Vida Zsuzsanna nevelőszülőként több gyereket vett magához két évtizeddel ezelőtt, akiket azóta örökbe fogadott. Írásában arra emlékszik vissza, milyen meglepetések érték az intézetből családba kerülő, már óvodás korú kisfiúkkal.
Van jó néhány érdekes történetem azokról az időkről, amikor a gyerekeim hazajöttek. Ezek a történetek inkább a hétköznapi dolgok, tapasztalatok hiányáról mesélnek, mert a lelkiekbe most nem kezdenék bele… Azok a gyerekek persze, akik pár hónaposan, vagy még annál is korábban kikerülnek a családba, nyilván megkapnak minden tudást és tapasztalatot, amit a később kikerülő gyerekek nem kaptak, nem kaphattak meg életük első éveiben az intézetben. Számomra is mindig megfejtendő talány volt, hogy mi miért történik úgy, ahogy. Nem körítek tovább, íme, néhány jellemző epizód.
Pár nappal a hazajövetele után Janó valamivel dél előtt azt mondta nekem:
– Anya, éhes vagyok!
– Jól van, hamarosan kész az ebéd, addig már ne fogj neki valami mást enni.
– De én most vagyok éhes! Nem hoznád be a konyhából az ebédet?
– Még nincs kész, Kisfiam!
– Mi az, hogy nincs kész…?
Ugye milyen hétköznapi a történet? De itt most nem a kisgyerek türelmetlenségéről van szó, Janó nem türelmetlen, csupán nem érti a helyzetet. Az intézetben a csoportszobába egyszerűen behozták az ebédet, és ennyi. Sosem tapasztalta, látta, érezte, hogy az ebéd elkészítése egy folyamat. Az ebéd „csak úgy” lett. Behozták. Meg kellett tanulnia 5 évesen(!), hogy az ebéd megfő, megsül, elkészül, és ez a folyamat nemigen befolyásolható időben.
Erről az jutott eszembe, hogy sok időnek, talán éveknek is el kellett telnie, hogy a gyerekeim, akiket már „nagy” korukban hoztam ki, adott esetben megfújják a kanalukban lévő forró levest vagy bármit. Nem kaptak soha olyan frissen készült ennivalót, ami forró lett volna. Érthető, hiszen az balesetveszélyes lett volna azon körülmények között. Viszont így nem tanulták meg, hogy óvatosan, esetleg kicsit megfújkálva vegyék a szájukba az első falatot, nem lesték el az őket pár hónaposan etető mamájuktól, hogy esetleg forró lehet a kanálban az étel. Sokáig gyakran megégették a szájukat, nyelvüket, míg ezt megtanulták.
Másik történet. Szintén nem sokkal azután, hogy hazakerült Janó, a Tescoban bevásárlást tartunk. Janó élvezi, nézegeti a sok-sok felnőtt embert, eddigi életében túlnyomó többségben gyerekeket látott. Esetleg nőket, akikkel az intézetben körül voltak véve. Gondozónők, konyhás nénik, takarítónők. Férfiakat szinte sose látott. De itt most nem erről akarok mesélni, hanem a következőről: A kenyeres standnál megkérem Janót:
– Kérlek, hozz egy kenyeret a kosárba – élvezi, hogy segíthet anyának, de most tanácstalanul nézeget körbe, miközben közvetlenül mellette hegyekben állnak a kenyerek.
– Hol van a kenyér, Anya? – kérdezi szinte elkeseredetten.
– Hát ott van melletted – mutatom neki.
– Hol???? Én nem látom…
Mielőtt türelmetlenkedni kezdenék, csilingel a vészjelző a fejemben. „Mi lehet a baj?” De nem tudok rájönni, ezért inkább leveszek egy kenyeret a polcról, és mutatom neki. A reakciója meglep, és leesik a tantusz.
– Ez?? De hát ez nem is kenyér…! – mondja teljes meggyőződéssel, majdhogynem kinevet, hogy anya nem is tudja, mi az a kenyér.
Na igen… Egész eddigi életében kizárólag felszeletelt, sőt, félbevágott szelet kenyeret látott és evett. Honnan kellene tudnia, hogy a kenyér eredetileg így néz ki? Később otthon együtt szeleteltük fel a kenyeret, és szinte érezhető volt a megvilágosodás a kis fejében, hogy hogyan lett a számára ismeretlen formájú boltban vásárolt egész kenyérből az ismerős „kenyér”…
Ha már az étkezésnél tartunk: Máténál tapasztaltuk azt, hogy bármennyi ételt képes megenni, úgy evett, mint egy kis ragadozó. Bár nem is, mert az állatok abba tudják hagyni az evést. Máté nem tudta…. Az elején számtalanszor megtörtént, hogy a rosszullétig tömte magát. Nem egyszer előfordult, hogy már annyira túlette magát (3-4 évesen), hogy odahányt az asztalra. Bár elveimmel ellenkezik, de mégis ki kellett alakítanom azt a gyakorlatot, hogy én mondtam meg neki, hogy mikor kell abbahagynia az evést. Tettem mindezt az ő érdekében, de mégis akadt néhány kényelmetlen pillanat, amikor mondjuk vendégségben szóltam neki, hogy nem ehet többet. Ferdén néztek rám, akik nem ismertek bennünket eléggé. Hogy nézhetett ki az, hogy a szegény kis „intézetis” gyerek nem ehet annyit, amennyit szeretne, mert a kegyetlen nevelőanyja nem engedi?
