Élete első hat évét nevelőszülőknél töltötte, nehezen szokott össze az anyjával, és csak felnőttként találkozott az apjával. 104 éve született Kádár János.

A poszt megírásában két forrásra támaszkodom. Az egyik Gyurkó László életrajza Kádárról, az Arcképvázlat történelmi háttérrel (a neten is fenn van). Ez a kötet még Kádár életében, pártutasításra készült, a rendszer egyik sztárírójától, aki mindössze háromszor találkozott Kádárral, tehát nem tekinthető megbízható forrásnak. Gyurkó maga is leszögezi a bevezetőben: „Nem vagyok elfogulatlan.” A másik mű Huszár Tibor szociológus kétkötetes Kádár-életrajza, amely már a kilencvenes években készült, és a szerző rengeteg dokumentumot (leveleket, interjúkat, párthatározatokat, jegyzőkönyveket) ütköztet, a még élő szemtanúkat maga is felkereste. A kádári életrajz egyik problematikája a megszépítő, szelektáló emlékezet: Kádár nem nagyon szeretett beszélni magáról, ha beszélt is, az éppen elvárt, feltételezett „imázsnak” megfelelően egyes elemeket elhallgatott, másokat módosított, megszépített. Ezen múltátírás alól már a gyerekkora sem kivétel, például sokáig eltagadta, hogy apa nélkül nőtt fel, szégyennek érezte, proli származását viszont igyekezett hangsúlyozni. Ezek a hézagok utólag sem tölthetők fel egyértelműen.

Kádár János egy cselédlány törvénytelen gyerekeként született 1912-ben, május 26-án Csermanek János néven. (A Kádár nevet csak 1945-ben vette fel.) Anyja, a szlovák származású Csermanek Borbála a terhesség idején Fiuméban dolgozott szobalányként, a gyerek apja az ott katonáskodó Krezinger János volt, aki a család ellenkezése miatt nem vette feleségül a megesett lányt. Borbála a Cambieri Alapítványnak köszönhetően kórházban szülhetett és az első három hónapot együtt tölthette az újszülöttel.

KJ

Kádár 1933-ban, letartóztatásakor

Ezután viszont dolgoznia kellett, hisz nem számított senkire. Először Somogy megyébe utazott, Krezinger János szüleitől próbált segítséget kérni, akik nem fogadták (a törvénytelen gyerek akkor nagy szégyen volt). Ezután Kapolyra utazott, és ott nevelőszülőknél hagyta a kisbabát, akik hat évig gondoskodtak róla, ő pedig Budapestre költözött munkát keresni. Nem egyértelmű, kik voltak a nevelőszülők. Kádár az Arcképvázlatban úgy emlékszik vissza, hogy Sándor bácsi volt a nevelőapja, akivel nagyon meleg, szeretettejes volt a viszonya, apjának tekintette. Huszár azonban megállapítja, hogy Bálint Sándor egy középkorú férfi volt, ágyhoz kötött, betegeskedő feleséggel, gyerek nélkül, valószínűbb, hogy a nevelőszülőséget az öccse, Bálint Imre és felesége vállalták, akik fiatalabbak voltak és három gyereket neveltek. Aztán a világháború miatt a család férfitagjai bevonultak, így a kisgyerek János több időt tölthetett Sándor bácsinál.

Fontos, hogy ők nem a mai értelemben vett nevelőszülők voltak, nem a gyámhivatal jelölte ki őket, Csermanek Borbála fizetett a fia ellátásáért, az egyik nevelt testvér visszaemlékezése szerint havi tíz koronát, és ő fizette a tejet és a babaruhát. Évi néhány alkalommal meg is látogatta a gyermeket. Kádár idillként emlékszik vissza a Somogy megyei faluban töltött évekre, de ezt beárnyékolja, hogy idegensége, törvénytelen származása miatt nem fogadják el teljesen, már kisgyerekként sem.

„Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de az volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Számomra Somogy s az ismerős tájak szinte szülőföldemnek számítanak, mert a világra eszmélés, az emberek és környezetük, a haza megismerésének döntő idejét töltöttem ott. Minden vidéknek megvannak a maga sajátosságai: tájszólásban, egyszerű emberi dolgok megítélésében, szokásokban, ruházkodásban, népművészetben és sok másban, amelyeket az ott született, nevelkedett gyermek magába fogad, s nyomaiban holtáig megőrzi. Mindezt én Somogyban kaptam az élettől, és nemcsak emlékként őrzöm mindmáig” – emlékszik vissza a falura a nyolcvanas években.

Csermanek Borbála hatévesen vette magához Budapestre Jánost. A két osztályt végzett, rövidlátó cselédlány  – saját viszonyaihoz képest – ambiciózus jövőt szánt a fiának, a rangos Cukor utcai elemibe íratta, majd később a szintén elit szakmának számító írógépszerelőnek taníttatta. A gyerek nehezen szokta meg a sose látott, könnyen felfortyanó, indulatos, bár őt nagyon szerető anyát.

