Barbi 38 éves. Csecsemőkora óta nevelőszülőknél él, 11 évesen került az SOS Gyermekfaluba. Bár életútjában sok a sodródás, legfőbb életcélja teljesült: nem ismételte meg szülei hibáját, nem kerültek állami gondozásba a gyerekei. Több kapcsolatból összesen hat gyereket nevel a férjével együtt, életük stabil.
Barbi 38 éves. Csecsemőként került be a gyermekvédelem rendszerébe, öccsével együtt. A szülei még kiskorúak voltak a születésénél, sose nevelték, nem is látogatták. Anyja, sőt nagyanyja is állami gondozásban nőtt fel. 11 éves koráig a testvérével egy nevelőcsaládnál éltek, akiket saját szüleinek tekintett. Az idős, nyugdíjaskorú nevelőszülők azonban akkor úgy döntöttek, nem vállalják tovább a két gyereket, Barbi és testvére ekkor került az SOS-be. A váltás nagyon hirtelen, egyik napról a másikra történt, a gyerekeknek nem is magyarázták el pontosan, mi fog történni, és nagy csalódásukra a nevelőszülők később sem tartották velük a kapcsolatot. Ez nagy törést jelentett a két kiskamasz gyereknek. Eleinte szándékosan rosszul viselkedtek, hátha távozniuk kell a faluból. Barbinak innen kezdődött máig tartó zárkózottsága: „onnantól kezdve nem igazán barátkoztam, azokkal, akik velem egykorúak, nem vagyok köszönőviszonyban sem. Nem is akartam beilleszkedni a többiek közé egyáltalán, és ez a mai napig is így van. Nincs baráti társaságom, és nem azért, mert olyan bugyuta vagyok, hanem azért, mert nem akarom, hogy legyen.” A nevelőket, szakembereket viszont utólag is dicséri: „velünk tényleg olyan szeretettel bánt, viselkedett mindenki, még az irodában is, hogy abszolút ne érezzük azt, mi most egy nevelőotthonban vagyunk. Tehát, hogy ne érezzük magunkat kívülállóként, tényleg mint egy nagy család, úgy szerepeltünk a faluban.” Pár hónappal a bekerülése után került Tündi anyuhoz, akit máig anyjának tekint és életük később több ponton összekapcsolódott. „Azóta megvan, amióta belépett az életünkbe, mi nagyon sokat dolgoztunk ezért a kapcsolatért, még úgy is, hogy már kikerültem rég a faluból. Annyira számíthatunk egymásra, és akkora köztünk a bizalom, mint ténylegesen egy valódi anya-lánya kapcsolatban.”
Szoros kapcsolatai az iskolában sem alakultak ki, Barbi mindig „csapódott” valakihez, és rossz tapasztalatai miatt titkolta, hogy SOS-es. „Nagyon sokáig nem is akartam felvállalni, hogy SOS-gyerek vagyok, mert az iskolában elég sok atrocitás ért. Ha valami eltűnt, akkor biztos mi voltunk, biztos én voltam, és elég sok olyan párkapcsolatom is volt, ahol én nem mondtam meg direkt, hanem egy idő után, és persze volt olyan, aki ezt nem fogadta el. Aztán rájöttem, hogy ebben semmi probléma nincsen, tehát aki elfogad engem, az így fog elfogadni, aki meg nem, az így járt.”
Az előítéletek létét Tündi, Barbi nevelőanyukája is megerősíti, aki igyekszik olyan iskolát keresni a neveltjeinek, ahova nem járnak tömegesen SOS-esek, hogy kevésbé bélyegezzék meg őket. A nevelőanya szerint Barbit nem érdekelte a tanulás, de nagyon megbízható volt, sokat segített a háztartásban, a kicsik vigyázásában. Az iskolában nem volt rossz tanuló, hármas-négyes jegyeket kapott, de nem volt motivációja, határozott célja. Direkt olyan iskolát választott, ahova könnyű bejutni, mezőgazdasági középiskolában végzett, de közben sem gondolta, hogy ebben a szakmában akar elhelyezkedni. Azóta valóban nem is használta a végzettségét, különböző raktáráruházakban dolgozott.
Nagykorúsága után nem sokkal Barbi távozott az SOS-ből: fiatal felnőttként túl szigorúnak, megalázónak érezte az ottani szabályokat, hogy el kell számolnia, hova megy és mikor jön. „Amikor kikerült, akkor ő abszolút megszakította a kapcsolatot velünk, nyilván akart felnőtté válni. Nagyon jellemző ezekre a gyerekekre, hogy jól érzik magukat, szeretnek itt lenni, és amikor menni kell, akkor nagyon sokan úgy próbálnak elmenni, hogy mindent elkövetnek, hogy az ember azt mondja, na most már akkor innen takarodj. Hogy haraggal tudjanak elválni. Ez nálam nem szokott sikerülni, mert én ebbe nem vagyok hajlandó belemenni, nem szoktam felvenni ezt a kesztyűt. Mindig el szoktunk búcsúzni. Van egy utolsó étkezés, és azok a gyerekek, akik itt maradnak, elmondják, hogy nekik miért volt jó az, hogy itt volt, mit kaptak tőle.”
