Képeskönyvekkel segíti a hátrányos helyzetű roma gyerekek felzárkózását egy meglepően olcsó program. A mesecsoport a részt vevő anyák önbizalmát és képességeit is javítja.
Anett, Vivien, Szilvi és Csilla néhány hónapja minden este mesét olvasnak a gyerekeiknek. Ez nem lenne olyan különleges, de ők szegénységben élő roma asszonyok, aki fiatalon lettek anyák, nincs szakmájuk, az iskolából kimaradtak, maguk nem olvasnak, és korábban nem meséltek a gyerekeknek, mesekönyveik se voltak. A változás a Meséd – Mesélő édesanyák programnak köszönhető, amely a hátrányos helyzetű anyákat tanítja mesélni a gyerekeknek, és meglepően nagy változásokat idéz elő igen kevés pénzből.
A romák kisgyerekkori fejlesztését támogató Romani Early Years Network és a Partners Hungary Alapítvány által életre hívott magyar alhálózata szervezett meg egy utazást Csobánkára, ahol a meseolvasó klubban vesznek részt a helyi cigány anyukák. Tíz nő gyűlik össze, többnyire a húszas éveik elején járnak, és már van egy-két-három gyerekük. Általában hat-tíz osztályt végeztek el, szakmát már nem szereztek, mert gyerekszülés miatt kimaradtak az iskolából. Munkájuk nincs, otthon vannak a kicsikkel, bár a kétgyerekes Csilla azt meséli, ő szerencsés, mert nyáron is beveszi az ovi a gyerekeit, amíg ő gyümölcsöt szedni vagy napszámba megy. Csobánka nem a legszegényebb település, szerencsére nem éheznek a családok, de a hátrányok így is kézzelfoghatóak. Például most meg fog szűnni az iskola a településen, már negyvennél is kevesebb gyerek jár oda, azok jellemzően cigányok. A többség már átvitte Pomázra a gyerekét, a „jobb iskolákba”, a szegregáltan működő csobánkai iskolát nem érdemes tovább fenntartani, de a cigánygyerekeket Pomázra nem veszik fel, de ha fel is veszik, pont a legszegényebb szülőknek gondot fog okozni az utazgatás.
„A roma gyerekek integrációjához sokszor csak a mesekönyvolvasás hiányzik” – figyelt fel rá Furugh Switzer, a program alapítója. A kanadai-iráni származású asszony húsz éve települt családjával Magyarországra, hogy önkéntes munkát végezzen a bahá’í vallási közösségben, és itt ragadtak. Felfigyelt a romák hátrányos helyzetére, alapítványa, az Egység a Különféleségben Alapítvány a hátrányos helyzetű és kisebbségi csoportok támogatására jött létre. Az alapítvány által létrehozott Meséd meseolvasó program a koragyerekkori fejlesztésre koncentrál. Az ötlet egyszerű: tréningezni a hátrányos helyzetű anyákat, hogy otthon meséljenek a gyerekeiknek. Hisz a hátrányok már az óvoda, iskola elkezdésekor felhalmozódnak: egész más alappal érkezik az a kisgyerek, akit otthon megismertettek a szülei a könyvekkel, hozzászokott az olvasáshoz, történetmeséléshez, mint ahol csak a tévé ment a háttérben. Márpedig a hátrányos helyzetű családokban a gyerekek inkább tévéznek vagy szaladgálnak, a meseolvasás nem része a mindennapoknak.
A Meséd programban egy-egy településen 9 hónapig hetente egyszer összejárnak az anyukák, és minden alkalommal ők maguk feldolgoznak egy mesekönyvet. A csoportot az egyik érintett anya vezeti, aki előzőleg egy pár napos felkészítésen vett részt. A gyerekekre ezalatt önkéntesek vigyáznak, hogy a nők oda tudjanak figyelni. Látogatásunkkor a Franklin egyezséget köt című gyerekkönyv van soron. Franklin, a teknősbéka szeretne megvásárolni egy kémfelszerelést, ezért apukájával megegyezik, hogy házimunkát végez zsebpénzért. Szilvi, a klubvezető anyuka már a cím kapcsán beszélgetésre hívja az asszonyokat: mi az az egyezség? Ti szoktatok egyezséget kötni a gyerekkel? Máris a gyereknevelés kérdéseinél vagyunk, az anyák megosztják, ki hogy próbálja együttműködésre rávenni a gyerekét. A mesében minden oldalt másik anya olvas fel, a felmerülő kérdéseket megbeszélik, a csoportvezető példát mutat, hogy érdemes úgy mesélni, menet közben kérdéseket feltenni a gyereknek, hogy ne csak passzívan hallgassa a történetet. Mindez egyáltalán nem evidens olyan felnőtteknek, akik maguk nem olvasnak, eleinte a történetre figyelni is nehéz volt. A kurzus elején lefektették a szabályokat: odafigyelnek egymásra, meghallgatják egymást. A résztvevőknek bevallásuk szerint korábban nem voltak otthon gyerekkönyveik, a felnőttek maguk sem olvastak, egyetlen asszony meséli büszkén, hogy ő olvasta az Alkonyatot. Minden alkalommal hazavihetik a könyvet, ez is motiváció a részvételre, aki szorgalmasan jár, annak egész kis gyerekkönyvtára gyűlik össze. Csapatépítő játékokkal „melegítenek be”, majd a foglalkozás végén valamilyen ennivalót is kapnak az anyák, aznap pizzát, közben betódulnak a kisgyerekek, már a tízhónapos babák szájába tömködi az asszonyok a pizzát.