„Anya és fia nehezen barátkozott meg egymással. Nemcsak azért, mert a gyerek nagyon ragaszkodott Sándor bácsiékhoz, őket érezte az igazi szüleinek, s nem az anyját, akit csak hébe-hóba látott. Csermanek Borbála nehéz természetű asszony volt. Kiegyensúlyozatlan, hamar felfortyanó és hamar ellágyuló. – Sorsverte teremtés – mondja róla Kádár. Annyira rövidlátó, hogy csak két osztályt járt ki az elemi iskolában, aztán kimaradt, mert a betűk összefolytak előtte. Hányatott, keserves életét aligha tette könnyebbé, hogy a világot mindig fátyolosan látta, mindig bizonytalanul botorkált, tapogatódzott az emberek között” -írja Gyurkó. Kádár is visszaemlékezett az első idők konfliktusaira: lógott az iskolából, azért az anyja verte, imádkozni kényszeríttette, amire nem volt hajlandó. Budapest is idegen volt neki, az iskola polgári hátterű diákjai csúfolták öltözete, tájszólása miatt, nehezen szokta meg a nagyvárost.

A Cukor utcai elemiben. Kádár az első sorban balról a harmadik

A Cukor utcai elemiben. Kádár az első sorban balról a harmadik

Nem világos, hogy János visszalátogatott-e később a nevelőszüleihez Kapolyra. A Gyurkó-életrajzban úgy emlékszik, hogy később is szoros kapcsolatban voltak, a nyarakat ott töltötte és anyagilag is támogatta első keresményeiből Sándor bácsit. Huszár valószínűbbnek tartja, hogy nem, és csak egy későbbi idealizáció eredménye az a visszaemlékezés. Viszont szemtanúk is emlékeznek rá, hogy János anyja és féltestvére 1944-45 legnehezebb időszakát Kapolyon, a nevelőszülők családjánál vészelték át, amíg Kádár értük nem ment ’45 tavaszán „egy nagy fekete autón”.

Merthogy Csermanek Borbála, mikor János nyolcéves volt, újabb törvénytelen gyereket szült, Jenőt, megint ismeretlen apától. Két gyerekkel nagyon nehezen kapott csak állást, például viceházmesterséget, de volt mosónő is, jellemzően egy szobában laktak hárman, komfort nélkül. Szegénység, nélkülözés, a törvénytelen származás miatti kirekesztés kísérte János gyerekkorát, ráadásul kiskamaszként neki kellett dajkálnia a kisöccsét, ami nagy szégyen volt akkoriban egy fiúgyereknek. Huszár Tibor szerint amúgy is Kádár jellemét meghatározták az egymásra épülő frusztrációk, szégyenek, már a nehéz gyerekkorral, az apa nélküli léttel kezdődően. Kádár még harmincéves korában is egy ágyban aludt az öccsével.

Az anya nem értette, ellenezte János kommunista ambícióit, szégyellte, hogy a fia börtönben ült, rendőri felügyelet alatt állt akkor is, ha szabadlábon volt, ezért a szakmájában sem dolgozhatott. Kádár a világháború alatt három évet illegalitásban töltött, ekkor egyáltalán nem találkozhatott az anyjával. A felszabadulás után, már komoly pártpozíciókban is együtt élt az anyjával. Jenő öccse 1948-ban egy baleset következtében meghalt. Kádár annyira ragaszkodott az akkor már rossz állapotban lévő anyához, hogy nem is nősült meg, amíg élt. “Nekem van egy anyám, aki nagyon primitív asszony. Én nem teszek ki egy nőt sem annak, hogy az ő szeszélyeit, gorombaságát elviselje. De őt sem teszem ki annak, akárki is az a nő, hogy anyámat egzecírozza, mert az anyám” – emlékszik vissza Aczél György Kádár magyarázatára, miért nem nősül meg. Valóban csak anyja halála után, 1949-ben vette el Tamáska Máriát, akivel már korábban is viszonya volt.

Apját egész gyerekkorában nem látta. Apja, Krezinger János egyébként a szülés után egy évvel, 1913-ban megnősült, három fia született. Kádár már az MSZMP főtitkára volt, mikor 1958-ban véletlenül értesült az egyik féltestvére létezéséről. Egy Somogy megyei téeszlátogatáson szóltak neki, hogy féltestvére, a közben magyarosított nevű Kertész János Kaposváron pártalkalmazott. A két János ezután találkozott, továbbra is kapcsolatban maradtak, de nem mélyült testvérivé a viszonyuk.

1961-ben, egyetlenegy alkalommal az apját is meglátogatta, akkor még mindhárom féltestvére élt. A visszaemlékezések szerint az apa bort töltött és azt mondta: „fiaim, emeljük poharunkat arra, hogy együtt a család”. Kádár ezután többször nem kereste apját, a temetésére sem ment el, csak egy koszorút küldött. „A vérség nem igazi kötelék – mondja Kádár. – Leéltünk egy életet úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Ezt nem lehet se bepótolni, se helyrehozni” – sommázta a nyolcvanas években Gyurkónak.