Barbi albérletbe költözött, majd terhes lett, pont akkor, mikor már véget ért a párkapcsolata. A terhességgel a fiatal nő nem tudott mit kezdeni, titkolta a munkahelye, környezete előtt. „Ez máig sötét folt az életemben, nem akartam segítséget kérni. A munkahelyemen sem mondtam meg, mert úgy voltam vele, hogy egyedül maradtam, muszáj dolgoznom, senki nem fog eltartani, az SOS falu nem úgy működik, hogy nyugodtan visszamehetek, mint egy normális családba. Már a kórházban voltam, amikor Tündi anyu bejött, és felajánlották, hogy a kislányommal együtt nyugodtan mehetünk oda haza.”
Barbi ekkor visszakerült az SOS-be, a kislánya, Csenge is nevelt lett Tündinél. Pár hónap múlva aztán Barbi kiment dolgozni, összegyűjtötte a pénzt albérletre, és mikor rendeződtek a körülményei, akkor magához vehette az ötéves kislányát, akit addig Tündi anyu mint nagyszülő nevelt. A kislány apja sose jelentkezett, nem segített.
Mikor a kislány is kikerült, Barbi már együtt volt a férjével, aki örökbe fogadta a gyereket, és született még három közös kisfiuk. A legkisebb gyerek születésére a házasság tönkrement, elváltak. Utána Barbi újra talált társat, akinek a házába költözött, összeházasodtak, született egy közös gyerekük. Barbi így most hat gyereket nevel, mert a férje előző házasságából való nagyfia is velük él. Három éve vannak együtt. Az újraházasodás leginkább Csengét viselte meg, ő egy fél évig nem is velük lakott, hanem Tündi anyunál. Eközben Barbi a volt férjével csatázott. „Két tűz között voltam, harcolni kellett a gyerekekkel, a volt férjemmel, aki próbált keresztbe tenni elég sokszor, illetve nem fizette a gyerektartást. Volt több hónap, amikor nem jött, nem jelzett semmilyen módon, hogy egyáltalán él-e még. Aztán utána volt egy olyan időszak, amikor rendszeresen jött, de volt olyan, hogy csak tíz percre.” A volt férj nemrég meghalt. „Nyilván valamennyire megviselte a gyerekeket, hogy meghalt, de előtte másfél hónapig nem is találkoztak.”
A gyerekeket az is megviselte, hogy tanúi lettek legkisebb testvérük születésének, aki koraszülöttként és otthon jött a világra. Ezután nem sokkal Barbi komoly kézsérülést szenvedett, megtámadta a kutyájuk, több hónapig nem tudta használni a jobb kezét. A anya szerint a gyerekek elfogadják a kistestvért, nincs féltékenység, és az új apával is jól kijönnek. Barbi a szülés előtt raktáráruházakban dolgozott, a férjnek is van állása, egy nagy multinál dolgozik, boldog a férjével. „Mindig az aktuális szerelem a nagy szerelem, és a nagy ő, én Zsolttól megkapom mindazt, amit szeretnék. Tehát ő a szerelmem, ő a barátom, én semmi másra nem vágyom, ő az, aki mellett ki tudok teljesedni.” Tündi anyu szerint Barbinak mindig kellett párkapcsolat, nem tudott egyedül lenni, valószínűleg a társtól várta, hogy minden mást pótoljon.
Barbinak az életben egyetlen célja volt: „Én nem akarok olyan szülő lenni, mint amilyenek az én szüleim voltak.” Épp ezért nagyon megviselte, mikor Csenge gyermekvédelmi gondozásba került, bár Tündi anyu próbálta úgy interpretálni, hogy a kislányt a nagymamája neveli, míg az anya dolgozik. Tekintettel a családi indulásra, élete számos kanyarára és a fél focicsapatnyi gyerekre, valóban nagy siker, hogy Barbi nem ismételte meg a szülei sorsát, maga neveli a gyerekeit és stabil egzisztenciájuk van. Ebben nagy szerepe volt Tündinek, aki a megfelelő pontokon beugrott és segített a sodródó fiatal nőnek, olykor hivatalos szerepén túl is. Amíg Barbi a kezével kórházban volt, és a férje dolgozott, Tündi vállalta a gyerekeket. Erről a nevelőanya szemérmesen ennyit mond: „az ember néha erőn felül is megpróbál segíteni, ami nem mindig jó egyébként, se nekem, se a gyereknek, se az ittlevőknek.”
