Nevelőanyu egyedül él két vér szerinti fiával, akik 11 és 8 évesek, melléjük érkezett nemrég a családba egy 9 és 7 éves testvérpár. Hogy reagáljon a nevelőanya, ha a biztonságba érve a nevelt gyerek követelőzni kezd, és irányítani próbálja a felnőttet? Vendégposzt egy nevelőszülőtől.

Sokan óva intettek korábban, hogy ha már egyszer így döntöttem, hogy nevelőszülő leszek, akkor csak kisgyermeket fogadjak, nagyobbakat semmiképp. A nagyobb gyerekeket már szinte lehetetlen megnevelni. Az élet úgy hozta, hogy kisiskolások kerültek hozzánk, vállalva a kockázatot, hogy sokkal nehezebb lesz, mint egy kisebb gyerkőccel, babával, akibe még nem égett bele a sok negatív hatás, ami az élete során érte őt.

Lili 9 éves, Bebe 7 (nevüket persze megváltoztattam). A nagyfiam, L. 11 éves, Zé pedig 8. De régen volt, mikor még babáztam velük, hogy elrepült ez az idő. Mennyit változtam én is, és ők is ezek alatt az évek alatt. Mennyi közös élményünk volt és mennyi könnycsepp, amit ejtettünk az évek alatt. Mennyi küzdelem és mennyi öröm. Mikor ezeket végiggondolom, elképzelni sem tudom, hogy mennyi mindent élt át Lili és Bebe, mielőtt ide kerültek. Mennyi élményük, örömük, bánatuk lehetett. Mennyi trauma érhette őket. Sok ez a 9 és 7 év. Rengeteg ahhoz, hogy felhalmozódjon az a sok rossz, amit ők kaptak, amiket láttak. Ezért sok idő lesz, mire megváltozik a világról alkotott képük, általunk, a mi értékrendünk által. Az is lehet, hogy nem lesz elég időnk együtt ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az is lehet, hogy az az idő, amit most velünk töltenek, teljesen köddé válik majd számukra, és semmit sem jelent később. De bízom benne, hogy azért fog. Mindent megteszek azért, hogy hatása legyen az itt töltött időnek, és kapjanak valamit, amit eddig nem. Biztonságot, szeretet.

Eltelt jó pár hét, mióta megérkeztek a gyerekek, most már ők is otthonnak érzik a házat, a környezetet, a családunkat. Elengedték magukat, kezdenek teljesen feloldódni. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor kiütköznek a komolyabb ellentétek, mikor már feszegetik a határokat, ahogy minden átlagos gyerek megteszi azt. Csak normális esetben a szülők ezeket a próbálkozásokat még azelőtt határok közé szorítják, mielőtt az komoly károkat okozhatna a kapcsolatukban, a gyerekekben, a kötődésben, a bizalomban.

Itt mindent elölről kell kezdeni. A határok ugyanazok, amiket L. és Zé is betartanak, viszont ők évek óta ebben élnek. Lili most úgy érzi, kinyílt számára a világ. Amiről eddig csak beszélgettek a barátnőivel (hogy mennyi szép ruhája lesz, vagy majd nyaralhat egyszer, vagy, hogy lesz egyszer saját telefonja) mind elérhetővé vált számára. A kezdeti hálát felváltotta az az érzés, hogy „mindent akarok”. Megértem őt. Nem volt gyerekkora. Eddig. Nem érezte azt, hogy gondoskodnak róla, nem volt senki, akire támaszkodhatott, nem volt senki, akiben bízhatott, aki teljesíthetné a vágyait, amikről csak álmodozott. Gyerekként szembesült olyan problémákkal, amelyekkel jó esetben még felnőttként sem találkozik az ember. Elmesélte, hogy régen, mikor még együtt laktak a szülőkkel, előfordult, hogy egyedül voltak otthon, és nem mertek bemenni a konyhába ennivalóért (ha volt egyáltalán), mert a fehér padlót beborították a fekete hangyák. Mindenhol csak hangyák. Ezért inkább vártak, éhesen, bizonytalanul. Lili vigasztalta az öccsét, aggódott érte, sokszor a saját baját elfelejtve igyekezett azon, hogy a testvére ne sírjon.

Megértem, hogy most miért fordult át szerény kislányból követelőző, zsaroló lánnyá. Mert bizony átfordult. Két napra.

Korábban már éreztette velem, hogy benne dúlnak az érzések, és a két szélsőség között ingadozik. Ezt sejtettem korábban is, már csak az élete miatt is. Hiszen együtt él benne a gondoskodó kis felnőtt, aki már nem akarja, hogy megmondják neki, mit csinálhat, akitől elvették a gyerekkorát, és a kis gyerek, aki anyára, szeretetre, békére vágyik. Ez a kettősség hatalmas féltékenységben nyilvánul meg. Mikor a figyelmem csak az övé, mikor azt érzi, ő a központ, akkor nincs probléma. Kedves, bújós, aranyos, szófogadó. Minden szülő álma. Viszont mi öten vagyunk. Ha valamelyik fiú is ott van, akkor már előjön belőle a sértődött kislány és a zsaroló kis felnőtt egyszerre. Ha Bebe puszit ad, vagy Zét megölelem, vagy L. mellém jön az utcán, Lili azonnal megsértődik. Felkapja a fejét, nagyon morcosan néz és szándékosan messzebb megy tőlem, nem szól hozzám. Eleinte kérdezgettem, mi a baj. De csak bűntudatkeltően odavágta, hogy „semmi, puszilgasd csak, biztos megérdemli… Majd én jövök mögöttetek, úgyis azt akarjátok”.

