Holokauszt, Trianon, 1956, történelmi traumák, amikkel nemcsak az osztálytermekben találkoznak a magyar gyerekek. De mikortól és hogyan beszéljünk velük erről? Jocó bácsi, vagyis Balatoni József történelemtanár, nem csak a tanteremben, hanem a közösségi oldalán is nagyon népszerű. A kétkötetes íróval kreatív dolgozatírásról, otthonról hozott nemzeti érzelmekről és a politikamentes történelem tanításról beszélgettünk.

Hány éves kortól érdekli igazán a gyerekeket a történelem?

Ötödikes koruktól tanulják, ilyenkor már a legtöbben érdeklődően kerülnek hozzám, de már alsó tagozatban is olvasnak mondákat, mint például a Csodaszarvas. Persze nem mindenkit szippant be a történelem, de hát nem minden gyereket érdekel a matek, az irodalom, és ez teljesen oké, hiszen engem se érdekel az asztrofizika. Szerintem a tanítással az lenne a cél, hogy megszeressen egy tantárgyat a diák, amit különféle módszerekkel el lehet érni, de nem várható el minden gyerektől, hogy minden tantárgy maximálisan érdekelje. Volt egy srác, akit gimiben átvettem és azzal kezdte, hogy ő utálja a történelmet, kettes is volt belőle, de az én óráimon nagyon aktív volt.  2 évig tanítottam, végül ötösre érettségizett le. Visszaemlékezve azt mondta, hogy az óráimat baromira élvezte, de ettől még a történelmet nem szerette meg jobban.

Mitől élvezik a te óráidat a gyerekek?

Azt hiszem, az a kulcsa, hogy beleviszem a tanításba a teljes személyiségemet. Sok képzésre járok, nem ijedek meg a dráma foglalkozásoktól, az új módszerektől. Emellett nagyon élénk a fantáziám, és akár egy tévéműsor is meg tud ihletni. Nemrég például láttam egy főzőműsort, ahol egy ponton megállították a főzést és a szakácsnak át kellett vennie egy másik versenyzőnek az ételét, hogy azt befejezze. Na, én ezt rögtön átültettem a következő dolgozatra. Megállítottam dolgozat közben az írást, tovább kellett adni a papírt és a másik ember dogáját kellett folytatni. Nem tudom egyébként, hogy ez a szemlélet honnan jön nekem, mert a családomban nincs pedagógus. Egyszerűen csak nyitott vagyok és minden nap valami újat szeretnék adni a gyerekeknek.

Hogyan beszéljünk a történelmi traumákról? Főként azokról, amikről ugyan tanulnak a gyerekek az iskolában, de a családban személyes történetek is lehetnek róla?

Először is nem tehetünk úgy, mintha ezek nem történtek volna meg. Szerintem a gyerekkel nem kell kesztyűs kézzel bánni, egyszerűen úgy kell elmondani ezeket az eseményeket, ahogyan történtek. Történelemtanárként én minden érzelmet és politikai álláspontot a tantermen kívül hagyok és szigorúan az eseményekre koncentrálok. Természetesen nem lehet a Holokausztról érzelemmentesen beszélni, de igyekszem arra fókuszálni, hogy ilyen soha többet ne történhessen meg. El kell mondani a gyerek érettségi szintjének megfelelően, hogy kit hogyan végeztek ki, kinek mennyit kellett szenvedni, vagy 1956-ban mi történt például a gyerekekkel. Ha mindig elzárjuk a gyerekeket a nehéz dolgoktól, a múlt traumáitól, akkor ha kikerülnek az életbe, ebből az ideális állapotból belecsöppennek a valóságba, ami sokkal rémisztőbb lesz, mintha tudnának arról, hogy igen, van háború, van terrorizmus, és a mai napig ártatatlan emberek halnak meg. Ezek a dolgok nem múltak el a világban. Reálisan kell erről beszélni, teret kell adni a gyerekeknek arra, hogy kérdezhessenek és figyelni arra, hogy érzelmileg feldolgozzák.

Azt mondod, hogy objektíven kell megközelíteni ezeket a témákat, holott Magyarországon ezek a kérdések a politikával erősen átitatottak. Mennyire lehet politika nélkül beszélni erről?

Mindig el szoktam mondani, hogy akiket ezek a nagy történelmi tragédiák érzelmileg közvetlenül érintenének már nem élnek. Mi csak ezt a tipikus magyar szemléletet visszük magunkkal, hogy “jajj, Mohács nekünk mennyire nagyon fáj”. Ezeknek a gyerekeknek miért kéne fájjon? Ezek a gyerekek már akkora országba születtek, sőt a nagyszüleik is, ami akkora, mint a mai. Ilyenkor Trianon kapcsán persze előjön, hogy otthon azt hallják, mennyire nagyon megbüntettek minket. Igen, persze, de ilyenkor érdemes azt is elmondani, hogy Osztrák-Magyar Monarchiaként kirobbantottunk egy háborút. Ezeket nem szabad eltitkolni. Ahogyan azt sem, hogy Hitler gazdaságpolitikája miatt tart ott mai Németország, ahol tart, vagy éppen azt, hogy Kossuth Lajos finoman szólva sem volt egy szent ember. Általános szabály nálam, hogy mindenről lehet beszélni, de a rasszizmust nem tűröm el.  

Ki lehet térni az aktuális dolgokra is. Ha például a gyerekek a politikáról kérdeznek, akkor lehet beszélgetni pártprogramokról, politikusokról anélkül, hogy kiderülne a tanár kivel szimpatizál. Soha nem nyomom rá a gyerekekre, amit gondolok, ugyanúgy a szülőnek se kellene rányomnia. Sok diák jön úgy az órára, hogy érzed, hogy amit mond, azok nem az ő gondolatai, nem az ő véleménye, hanem az otthon hallottakat ismétli. Amikor elmondom neki minden nemzeti érzelmet és sallanagot levéve a történelmi tényeket, akkor a gyerek maga jön rá, hogy a rokonának talán nincs teljesen igaza. 

És mi a helyzet a jelenkori traumákkal, mint például a cigány emberek ellen elkövetett sorozatgyilkosságok? Ezekről is szoktatok beszélni?

Két évvel ezelőtt az általános iskolások halálosan bepánikoltak attól, ami Ukrajnában zajlott, hiszen itt van a szomszédban és ez ma történik. Példaként elmondtam, hogy 20 évvel ezelőtt volt egy délszláv háború, beszélgettünk erről, hogy ennek milyen következményei lehetnek és mi történik éppen Ukrajnában, ez milyen törésvonal lehet az Unióban. Arról kell beszélni, amit a gyerek magától felhoz, mert ha akár csak egy gyerekben felmerül valamelyik téma, akkor az generálhat félelmet. Gyilkosságról, háborúról viszont öncélúan nem kell őket lelkileg terhelni, amíg senki nem hozza fel, ne ijesszük meg őket.

foto: Fortepan, Ferenc körút a Tompa utca torkolatánál. Csepel D-350 rendőrségi riadókocsi roncsa. 1956