Barbi visszatekintve elégedett az SOS-sel: „nekem egy olyan gyerekkorom volt Tündi anyuval, amit minden gyereknek kívánnék. Attól függetlenül, hogy SOS faluban nőttem fel, én azt gondolom, hogy egy nagyon harmonikus családban nőttem fel.” Bár akkor még csak egyedülálló nők lehettek SOS-anyák, Barbi úgy érzi, a faluvezető személyében megkapta az apafigurát is, akihez bármivel lehetett fordulni. A gyerekek szerinte az SOS-ben talán még több lehetőséget is kapnak a tehetségük kibontakoztatására, mint egy normál családban. Ugyanakkor úgy érzi, burokban nevelkedett, az SOS nem készítette fel arra, mit jelent beosztani egy csekély fizetést. „Mi gyerekként nem érzékeltük azt, hogy hónap vége van, hogy kevés pénz van már, mi azt láttuk, hogy hónap végén is ugyanaz meg van, ami hónap elején. És bizony, amikor kikerültem ebből, sokszor volt nehézségem, mert azt hittem, hogy a pénz, amit megkapok, az hónap végén is ugyanannyi lesz, mint hónap elején, és bizony nem így van.”
Barbi testvérének tekinti azokat a gyerekeket is, akikkel együtt élt a nevelőanyánál. Saját öccsével viszont megszakadt a kapcsolata. A kisfiút még inkább megviselte a traumatikus bekerülés, viselkedési zavarai lettek, elkerült egy nevelőintézetbe, jelenleg börtönben van. Barbi fél tőle és nem is akar vele találkozni. A vér szerinti családjából egy nagynénivel és nagybácsival találkozott pár éve, akiknél gyerekként a nyári szüneteket töltötték, de aztán rájött, hogy elidegenedtek egymástól. „Teljesen kívülállóként és idegenként éreztem magam a saját rokonságomban.” A vér szerinti szüleit nem is akarja megkeresni, kérdései sincsenek, mikor azok jelentkeztek, hallani sem akart róluk. Négy-öt éve viszont megkereste az egykori nevelőanyját, akinél 11 éves koráig élt, és egy idősek otthonában találkozott vele. „Csodálatos érzés volt, hogy láthattam őt újra, hihetetlen volt, hogy 22-23 év után megismert.” Fájó, de Barbi és testvére feleslegesen töltötte egész gyerekkorát a gyermekvédelemben, a mai jogszabályok alapján már kisbabakorukban örökbe fogadhatóak lennének, és végleges családba kerülnének.
Barbi az életével most nagyjából elégedett. Ha meggyógyul a keze, szeretne visszamenni dolgozni, és egy nagyobb házba terveznek költözni, de ezt még alaposan ki kell számolniuk.
Kikerült fiatalok: iskola
Az SOS Gyermekfalvak kutatása az SOS-ből kikerült fiatal felnőttek életútját vizsgálta, összehasonlításban más intézményben, gyermekotthonban felnőtt állami gondozott fiatalokéval. 10 SOS-ben felnőtt fiatalt és 4 máshol nevelkedett fiatalt kérdeztek. A felmérés vizsgálta a megkérdezett gyerekkorát, családi kapcsolatait, élményeit a gyermekvédelemről, iskolai életútját, jelenlegi élethelyzetét, jövőbeli terveit.
Az SOS-ben nevelkedett fiatalok mindegyike elvégezte az általános iskolát és szakmát szerzett, többen leérettségiztek, OKJ-s képzéseket végeztek, ketten diplomát is szereztek. Bár a nehéz gyerekkorból adódóan előfordultak megtorpanások (iskolaváltások költözések miatt, előítéletek, évismétlések), de az átlag hármas-négyes tanuló volt, előfordultak kiváló tanulók is. A pályaválasztási terveket meg tudták beszélni az SOS dolgozóival, akik továbbtanulásra, újabb szakma megszerzésére buzdították őket. Hogy sikerrel vették az akadályokat, abban nagy szerepe volt az SOS támogató légkörének és lehetőségeinek (korrepetálás).
A többség dolgozott vagy jelenleg is dolgozik a szakmájában, főleg a felsőfokú végzettségűek. Több fiatalnál felmerült a külföldi munkavállalás lehetősége is.
Az iskolában a legtöbb gyerek jól érezte magát, néhányan azonban beszámolták az állami gondozottakat érő előítéletességről is.
A nagy állami intézményekben felnőtt fiatalok, bár többségük szintén szerzett szakmát, arról számoltak be, hogy nem kaptak érdemi segítséget a pályaválasztáshoz, az iskolaválasztást nem a képességeik, hanem a helyben elérhető szakmák határozták meg.
A cikk megjelenését a az Emberi Erőforrások Minisztériuma Gyermekvédelmi és Gyámügyi Főosztálya támogatta.
