A huszadik században, fejlett országokban is tömegével fordultak elő olyan esetek, mikor kényszerrel adtak örökbe gyerekeket, akiknek a szüleit nem ítélték megfelelőnek a gyereknevelésre. Sokszor hazugságokkal, nyomással vagy csellel vették el a kisbabákat. Ha összeadjuk a számokat, ma egymilliónál is több felnőtt ember él a világon, akit törvénytelenül vagy kényszerrel adtak örökbe. Összeállításunkban a fejlett nyugati országok szégyenfoltjaiból gyűjtöttünk össze egy válogatást (az itt felsoroltakon kívül más országokban is történtek kényszerörökbefogadások). A számok általában becslések.

Mi a kényszer?

A felsorolt országokban, évtizedekkel ezelőtt tömegesen, állami vagy egyházi segédlettel, esetleg a jogszabályokat is megszegve adtak örökbe gyerekeket a szülők félretájékoztatásával, szégyenüket vagy gyenge társadalmi pozíciójukat kihasználva. Az, hogy e gyakorlatok sértik az emberi jogokat, gyerekjogokat, csak a huszadik század utolsó negyedében kezdett világos lenni – és a jogsértések is hozzájárultak ahhoz, hogy az örökbefogadást körülvevő szakmai elvek, ajánlások, nemzetközi egyezmények létrejöjjenek. Egy globális tanulási folyamat zajlik tehát a témában, hasonlóan ahhoz, hogy a 21. század elején a nemzetközi örökbefogadást szabályozták és szigorították folyamatosan a napvilágra került gyerekkereskedelmi botrányok, visszaélések hatására.

Kényszerörökbeadás ausztrál elszenvedői Julia Gillard miniszterelnök bocsánatkérésekor

Ma is adnak örökbe úgy gyerekeket, hogy a szülők nem egyeztek bele, ám nagyon fontos, hogy ez hogyan történik. Az ENSZ Gyermekjogi egyezménye és más nemzetközi egyezmények meghatározzák, milyen esetekben lehet örökbe adni a gyereket. Az Európai Unió sok országában ma is létezik szülői beleegyezés nélküli örökbeadás, általában ennek feltétele a gyerek elhanyagolása, bántalmazása, vagy a kapcsolattartás hiánya. Lehet, hogy az érintett szülők ezt is kényszernek élik meg, fontos azonban, hogy a következő feltételek fennálljanak:

• Az örökbefogadásnak a gyermek legfőbb érdekét kell szolgálnia.
• A gyermeket csak akkor szabad kiemelni az eredeti családjából, ha ott elhanyagolást, bántalmazást szenved el, ha a család már minden segítséget megkapott és ez nem vezetett eredményre.
• Örökbe adni pedig akkor lehet a gyereket, ha nincs esély, hogy az eredeti családba visszakerüljön, vagy a szülők teljesen alkalmatlanok rá, durván bántalmazták a gyereket, és a bíróság megvonta a szülői felügyeleti jogukat.
• A gyerekek sorsáról többféle szakma (egészségügy, gyermekvédelem, oktatás) képviselőiből álló team dönt. Természetesen minden esetet egyedileg kell elbírálni. Ezeket dokumentálni, felülvizsgálni kell időnként.
• A döntések legyenek nyilvánosak és az érintettek által megfellebbezhetőek.
• Természetesen egyik résztvevőnek sem szabad hazudni. Azaz nem lehet azt mondani a vér szerinti szülőnek, hogy meghalt a kisbabája, vagy az örökbefogadónak, hogy árva a gyerek.
• A gyereket „minél közelebb” kell tartani eredeti közegéhez. Elsők a vér szerinti szülők, ha ők nem képesek felnevelni, a tágabb rokonság jöhet szóba, ezután a belföldi örökbefogadás, nemzetközi örökbefogadásra csak akkor kerülhet sor, ha erre sincs esély.
• A gyereknek joga van származása megismeréséhez, eredeti nyelve, kultúrája, vallása megőrzéséhez.
• Fontos, hogy a krízisterhesekkel kapcsolatba kerülő segítő szakemberek elsődleges célként a családban való felnevelkedést tűzzék ki, és az örökbeadásra csak akkor kerüljön sor, ha erre nincs esély.
• Tilos „üzletelni” a gyerekkel, bár az örökbefogadásnak sok országban egész magas az adminisztratív költsége, de nem lehet nyerészkedni az ügyleten.

Megnyugtató, egyértelmű döntés nem feltétlenül létezik, gyakran a szakemberek sem értenek egyet, mi is a gyermek legfőbb érdeke egy adott helyzetben, vagy az elhanyagolás olyan mértékű-e, hogy már ki kell emelni a kicsit a családból. Ezen döntésekben mindig szerepet játszik a szakember értékrendje, beállítottsága, s az adott korszak családpolitikája, ideológiája. Napjainkban is megfigyelhető, hogy a többségtől eltérő kultúrájú (bevándorló, kisebbségi) családok gyermekeire jobban felfigyel a gyermekvédelem és hamarabb intézkednek a kiemelésükről.

