Mintegy 63 ezer, felnőtt kísérő nélküli kiskorú menekült érkezett Európába tavaly az Eurostat adatai szerint. Magyarországon jelenleg 30-40 menedékkérő, illetve menekült gyermek él gyermekvédelmi ellátásban. Többségük háborús övezetekből érkezett több hónapos utazás, gyaloglás után. A menekültek világnapja alkalmából az ő személyes történeteikből válogattunk.

 

 „Egyszer vissza akarok menni Szíriába. Hiányzik.”

A 10 éves Liliane és családja a szíriai Aleppóban élt, amíg le nem bombázták az otthonukat.

„Kihúztak minket a romok alól és ellátták a sérüléseinket. A bátyámnak a szeme sebesült meg, én itt és itt” – mondja Liliane, miközben a kezére és a vállára mutat.

Anyukájuk túlélte ugyan a bombázást, de súlyosan megsérült, még mindig kórházban ápolják. Amíg felépül, Liliane és a bátyja egy libanoni SOS Gyermekfaluban lakik.

„Szeretem az SOS-t, amíg anya egészséges nem lesz, szeretnék itt maradni” – mondja a kislány. Liliane belsőépítész akar lenni felnőttkorában, és visszamenne Szíriába. „Hiányzik” – mondja a lány.

Fotó: Bjørn-Owe Holmberg

Forrás: SOS Gyermekfalvak

 

Mindenkinek meg kellene hallania a gyerekek sírását

10-15 méterre álltam a macedón-görög határtól. A határt szögesdrót jelzi. Felfegyverzett határőrök és készenléti rendőrség áll a macedón részen. Innen pontosan lehet látni a görög oldalon található befogadó tábort is, csak pár száz méterre van tőlünk. A macedón oldalon lévő rendőrök és a görög tábor között közel 4 000 ember könyörög, sír. Köztük anyák gyerekekkel.

Egy fiatal anya sétál felénk, kezében csecsemővel. Vera, a munkatársam kinyújtja a kezét a kisgyerek felé. Az anya gondolkodás nélkül a karjába helyezi a csecsemőt. Az anya elvesz egy üveg vizet, belekortyol, majd leteszi a földre. Túl nehéz. Nem tudja, hogy mi kik vagyunk, csak reméli, hogy bízhat bennünk, mert fehér, felcímkézett pólóban vagyunk. Lassan lemarad mögöttünk. Kérem Verát, hogy lassítsunk, várjuk be. Átveszem a kisfiút. A kicsi a vállamra hajtja a fejét, nagyon nyugodt. Az anyukája rám mosolyog. A sírás határán vagyok. Mit tennék, ha nekem kellene menekülnöm? Hogy tudnám mindez elviselni? Hogy tudnám rábízni egy vadidegenre a legnagyobb értékemet?

15 perc séta után megtudjuk, hogy Afganisztánból menekültek. Az első Vöröskereszt pontnál utolér minket az apa is. Fiatal, mint az anyuka. Egy kis táskát hordoz magával, ebben lehet minden értékük. Látja, hogy én viszem a fiát, de nem szól semmit. Olyan fáradtnak tűnik, hogy attól félek, bármelyik pillanatban összeesik.

Vera azt mondja, megkéri a rendőröket, hogy engedjék be a családot a táborba sorban állás nélkül. Legalább az anyát és a csecsemőt.

„Fáradtak. A kisfiú kimerült” – mondja Vera. – „A csecsemőnek fürdésre van szüksége, az anyukájának pedig pihenésre.”

„Rendben, menjenek” – mondja a rendőr. Meghökkenünk.

„Vagyis az anya és a baba?” – kérdi Vera.

„Nem. Az apa is” – mondja a rendőr. – „Nem választhatjuk szét a családokat.”

Megkönnyebbülünk. Belépünk a menekülttáborba. Óvatosan egy asztalra helyezem a kisfiút. Az anyja levetkőzteti. „Ali – mondja és felemeli 3 ujját. – Hold.” 3 hónapos. Egy légy száll Ali szemhéjára, meg se rezzen. Az első reakcióját a kisfiú a meleg vízre adja. Sír, miközben az anyja és egy szociális munkás fürdetik.

