a férfi haveri köréből összeköltözött egy férfival, most Belgiumban élnek, már tíz éve együtt vannak, és egy autógyárban dolgozik a gépsoron. Gyereke nincs, szeretne, de a férfi már 59 éves.

Boldog?

Igen.

Kapcsolatban vagytok?

Igen, a neten naponta beszélünk vagy levelezünk.

Anya-lánya viszony van köztetek?

Inkább barátnőinek mondanám. Nem akarok beleszólni az életébe.

Örülsz, hogy megtaláltad?

Nagyon.

Ugyanezt várod a másik két gyerek megtalálásától is?

Reménykedem benne. Azt nem várom el, hogy anyának tekintsenek, de jó lenne tudni, mi van velük.

És ha már nem él valamelyik?

Biztos megnézném a sírját. Orsi gondolkodott, hogy megkeresi őket, de nekik már más életük van, nem akar zavarni. Aztán elmaradt ez a téma. Azért kíváncsi lennék, hogy sikerült az életük, merre vannak. Van bennem egy olyan, hogy egyszer váratlanul felbukkannak és eljönnek.

Nem félsz ettől?

Nem.

Hogy szemrehányást tesznek?

Így előre nem. Ha itt lennének, attól függ, mit kérdeznek.

Ha megkérdeznék, miért nem látogattad őket?

Nem tudom, mit mondanék nekik.

Vagy hogy ki az apjuk?

Nem készültem erre.

Hogy miért nem mondtál le róluk?

Akkor úgy volt, ha egy évig nem látogatom őket, akkor örökbe adják őket.

De így egy évvel többet töltöttek az intézetben.

Nem akartam lemondani, én magamhoz akartam venni őket. Abban az időben mindig azt néztem, találok-e valakit, akivel majd kihozzuk őket és dolgozom, de ez későn jött össze. Közben voltak olyan periódusok, mikor minden mindegy volt, elhagytam magam. Aztán elmentem dolgozni, 2-3 hónapig tartottam magam, nem jöttek össze a dolgok, megint szétestem. Ez végül 1988-ban jött össze. Előtte is meg akartam állapodni, csak nem sikerült. Olyan férfit kerestem, aki nem igazán iszik és megbecsül, és én is idősebb embert kerestem általában.

Ki tud a két eltitkolt gyerekedről?

Anyukámék és a két lányom.

Nekik mikor mondtad el?

Elég későn, mikor Orsi hozzánk költözött. Akkor 4 és 7 évesek voltak a kislányok. Igazából meghallották, mikor Orsival erről beszéltem, ő tudott róluk, mert egyszer terhesen összefutottam a volt férjem családjával, akik elmondták neki. Akkor a kicsik rákérdeztek és elmondtam nekik, hogy csecsemőotthonban voltak, örökbe lettek fogadva, és nem tudom, hol vannak. Azóta nem beszéltünk róla.

Elfelejtették?

Tudják, csak nem beszélünk róla.

Ki tudja még?

Más nem.

Ha megismerkedsz valakivel, ha kötsz egy barátságot, elmondod?

Nincsenek barátaim. Az elmúlt években mindig dolgoztam, kisgyereket neveltem, építkeztünk, ápoltam az élettársamat, aztán meg egyedül neveltem a gyerekeket.

Gondoltál rá, hogy segítséget kérj a feldolgozásban?

Nem. Tudomásul vettem, hogy örökbe fogadták őket.

Most meséled el először ilyen részletesen ezt a történetet?

Igen.

A szüleiddel rendbe jött a viszonyod?

Igen. Egyszer véletlenül találkoztam a nagybátyámmal, és utána anyám megkeresett, tizenöt év után újrakezdődött a kapcsolatunk. Nehéz volt eleinte, szégyelltem magam előttük. Akkor már tudtam, hogy nem kellett volna tizennégy évesen otthagyni őket.

Ahogy elmondtad, akkora szörnyűséget nem követtek el a szüleid, ami indokolta volna.

Igen. Utólag rájöttem, ők jót akartak, azért fogtak szigorúan.

Ilonkát elmondtad nekik?

Igen. Nem szóltak semmit.

Megbocsátottak?

Igen. Most jó a viszonyunk. Azaz apukám 2000-ben meghalt.

Anyukáddal tudsz a gyerekekről beszélni?

Tudja, de nem beszélünk róla.

Mindenkiről ezt mondod.

Igen.

Miért nem beszéltek róla?

Szégyellem.

A második részben hatodik, autista gyermekéről lesz szó, és arról Ilona nagymamakánt hogyan próbálja nevelőszülőknél élő unokáját visszakapni.