Európán kívüli országok

Ausztrália

Az ellopott nemzedékek

1869-1970-es évek. Érintett: 100 ezer gyerek

A huszadik század első kétharmadában hatósági rendelkezések alapján tömegével szakították el az őslakosok gyermekeit családjuktól, főleg a félvér gyerekeket, és bentlakásos intézményekben, nevelő- vagy örökbefogadó családoknál helyezték el őket. A cél a minél gyorsabb asszimiláció volt, úgy gondolták, idővel a fehérekkel való keveredés miatt a bennszülöttek kihalnak. Az intézetekben a fehérek kultúrájára oktatták őket, tilos volt ősi nyelvüket beszélni. Sok gyereket bántalmazás, abúzus ért. A fiúkat mezőgazdasági munkára, a lányokat cselédnek képezték ki. Az elszakított gyerekek felnőve magasabb jövedelemre tettek szert, mint otthon maradt társaik, de gyakoribb volt körükben a droghasználat, a pszichés problémák megjelenése, a bűnözés. A gyerekeknek alig hatodát fogadták örökbe, főleg a XX. század második felében, mikor a hatóságok népszerűsíteni kezdték, hogy fehér párok bennszülött gyerekeket neveljenek. Az „ellopott nemzedékek” miatt az ausztrál államok parlamentjei 1997-ben bocsánatot kértek az őslakosoktól, majd később a kormány is, és egy nemzeti emléknapot neveztek ki a tiszteletükre.

Fehér leányanyák gyermekei

1950-1975. Érintett: 225-250 ezer gyerek

Az érintettekből álló hallgatóság Julia Gillard miniszterelnök bocsánatkérésénél

A múlt század ötvenes-hetvenes éveiben tömegével adták örökbe fiatal, egyedülálló nők gyerekeit Ausztráliában házaspároknak. A korabeli családpolitika nem tartotta alkalmasnak a leányanyákat a gyermek felnevelésére, s a kórházak, egyházak, örökbeadási ügynökségek minden eszközt bevetettek, hogy a csecsemőről való lemondásra kényszerítsék őket. Gyakran az anyákat félretájékoztatták, azok nem voltak tisztában a jogaikkal, erős nyomást gyakoroltak rájuk, vagy akár meghamisították az aláírásukat az örökbeadási iratokon. A gyerekek meddő házaspárokhoz kerültek, az anyákat erőteljesen győzködték, hogy ők úgysem tudják felnevelni a őket, a bébinek jobb dolga lesz egy házaspárnál. Az örökbefogadások titkosan zajlottak, a kötődésben a „tiszta lap” elméletét vallották a kórházi dolgozók, gyakran benyugtatózták a nőket a szülésekhez, nem engedték, hogy megnézzék a babát, vagy még a nemét sem árulták el – azzal a céllal, hogy anya és gyerek is mielőbb elfelejtse egymást. Julia Gillard miniszterelnök 2013-ban bocsánatot kért az áldozatoktól. A gyermeküktől való kényszerű elszakadás életre szóló traumát jelentett az anyáknak. Több önsegítő szerveződésük működik Ausztráliában.

Egyesült Államok

1940-1970-es évek. Érintett: több százezer gyerek

Ekkoriban az örökbeadó anyák negyede 30 év alatti hajadon volt. A házasságon kívüli szülés stigmának számított, az ilyen helyzetbe került lányokat egyértelműen az örökbeadásra buzdították a velük kapcsolatba kerülő szociális munkások és más segítők, a gyerek felneveléséhez nem kaptak segítséget. Az anyaotthonokban élő fehér, házasságon kívül teherbeesett nők 80 százaléka örökbe adta az újszülöttet. A jelenség a hetvenes években a fogamzásgátlás, az abortusz terjedésével és az egyedülálló anyák presztízsének javulásával halt el lassan.

Kanada

Őslakosok

1965-1985. Érintett: 20 ezer gyerek

Marcia Brown Martel, akit négyévesen emeltek ki a családjából, és egy nem bennszülött család fogadta örökbe

A hatvanas évektől Kanadában tömegesen szakították el az őslakos indiánoktól a gyerekeiket, akkor is, ha bántalmazás vagy elhanyagolás nem történt. A gyerekeket nevelő- vagy örökbefogadó családokhoz küldték, sokszor olyan messzire, mint Új-Zéland, eredeti nyelvüket, kultúrájukat nem ismerhették meg, a családjuk nem tudta, hova kerültek. Ez súlyos traumákat okozott az érintett fiataloknál. A kanadai kormány 2017 végén bejelentette, hogy 600 millió dollár kárpótlásban részesíti az elszakított családokat, egy alapot is létre hoznak, ami nyelvükkel, kultúrájukkal segít megismertetni az örökbeadott egykori gyerekeket.

Lányanyák

1950-1980-as évek. Érintett: több százezer gyerek

A második világháború után Kanadában a „megesett lányokat” a családjuk gyakran egyházi anyaotthonokba küldte, ahol titokban hordták ki a gyereküket. A szülés után általában elszakították tőlük az újszülöttet és örökbe adták, ez volt a büntetés a házasság előtti szexért. A módszerek nagyon hasonlóak voltak, mint az ausztrál lányanyáknál. Az anyák évtizedeken át szégyenként hordták a titkukat. Hivatalos bocsánatkérés máig nem történt.

Argentína

Estela de Carlotto, az unokájukat kereső argentin nagymamák szervezetének elnöke saját elszakított unokájával

1976-1983. Érintett: 500 gyerek

A katonai diktatúra idején több száz ellenálló gyerekét adták örökbe kényszerrel Argentínában, gyakran a katolikus egyház segédletével. Általában terhes nők csecsemőit, akiket a szülés után kivégeztek, vagy a gyerekkel együtt rabolták el a szülőket. A gyerekeket a rendőrség, a katonaság tagjai, vagy a rendszerrel együttműködő civilek kapták meg. A gyereket általában hamis anyakönyvi kivonattal az örökbefogadók vér szerinti utódjának anyakönyvezték, nem tudták meg, kiktől származnak. A cél az volt, hogy az új családokban rendszerhűvé neveljék őket. Az eltűnt gyerekek nagyszülei indítottak mozgalmat a felkutatásukra a junta bukása után, többeket sikerrel megtaláltak.

Az összeállítás következő részében az európai országok kényszeradoptálási gyakorlataival foglalkozunk.