Anna kiskamaszként, három testvérével együtt, saját kérésére került be a rendszerbe. A szokatlanul határozott lány az SOS-nevelőanya támogatásával a gyerekkori sodródás után két szakmát szerzett, ma anyuka, és további karriert tervezget.

Annának egy nővére, egy húga és egy öccse van, a négy testvér ma a húszas éveiben jár. Gyerekkorukat agresszív apjuk keserítette meg, aki folyamatosan bántalmazta az anyát és a gyerekeket is. A szülők aztán elváltak, de ez nem tartott sokáig. „Akkor eladták a házat is, és vettek két külön házat. A bíróság úgy ítélt, hogy ketten megyünk az apukánkhoz, és a másik két gyerek meg anyukánkhoz. Ez ment egy darabig, hogy külön vagyunk, nem sokáig, talán fél évig, és utána újra összekerültek, kibékültek, és akkor mindannyian együtt voltunk. Eladták a két házat, aztán vettek megint egy közöset. Anyukám vagy menekült az apukámtól, vagy kibékült vele, és ez mindaddig ment, amíg mindenünket elvesztettük.” A gyerekek folyamatosan költöztek, 5-6 különböző intézményben végezték az általános iskolát, ami a tanulást is, a beilleszkedést is, a barátságok kötését is megnehezítette, az egyik gyerek évet is ismételt emiatt. A család szegénysége fokozta az iskolai megaláztatásokat: „mindenki áradozott, hogy neki hogy telt a karácsony, én nem sokat tudtam mondani, mert vagy vitatkozással telt a karácsony, vagy nem is kaptunk ajándékot” – emlékszik vissza Gizella, Anna húga, aki két évvel fiatalabb. Az anya újra és újra bizalmat szavazott az átmenetileg megjavuló apának, majd 1-2 hónap múlva újra kezdődött a bántalmazás. Utoljára már anyaotthonban éltek a gyerekek, és végül a két idősebb nővér maga kérte egy gyámügyis ismerőstől, hogy vegyék őket állami gondozásba.

A négy gyerek fél évet egy átmeneti intézetben töltött, onnan kerültek az egyik gyermekfaluba. A legidősebb nővér ide már nem tartott velük, ő megismerkedett egy fiúval, 17 évesen nagykorúsították, kikerült a rendszerből és hozzáment. Ma is együtt vannak, van két gyerekük. A három kisebb gyerek először egy idősebb nevelőanyához tartozott, majd ő nyugdíjba ment, és a fiatalabb Magdi lett a nevelőanyjuk. Anna ekkor már egy másik városban járt egészségügyi gimnáziumba, csak a hétvégéket töltötte a faluban, de így is nagyon jónak tartja a kapcsolatát egykori nevelőanyjával. „Nagyon szoros kapcsolatunk volt, mindent meg tudtunk beszélni, nem voltak titkaim.” A mai napig Anyunak szólítja. Az állandóság jót tett a gyerekeknek, tanulmányi teljesítményük megjavult, Anna és Gizi is négyes-ötös tanulók lettek.

A nagykorúság elérése Annának nem jelentett sorsfordulót: „én már jóval előtte felnőttnek éreztem magam, mert elég sok olyan helyzetem, vagy traumánk volt, amit egyedül kellett megoldanunk. Jóval korábban felnőtt lettem, mint az én korosztályom, talpraesettnek kellett lennem mindig.” Ezzel szemben Anna férje, a most 34 éves Iván azt mondja, hogy ő csak 29 évesen, az édesanyja halálakor vált felnőtté. Magdi, a nevelőanya így emlékszik vissza: „én már kamaszként kaptam meg, 15 éves volt Anna. Ő egy nagyon határozott kislány volt. Nem volt vele sok problémám, hála Istennek mi az első pillanattól elfogadtuk egymást, hallgatott is rám, nem nagyon volt vita köztünk. Meghallgatott, nagyon sok tanácsomat elfogadta, érett gondolkodású kamaszlány volt. De így is egyeztünk meg, hogy én nagylányként kezelem, de beszéljünk meg mindent, és ez működött köztünk.”