Ezzel összefüggésben: Máté spájzolt. Talán évekig nem hitte, hogy ez a számára paradicsomi állapot nem fog megszűnni, talán mindig a jövendő nehéz időkre készült. Mindenesetre hónapokkal később is találtunk egy-egy költözésnél, vagy nagy átrendezésnél a legkülönbözőbb kajákat a matraca alá rejtve. Csontszáraz zsemledarabkákat, barnára aszalódott felvágottat, félig lerágott csirkecombot, pár kekszet, édességet, a lehető legváltozatosabb bespájzolt élelmiszert, természetesen fogyaszthatatlan állapotban. Sokszor beszéltünk vele erről, de évekbe telt, mire leszokott erről. Természetesen miután rájöttünk, rendszeresen eltakarítottuk a romlott dolgokat körülötte, de sosem szidtuk meg ezért, hisz pontosan megértettük, miért csinálja ezt.
Kajától független történet, amit sokszor felelevenítettünk azóta:
Utaztunk Janóval kettesben egy rokonhoz, aki a Somló-hegy lábánál fekvő kis faluban lakott. Hosszú volt az út, de Janó folyton csacsogott, szaladt az idő. A vége felé gyakran kérdezte, mikor érünk oda. Amikor megpillantottam a Somló-hegyet, örömmel fordultam felé:
– Nézd, Kisfiam! Ott a hegy mögött van Dabrony, ahova tartunk!
Elgondolkodott, és megkérdezte:
– Anya, mi az a hegy?
– Hát az a magas valami, ami a földből kiemelkedik, látod?
– Akkor az a hegy? – kérdezte, és rámutatott egy templomra a faluban, amin épp keresztül autóztunk.
– Nem, a hegy az nem egy épület, hanem egy kupac föld – mondtam nagy okosan.
– De mi az az épület? – kérdezte.
– Hát az olyan valami, amit az emberek építettek, a hegyet meg a természet alakította ki.
– Aha! Az ott egy hegy? – mutatott egy zöld legelőre mellettünk.
– Nem, ahogy mondtam, a hegy kiemelkedik a földből, de részben igazad van, a legelőt nem az emberek építették.
– Akkor az egy hegy? – most a magasfeszültségű villanyoszlopra mutatott.
– Nem, az sem hegy… – kezdtem elveszíteni a türelmemet, de csak magammal szemben, hogy nem tudom elmagyarázni egy 5 éves gyereknek, hogy mi a fene az a hegy…. Csak abban reménykedtem, hogy ha közelebb érünk a Somlóhoz, akkor megmutatom neki, és érteni fogja. Még 30 kilométeren keresztül záporoztak a kérdések, hogy mi az a hegy, mire végre odaértünk a hegy lábához, és megvilágosodott, mi is az a hegy! Megkönnyebbültem, hogy végre minden világos.
– Nos, ott a hegy mögött van Dabrony. Most már tudod, mi az a hegy!
– Igen, Anya, már tudom, ez itt a hegy…. De mi az, hogy MÖGÖTT????
Azóta is sokszor emlegetjük nevetve ezt a rövidke kis történetet, de a tanulság az, hogy az „intézetis” gyerekek a külvilággal kapcsolatban teljesen tájékozatlanok. Mesélhetnék arról, ahogy Janó a kedvenc kismacskáját bedobta a tábortűzbe „mert az olyan szép”, fogalma sem volt róla, hogy a tűz megöli a cicát (ne aggódjon senki, a macska egy ügyes fordulattal elkerülte a tűzhalált), de Matykó is simán megfogta a parazsat egy esti tábortűznél, mert olyan szépen izzott, és még számtalan apró élethelyzetben kellett újra meg újra rádöbbennem, hogy azt az alapvető tudást és ismeretet, amit a családban felnövő gyerekek észrevétlenül magukra szednek, ők nem kapják meg. Nincsenek ismereteik, tapasztalataik a külvilágról, végtelen türelemmel és szeretettel lehet csak elérni, hogy behozzák ezt a lemaradásukat…