Ali apukája behúzódik az árnyékba. Mondom neki, hogy a Vöröskeresztnél kap vizet és ételt. Megtántorodik, miközben megteszi azt a 10 lépést. Ott leül, hátrapillant a feleségére és a gyerekére. Úgy tűnik, megkönnyebbült.

Ali anyja kap egy baba-csomagot az SOS Gyermekfalutól, benne a legszükségesebbekkel: pelenkák, törlőkendő, cumisüveg, tiszta ruha. Ali sír. Anyukája bepelenkázza és tiszta ruhát ad a kisfiúra. Ali nem hagyja abba a sírást. Ülök csendben és hallgatom a sírását. Egy gyerek sírása, amit mindenkinek hallani kéne. Egy gyerek sírása, aki nem ismeri a biztonságot és a normális gyerekkort. Egy menekült gyerek sírása.

Forrás: SOS Gyermekfalvak, Katerina Ilievska jegyzete (kivonat)

 

Farid apukájához indul

Perzselő meleg nyári nap volt. A Macedónia déli határánál lévő menekülttáborban a kék sátor árnyékában egy tucat gyerek játszik fadarabokkal. Köztük egy 20 év körüli fiatal nő, térdén kisbabával. Faridnak hívják, 7 hónapos. Nagy kék szemei vannak és szőkés haja. Nagyon hasonlít az anyukájára, Rimára. Rima feláll, Faridot a mellkasához szorítja. Egy fiatal menekült férfi a szomszédos sátorból odaugrik hozzánk. „Szíriából, Kobaniból jöttek. A férje Németországban van. Hozzá mennek.” Rima tartózkodó és kimerült. Nem akar beszélni.

A kisfiú karjai és lábai ernyedtek. Természetellenesen erőtlennek tűnik. A szemhéja gyorsan emelkedik-süllyed. Nehezére esik felemelnie a fejét és az anyukája vállán tartani. Teszek egy gesztust felé, hogy megérinthetem-e, Rima bólint. Amikor elkezdem csiklandozni, megfogja az ujjamat. Gyenge kis marka van, de nem engedi el. Megcsikizem a meztelen lábát a másik kezemmel, elneveti magát.

Rima felhúzza Farid pólóját, miközben arabul beszél. A kisfiúnak egy frissen gyógyult piros heg van a mellkasán. „Szívműtétje volt Szíriában” – mondja a fiatalember, aki még mindig mellettünk áll. – „Gyorsan tovább akarnak menni, hogy megvizsgálhassák az orvosok Németországban.”

„A sógorommal és a rokonsággal utaztunk” – fordítja a férfi Rima szavait. – „Már rég elhagytuk Kobanit. Először hajóval mentünk, utána gyalog. Egész idő alatt Faridot cipeltem. Sokat fogyott az út alatt.” „Busz” – mondja egyszercsak Rima.

A szociális munkás elmagyarázza, hogy a taxi 100 euróba kerül a déli határtól az északi határig. „Menjen taxival! Osszák meg a költséget a rokonsággal. Jobb lenne a babának” – győzködjük. Rima ingatja a fejét. Nem a pénz a probléma. Fél a taxisoktól. Rima mindenféle történeteket hallott lopásokról, emberrablásról. „Minden rendben lesz. A taxi elviszi a határhoz 2 óra alatt, a buszút legalább 4 órát tartana” –  próbáljuk meggyőzni, hogy a rövidebb és kényelmesebb utat válassza. Rima tanakodik. Az iratai még a rendőrségnél vannak. Egy önkéntes ügyvéd azt mondja, meg kell kérni a rendőrséget, hogy gyorsítsák meg Rima regisztrációját. Bár szerinte erre nincs sok remény. „Megteszek minden tőlem telhetőt. De nagyon sok a regisztrációs kérelem van. Mindenkinek sürgős az ügye” – mondja.

Közben megszervezzük az utazást Farid, Rima és a rokonaik számára. Van remény!

„Minden rendben lesz! Hamarosan az apukájával lehet” – mondogatjuk mindannyian. Farid nagyot kuncog.