Anna az érettségi után először gyermek- és ifjúságvédelmi szakon szerzett OKJ-s szakmát. A tanulás mellett diákmunkákat végzett, ebből maga fizette az albérletét, hol egy barátnővel, hol a barátjával közösen, az ellátmányt a tanulásra és utazásra költötte. 22 évesen került ki az utógondozói rendszerből, a lakástámogatásból a férje garzonjának egy részét vásárolta ki. Tehát ennyi idősen már volt lakása, szakmája és tartós kapcsolata is. A férjével interneten ismerkedtek meg hét éve. A gyermekvédelemben nem akart azonban elhelyezkedni: „akkor úgy éreztem, hogy én erre még nem vagyok kész, én is elég sok traumán mentem keresztül, és gyerekotthonban kellett volna dolgozni, olyan gyerekekkel, mint amilyen én voltam anno”. Egy cipőboltban helyezkedett el eladóként, emellett szerezte meg a második szakmáját, társadalombiztosítási ügyintézőként, immár fizetős képzésben, de a költségekbe a gyermekfalu is beszállt. Ezután egy könyvelőirodában dolgozott három évet, kisfia születéséig.

Anna párkapcsolataiban nem volt gond abból, hogy ő az SOS-ben élt, általában 1-2 hónap után mesélte ezt el. A férje elfogadta a családját, múltját. A férje anyukájától Anna kicsit tartott: „a férjem nagyon jó körülmények közül jött, és az anyukája is olyan, akire fel lehet nézni, ügyvéd, meg jegyző, aljegyző volt, meg polgármester asszony is volt vidéken, és tényleg nagyon okos, talpraesett asszony. Nehéz volt nekem, hogy nem néz-e le, hogy nem egy szinten vagyunk. De őt nem érdekelte, megismert engem, és neki így kellettem, ahogy vagyok.”

Anna férje it-szakember, csoportvezető egy nagy cégnél, saját lakásban laknak. Anna most tervezi, hogy visszamegy dolgozni egyéves kisfia mellől, szeretne egy multinál dolgozni két évet, majd újabb gyereket vállalni, de ennél több gyereket nem terveznek. A férje szerint Anna igazi anyatípus: „„nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan anyja van a gyereknek, mint Anna. Ő leveszi a terhet a vállamról, nekem most tényleg csak arra kell koncentrálni, hogy annyit dolgozok, hogy meglegyen mindenünk, és utána hazajövök, akkor már csak egy kis játék jön a gyerekkel, nekem a jó jut mindenből.”

Ami a barátokat illeti, Anna most kicsit magányos, gyerekkori barátai nem maradtak, akiket korábban képzéseken megismert, azok meg kimentek külföldre, cseten tartják a kapcsolatot. A férje baráti társaságával barátkozik addig is. Iván szerint előfordult, hogy eleinte Anna ott kínosan érezte magát köztük, ha szóba került a gyerekkora. Iván szerint jót tenne, ha Anna visszamenne dolgozni és szerezne egy-két barátot. A jövőben Anna karriert szeretne, Iván pedig nagyobb kertes házat, évi két nyaralást és jobb életszínvonalat.

 A rendszerbe bekerülés után a szülőkkel való kapcsolat eleinte meglazult, majd később, felnőttkorban az anyával újra megerősödött. A gyerekek a gyermekfaluból már nem akartak visszakerülni családjukhoz. Édesanyjuk viszont időközben „felnőtt”, végleg otthagyta az agresszív apát, először a legidősebb nővérhez költözött, egy éve pedig a legkisebb fiúval él és segít neki a mindennapi teendőkben. A 22 éves fiú sérült, hétköznap egy bentlakásos speciális iskolában van, a hétvégéket az anyával tölti a lakásában, aki ilyenkor eltartja és gondoskodik róla. Az anyának 13 éve állandó munkahelye van. A lakást a gyermekfalu segítségével vásárolták.

