Meddig van joga egy szülőnek visszatérnie a gyerek életébe? Van-e esély sikeresen visszaintegrálni a gyereket egy családba, ahol sok éve nem nevelkedett? Hogy lehet egy gyereknek egy nehéz történetet tolmácsolni? Mikor elég érett rá a gyerek, hogy szembenézzen vele, miért került állami gondozásba? Jóváteheti-e a szülő a hibáját? Az Álom egy családról című dán dokumentumfilm egy hazagondozás történetén keresztül firtatja ezeket a kérdéseket.

Ilse nyolcéves, másfél éves kora óta nevelőszülőnél él, de minden második hétvégét az apjánál tölti. Az apa, Per középkorú, évtizedekig alkohol- és hasisfüggő volt, ezért is vették el tőle a lányát, de már hat éve tiszta. A kislány anyja, Christina szintén függő volt, a gyerek féléves korában kilépett a családból. Nemrég Per és Christina újra összejöttek, az anya is lejött a drogról, és szeretnék visszakapni a gyereket.

Az Álom egy családról című dán dokumentumfilm ezt a pár hónapos kísérletet rögzíti. Ritkán látható ilyen részletességgel, az érintettek szemszögéből egy hazagondozási történet. A hatóság is partner, a kis családot egy szociális munkás és egy önsegítő apacsoport támogatja a folyamatban.

Pernek láthatóan stabil, szeretetteljes kapcsolata van a kislányával, azonban eddig nem merült fel, hogy „főállásban” ő nevelje a gyereket. Az anyára viszont Ilse nem is emlékszik, csecsemő volt, amikor lelépett, azóta nem találkoztak. Most tehát egy ismeretlen-ismerős anyát kell bemutatni a nyolcéves lánynak, összeszokni a három embernek, közös családi ritmust kialakítani. Ha ez sikerül, akkor kaphatják vissza a szülők végleg Ilsét, addig is a kis család a hétvégi láthatásokon gyakorolja az összecsiszolódást.

Ilse először nagy örömmel, izgalommal fogadja az anyját, később ez átfordul dühbe, zavarba. Az iskola és a nevelőanya arról számol be, hogy a lány indulatos, hasfájásai vannak, elszigetelődött. Szemlátomást nem érti a sorsának fordulatait, magyarázatot várna a szülőktől. Per, az apa egy személyben viszi a vállán a projektet, mintha neki lenne a legfontosabb, hogy az anya-lánya kapcsolat kialakuljon. Próbál figyelni a lányára is, segíteni Christinát, de nincsenek meg a készségei a család működtetéséhez. Christina szemlátomást még nem találja a helyét az új életben, drogok nélkül, se a világban, se a családban. Örül a lányának, de a hirtelen rászakadó szülői szereppel nem tud mit kezdeni, lárvaarca egyre fokozódó zavarodottságot tükröz. És nem egyszerű „vasárnapi apukából” fulltime szülővé válni, például már nem elég, ha a családi élet abból áll, hogy a kislány a láthatások alatt folyamatosan tévét néz.

A film pár szereplőt felmutat, annál többet nem. Látjuk Per bátyját, Christina exbarátját, Torbent, az őket segítő szociális munkást, és az apák önsegítő csoportját, ahova Per jár. Nem látjuk viszont a nevelőszülőt, sem a tágabb gyermek- és családvédelmi hálót, akik az üggyel foglalkoznak. Nem derül ki, Per és Christina valóban újra egymásba szerettek, vagy csak a gyermek iránt érzett felelősség miatt kezdték újra a kapcsolatot. Nem tudni, a megelőző hat évben Per miért nem küzdött, hogy visszakapja kislányát. Nem tudni, miből élnek ezek az emberek. Nem látjuk, milyen élete van Ilsének a nevelőanyánál.

A dán gyermekvédelmi rendszer imponáló, a magyar néző irigységgel szemléli. Torben, a családsegítő munkatársa végig nagy empátiával, mégis határozottan terelgeti a bizonytalan emberpárt, tisztelettel bánik velük, de a gyerek érdekét nézi elsősorban. Látszik, hogy tisztában van a módszertannal, tudja, mi a cél és mik a lépések. Nagyon izgalmas az apák önsegítő csoportja, akiknek mind probléma van a gyerekével. Különösen megrázó, mikor a saját szüleikről mesélnek: mindenkinél az alkoholizmus jelen volt a családban. Torben a kis család újbóli összerakásának dokumentálására egy kamerát ad Pernek, aki ezzel filmezi a közös együttléteket, és a találkozásokon kielemzik a fejleményeket. Ez a film legnagyobb baja is: a legdrámaibb helyzetek egy amatőr résztvevő remegő kezű kamerásában láthatóak, Per naiv narrációjával kísérve („Christina, örülsz, hogy újra látod a lányodat?”) Sokkal jobbak azok a jelenetek, amiket profi operatőr vett fel, a családgondozóval való találkozások, vagy a film csúcspontja, mikor Per és Christina elhozzák a nő cuccait az exbaráttól.

Egyszerre három folyamat, három alkotás zajlik: a kis család újraépítésének kísérlete, a róluk szóló dokumentumfilm készítése, és még egy könyvprojekt is elindul a film közepe táján. A szociális munkás javaslatára a szülők egy élettörténeti naplót készítenek a kislánynak, amiben elmagyarázzák a megismerkedésüket, a gyermek születését, és azokat a kínos kérdéseket is, hogy miért került a gyermek állami gondoskodásba. (Ilyen élettörténeti naplót elvileg Magyarországon is kell készítenie a nevelőszülőnek a gyerek számára, kevesen teszik meg.) Ez nagyon nehéz feladat, halogatják is a szülők. A film végére a családegyesítési kísérlet kudarcot vall, Per érelmeszesedés miatt kórházba kerül, Christina visszamegy az exbarátjához, Ilse marad a nevelőanyánál, de legalább a könyv elkészül. Benne ilyen mondatokkal: „a bölcsinek elege lett, hogy Papa minden nap részegen ment érted”. Per azt is kimondja: szeretné, ha Ilsének a jövőben is kapcsolata lenne az anyjával.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel. Meddig van joga egy szülőnek visszatérnie a gyerek életébe? Lehet-e új alapokra helyezni két ember párkapcsolatát, akiket a közös drogozás tartott össze? Van-e esély sikeresen visszaintegrálni a gyereket egy családba, akik sok éve nem nevelték? Mi a megfelelő tempó egy ilyen esetben? Helyes-e, hogy a családgondozó teret adott ennek a kísérletnek? Ha nem sikerül, az újabb trauma a gyereknek? Hogy lehet egy gyereknek egy nehéz történetet tolmácsolni? Mikor elég érett rá a gyerek, hogy szembenézzen vele, miért került állami gondozásba? Jóváteheti-e a szülő a hibáját?

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál vetítésén mutatták be.

Álom egy családról, dán dokumentumfilm, 2013, 88 perc. Rendező: Mira Jargil
Fényképezte: Adam Wallensten, Christian Sønderby Jepsen, Brian Curt Petersen, Per Lynggaard