Forrás: SOS Gyermekfalvak, Macedónia (kivonat)

 

A gyerekek jövője a tét

Szíriából, Aleppóból jöttünk. Történelemtanár vagyok. Három gyerekem van, egy 13 éves lány, egy 12 éves és egy 8 éves fiú. Úgy 30 napja vagyunk úton. Először hajón utaztunk, most busszal, vonattal és gyalog megyünk tovább. Elég bonyolult.

Aleppóban borzasztó állapotok uralkodtak. Állandó lövöldözések, nap mint nap haltak meg emberek. Nagyon nehéz volt az élet. A férjem rendőrként dolgozott. Otthagyta a munkáját két évvel ezelőtt és Európába ment. Úgy volt, hogy elrendezi a dolgokat és utána megyünk, de belefulladt a tengerbe. A történtek után engem bebörtönöztek két hónapra. Azt mondták, a férjem miatt. A szüleim vigyáztak a gyerekekre, amíg én börtönben voltam. Rettenetes volt. De legalább nem vertek.

Norvégiába szeretnénk menni. Úgy hallottam, az egy biztonságos ország. Ott felépíthetnénk egy új életet. A gyerekeimnek lenne jövőjük. Nem akarom, hogy az emberek azt gondolják, bűnöző vagyok, nem akarom veszélyeztetni a jövőnket. Félek, hogy ha kiderül, hogy börtönben voltam, visszaküldenek. Nem tettem semmi rosszat. Én csak egy történelemtanár vagyok.

Forrás: SOS Gyermekfalvak

 

17 évesen megőszült a magyar határnál

Azt kéri, hívjuk Majnoon-nak. Majnoon valójában nem egy név, azt jelenti: szomorú ember. “Ami velem történt, az nem volt fair” – mondja a 17 éves fiú, aki kiskorúként érkezett Magyarországra a szülei nélkül, most a fóti Károlyi István Gyermekközpontban lakik.

Majnoon magas, vékony fiú. Előző nyáron hagyta el hazáját, Afganisztánt. Magyarországra Iránon, Törökországon, Bulgárián és Szerbián keresztül utazott. “A bátyám az afgán hadseregben szolgált, de mi egy tálibok által felügyelt részen laktunk. Megfenyegettek minket a testvérem miatt, féltem, féltettem az életemet” – meséli a fiú.

Az utazás Európába nehéz volt. „Főleg Iránon keresztül, ahol az embercsempészek rosszul bántak velünk. Bezsúfoltak ötünket egy autó csomagtartójába és megvertek.”

Törökországban négy napig gyalogoltak, Bulgáriában az erdőben éjszakáztak. Amikor megérkeztek az egyik városba és meglátták a rendőröket, futni kezdtek előlük, így szakadt el Majnoon is a családjától. “Fogalmam sincs, hol lehetnek.”

A fiú 50 idegennel folytatta tovább az utazást, Bulgáriából Szerbiába gyalogoltak. “Nem volt semmilyen tervem, csak egy országot kerestem, ahol menedéket adnak és békében élhetek.”

Majnoon jelenleg Fóton lakik a kísérő nélkül Magyarországra érkező kiskorú menekülteknek fenntartott gyerekotthonban. “Szeretek itt lenni” – mondja a fiú, – mérnöknek akarok tanulni. Tanulok magyarul, nagyon nehéz, mert a tanárok csak magyarul beszélnek hozzánk, de menni fog.”

Amíg a befogadó táborban várakozott, Majnoon haja őszülni kezdett, amitől szomorú lett. Így vált Majnoonná.

Forrás: SOS Gyermekfalvak, Magyarország (kivonat)

******

Az SOS Gyermekfalvak nemzetközi szervezete több évtizedes tapasztalattal rendelkezik humanitárius katasztrófák kezelésében, számos országban aktívan részt veszünk vészhelyzetek megoldásában. Az SOS Menekült programja Magyarországon a kísérő nélkül érkező, szüleiktől elszakadt kiskorú menekültekre koncentrál, valamint azokra a gyerekekre, akik bár családdal érkeztek, a menekülésből kifolyólag veszélyben vannak, nélkülöznek, akár a családtól való elszakadás is fenyegeti őket. 2016-ban tolmácsaink több ezer kísérő nélküli kiskorút segítettek,  pszichológusaink 141 gyerekkel foglalkoztak, gyermekorvosaink 883 családot láttak el  a határnál.