A nőknek ez kikapcsolódás is, végre gyerekek nélkül tudnak egymással beszélgetni, a könyvek feldolgozása lehetőséget ad, hogy bármilyen, őket foglalkoztató témát előhozzanak. A csoportok kirándulást is szerveznek, ez a társaság az Állatkertben járt – sok nő még nem is volt korábban a falun kívül. „Jó baráti társaság lettünk” – teszi hozzá Anett, „alig várjuk, hogy jöjjünk”. Anettnak két nagy és két kicsi gyereke van, és azt tapasztalta, a rendszeres meséléstől okosabbak lesznek a gyerekek, a szókincsük fejlődik. Eleinte persze a csoportvezetőre is szükség volt, Szilvi minden nap körbejárta a résztvevő anyákat: „ugye majd jöttök?” Ösztönző, hogy megkapják a képeskönyvet, aztán egy idő után a gyerek is megszokja a mesélést és ragaszkodik hozzá. A program végén minden anya a gyermeke ovijában mesél az egész csoportnak. Ez nagy pillanat: ilyenkor az anya is büszke, és a gyerek is, hogy az asszony képes egy egész óvodai csoportot lekötni, velük beszélgetni a meséről, és az óvodai dolgozók is látják, hogy milyen ügyesek ezek a nők. Ez sokat dob az önbizalmukon. Kilenc éve már működött egy csoport Csobánkán, akik akkor vettek részt, azoknak a gyerekei mind járnak iskolába, és jó tanulók. „Ha a gyerekeknek rendszeresen mesélnek iskola előtt, akkor jobban beilleszkednek, javul a szókincs, a koncentráció, a fantázia, és a gyereknek pozitív hozzáállása lesz a könyvekhez” – foglalja össze az előnyöket Furugh Switzer. Az anyák pedig a könyveken keresztül megtanulják kifejezni magukat, és a meseolvasás lehetőséget teremt, hogy bármiről beszéljenek a gyerekkel. „Van olyan anya a csoportban, aki csak hat osztályt végzett, mégis minden este mesél a gyerekeinek” – büszkélkedik Szivek Enikő szociálpedagógus, aki pályázott a helyi programra. A csoportvezetőknek Furugh Switzer tartott egy képzést, ma 3-4 hetente eljön és részt vesz a foglalkozáson, megbeszélhetik vele a felmerülő problémákat, a módszerről egy kézikönyv is készült.
A program meglepően olcsó az eredményekhez képest: nagyjából egymillió forintból jön ki egy kurzus, ebben benne van a csoportvezető jelképes fizetése, a könyvek beszerzése, az étel és a kirándulás. Ott indul ilyen csoport, ahol helyben valaki megkeresi az alapítványt és szereznek pályázati pénzt hozzá. A csobánkai tréninghez a Roma Oktatási Alaphoz pályáztak. Eddig 50-60 településen működött már mesecsoport, ott, ahol roma és a hátrányos helyzetű családok élnek. Érdekes módon a legszegényebb vidékeken könnyebb megszervezni a klubot. A rendszeres mesélés nemcsak a gyerekekre hat: a résztvevő anyák is magabiztosabbak lesznek, jobban mernek szerepelni mások előtt. Többen sikeresen szereztek állást a tréning után. A román határ mellett fekvő Nagyecseden például 150 anya végezte már el a mesefoglalkozást, és a harmaduk beiratkozott valamilyen szakmát tanulni vagy befejezte az iskolát. Volt olyan csoportvezető, aki három csoportot is vezetett, és utána elvégzett egy főiskolát. Nagyecseden a polgármester is támogatta a csoportot, ha valaki végig járt, az jó pontnak számított, és őt hívták, ha alkalmi munka akadt a hivatalban. A csoportvezetők 90 százaléka pedig el tudott helyezkedni a mesekurzus után.