Ilyenkor ugye bennem is kettős az érzés. Hiszen tudom, hogy minden figyelmemet, szeretetemet igényli, akarja, azt is, hogy miért. De öten vagyunk. És nem engedhetek az érzelmi zsarolásnak. Sem.

Mert két napig bizony nem csak érzelmileg akart zsarolni. Nagyon feszegette a határokat. Nem egyedi eset, tisztában vagyok vele, kollégáim is meséltek hasonló történeteket, de azért átélni mégis egészen más.

Lili kijelentette, hogy ő akar egy saját kutyát (két mentett kutyusunk van, mindkettő kis termetű, aranyos, szelíd szőrmókok), illetve egy telefont. De most azonnal. Eleinte csak mosolyogtam a kijelentésein, hiszen elég abszurd, gondoltam, hogy viccesen próbálkozik, ahogy Zé is szokott néha. Aztán jöttek hozzánk barátok látogatóba, mi is voltunk erre-arra, és mindenhol kérte a felnőtteket, hogy adjanak neki egy telefont.

Nálunk csak L.-nek van telefonja, az is csak azért, mert már egyedül is közlekedik edzésre. Zének nincs. Nem is fordult meg a fejében, hogy kérjen, mert ebben tudja, hogy én döntök, és egyelőre feleslegesnek tartom. A közösségi oldalakat alapból nem engedem, majd akkor, ha már biztonsággal tudják használni.

Lili esetében felmerült bennem az, hogy esetleg a családja miatt szeretne telefont, hogy megkeresse, vagy elérje azokat, akiket lehet. Ezért leültem vele beszélgetni. Egyrészt arról, hogy a telefontéma az én döntési jogköröm, nem kéregetünk telefont fűtől, fától. Másrészt arról, miért is szeretné azt. Meglepetésemre közölte, hogy azért, mert akkor kereshet magának pasit. Na ettől padlót fogtam. A családja ilyen szempontból eszébe sem jutott.

Elmagyaráztam neki, hogy nálunk mik az erre vonatkozó szabályok, hogy most biztosan nem fog telefont kapni.

Közölte, hogy akkor mindenki előtt azt fogja mondani, hogy nem bánok jól vele. Tudja ám, hogy ezzel mit ér el, mert a nagylányok az otthonban meséltek neki erről, hogy ha olyat állítottak egy nevelőről, ami bár nem volt igaz, de tudják, hogy a nevelőnek az tilos (például hogy pofon vágott egy gyereket), akkor a nevelőt akár ki is rúghatják. Ugye én nem akarom azt, hogy a gyám azt gondolja, én bántom őt?! – tette fel a kérdést.

Fájt. Nagyon. Előtte kutattam fel az interneten neki egy olyan plüss pónit, amire mindig vágyott, és vettem neki egy csillogó fülbevalót, hogy csajos lehessen a rövid haja ellenére… De nem értem rá sajnálkozni magamon. Nyilván ő is tisztában van azzal, hogy mit veszít, ha megteszi, mondtam.

Kérdően, keresztbe font kézzel, fölényesen nézett rám. Várta a választ.

Megkérdeztem tőle, ezzel mit akar elérni? Mert elmondom, mi lesz.

1. Hazudik a gyámnak.
2. Engem ugyan lejárat, sőt lehet, hogy meg is hurcolnak (bár aki ismer és lát minket, arról nem tudom elképzelni).
3. Lehet, hogy többé nem lehetek majd nevelőszülő, valóban. De lesz másik munkám, ahogy emellett most is van.
4. Viszont ő visszakerül az otthonba. Legjobb esetben egy másik nevelőszülőhöz. Hasonló szabályokkal. Hasonló határokkal.
5. El akar menni? Mert akkor egyszerűbb, ha megmondja. Nem kötelező itt lenni. Ez egy lehetőség. Nem kényszer.

Nagyon meglepődött. Én is magamon, mert fájt kimondani ezeket. De azt gondolom, most kell, hogy lássa egyrészt a következményeket, másrészt azt, hogy ha tetszik, ha nem, itt nem ő irányít.

Lesütötte a szemét, és kimondta: „Bocsánat!”

Leültem mellé. Úgy gondoltam, ez most egy remek alkalom arra, hogy kettesben megbeszéljünk dolgokat (a fiúk suliban voltak, Lili a héten mandulagyulladással otthon maradt).

Elmondta, hogy soha nem volt neki ilyen jó sehol, nem akarja elrontani. Mondtam neki, hogy nem hagyom, hogy elrontsa. Viszont vannak és lesznek is szabályok. Most is, később is. Az egyik ilyen szabály az, hogy nem vagyunk féltékenyek egymásra, mert tudjuk, hogy mindenki ott van a másiknak akkor és úgy, ahogyan szükség van rá. Ezért jó, hogy sokan vagyunk. A másik szabály az, hogy NEM zsarolunk senkit. Sem engem, sem egymást. Lépésenként fogunk haladni, lassan. Szabályról szabályra. Nem várok el azonnal mindent, de igenis tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy egységes legyen a családunk.

Elmagyaráztam neki újra és újra, hogy nem velem kell küzdeni. Nincs miért küzdeni. Szeretet van, biztonság is, támasz is, és én mindig itt leszek neki. Megöleltem, agyonpuszilgatott, én is őt. Délután már nem volt sértődés, segített a suliban Bebe cuccait is összeszedni, este pedig négyen feküdtek mellettem, körülöttem, az ölemben. Nem volt dráma, nem volt feszültség. Csak mi öten. Ha kell, elmondom minden egyes nap. Egyszer talán megérti, elhiszi és érzi, hogy ez a biztonságos, szerető fészek őt is védi.

Nevelőanyu blogja itt olvasható: http://neveloanyu.blog.hu/