A harmadik lány, Gizella most külföldön él, dolgozik, van egy élettársa és épp kisbabát vár. Őt a nevelőanya kapkodósabb, pörgősebb természetnek nevezi, Gizella is elkezdett egy szakképzést, intézményi kommunikátornak tanult érettségi után, de nem vizsgázott le végül. „Én nem vagyok házas, de ugyanakkor jön a gyerekünk, megvettem a lakásomat, és nincsen meg a szakmám. Mindenki úgy csinálja, hogy előbb férjhez megy, és utána szül gyereket, előbb elvégzi a szakmáját, és aztán vesz lakást. Hát én mindent fordítva csinálok…” Gizi ezzel együtt is elégedett az életével, a párja autófényezőkémt dolgozik, ő szeretne majd szakmát, közös jövőt terveznek, az nagy kérdés, hogy külföldön-e vagy itthon.

A négy testvér kapcsolata ma is szoros: „összejárunk elég sűrűn, számíthatunk egymásra, ha vigyázni kell valakinek a gyerekére, akkor nyugodtan felkérhetjük a másikat. Szülinapokon, névnapokon, évfordulókon össze szoktunk jönni, és megünnepeljük. Napi szinten tartjuk a kapcsolatot a mai napig, mindegyik testvéremmel.” A nagymama is szokott vigyázni az unokákra, ezzel Anna férjének sincs problémája. Az apósát viszont még nem is látta, fényképen sem.

Kikerült fiatalok: visszatekintés az SOS Gyermekfalura

Az SOS Gyermekfalvak kutatása az SOS-ből kikerült fiatal felnőttek életútját vizsgálta, összehasonlításban más intézményben, gyermekotthonban felnőtt állami gondozott fiatalokéval. 10 SOS-ben felnőtt fiatalt és 4 máshol nevelkedett fiatalt kérdeztek. A felmérés vizsgálta a megkérdezett gyerekkorát, családi kapcsolatait, élményeit a gyermekvédelemről, iskolai életútját, jelenlegi élethelyzetét, jövőbeli terveit.

A megkérdezett, SOS-ben felnőtt fiatalok általában valamilyen állami intézmény után kerültek be a gyermekfaluba, és a váltást jól élték meg, szebb helyre, családiasabb környezetbe, jobb körülmények közé kerültek. Kiemelték, hogy kevesebb gyerek tartozott egy nevelőanyához, mint egy nevelőhöz a nagy intézetekben. Az SOS Gyermekfalu előnyeit abban látták, hogy ott a testvérek együtt maradhattak, a szakemberek, nevelőanyák segítették őket, kialakult a biztonságérzetük. Többen említették, hogy a szakemberektől segítséget, iránymutatást kaptak, a konkrét területek közt a tanulásban, továbbtanulási, pályaválasztási döntésekben, az önálló életkezdésre való felkészítésben és a lakásvásárlásban nyújtott támogatás jelenik meg. Emellett néhány hátrány is megjelent a beszélgetésekben: volt, aki arra panaszkodott, hogy a szüleivel nehezebben tudta tartani a kapcsolatot a bekerülés után, beilleszkedési nehézségei voltak, vagy a nevelőszülő megsértette a gyerek lelkét.

Az alanyok többsége a nagykorúság után is maradt utógondozott a rendszerben, mert még tanultak, illetve az SOS nyújtotta biztonságérzetet nem akarták feladni. A kikerült fiatalok többsége a család hiánya és a kezdeti nehézségek dacára jól érezte magát az SOS-ben, és ma is tartják a kapcsolatot egykori nevelőanyjukkal vagy más szakemberekkel.

Az állami intézetekben felnőtt fiatalok ezzel szemben arra panaszkodtak, hogy a nagy létszámú csoportokban nem volt módjuk bizalmi kapcsolatot kialakítani a rájuk vigyázó felnőttekkel, sokszor a rendszer maga is stigmatizálta őket, hogy „úgysem viszik semmire”. A pályaválasztásban sem kaptak megfelelő segítséget.