Furcsa dilemmával hívta fel az anyukáját a 18 éves Gajewszky Eszter. „Anya, szerinted dédelgessem az SOS Gyermekfaluban a kisgyerekeket, vagy inkább legyek távolságtartó?” A kérdés háttere: Eszter – a 11. osztály utáni szünetben, a kötelező gimnáziumi szociális munka keretében – három hétig önkénteskedett a kőszegi SOS Gyermekfaluban, felváltva segített két nevelőanyának, és élt benne a családok életében. Nem tudta eldönteni, mennyire kerülhet közel a szüleik nélkül felnövő kisgyerekekhez, akiknek majd pár hét múlva ismét kilép az életéből. Anyukája egyébként azt felelte a telefonban, jobb, ha megtapasztalja a gyerek, hogy szeretik őt, még ha csak rövid időre is. Meggyesfalvi Boglárka, az SOS önkéntes programjának koordinátora hozzáteszi: ha van a gyerek életében kulcsszemély, akihez tud kapcsolódni, akkor nem viseli meg annyira egy megkedvelt, rövid ideig ott tartózkodó segítő eltávozása. Ilyen szempontból tehát a stabil nevelőcsalád más, mint ha intézetben élne a kicsi. Ő egyébként azt tanácsolta Eszternek a felkészítés során: maga ne kezdeményezzen, de ha a gyerekek akarják ölelgetni őt, azt engedje. Azaz, bízza a gyerekre, mikor akar közeledni. Egyébként maga a dilemma is meglepő egy gimnazista lánytól, sok felnőtt egész életében nem jut el idáig, gondoljunk csak az aranyos kis totyogót a játszótéren erővel is megsimogató, megpuszilgató, felkapó rémnénikre. Eszter jóval érettebb a koránál – „a gyermekfaluban mindenki 21 évesnek nézett” – ezért is engedélyezték számára az SOS-ben a háromhetes gyakorlatot, persze alapos felvételi eljárás után, mert általában ennél jóval hosszabb időre fogadnak csak önkénteseket az SOS családokban. A Waldorfban, ahol Eszter az eddig tanulmányait végezte, alapelv, hogy a közösségi szolgálatot sérült emberek között kell végezni, s bár először ő értelmi fogyatékosok közé akart menni, hamar rájött, hogy az itt élő gyerekek is sérültek, csak érzelmileg, a kötődésük módjában.

Eszternek már van bőven tapasztalata kisgyerekekkel – nővérével és húgával él, a baráti társaságban is sok a kisgyerek, és rendszeresen szokott bébiszittelni egy háromgyerekes családnál -, mégis meglepődött az SOS-ben. „Az ismerős gyerekek általában először visszahúzódóak, és csak később oldódnak fel. Az SOS-ben teljesen másképp fogadtak. A kisgyerekek azonnal felültek az ölembe, az első este rögtön mindenki bemutatta, hogy ő miben jó, a hullahoppozástól kezdve a labdán át a rajzolásig.” Az egyik kissrác egyenesen úgy mutatkozott be: „Szia, én Szebasztián vagyok, és asztmám van.” És a második kérdése mindenkinek az volt, visszajön-e majd később is Eszter. Szerencsére ehhez kapott felkészítést Bogitól a munka megkezdése előtt: az önkéntes program koordinátora azt tanácsolta neki, ne ígérjen olyat, amit nem biztos, hogy be tud tartani. Így erre kitérő választ adott. A három hetet Eszter két SOS anyánál töltötte megosztva, részt vett a mindennapi életben, segített reggelit, vacsorát adni a gyerekeknek, oviba, iskolába vitte őket, délután tanult vagy játszott velük. Fegyelmezési gondja nem volt: mivel nem ő felelt a gyerekekért, megtehette, hogy ha egy gyerek nem fogad neki szót, azt nem viszi óvodába, szemben a mindig szolgálatban levő nevelőanyákkal. „Viszont nehéz volt eldönteni, mikor hisztiznek, és mikor van valódi bajuk” – mesél a két legkisebb, két és fél és négyéves neveltjéről, akik esti fektetésnél még sokszor visszahívták, újabb és újabb mesét, puszit, betakargatást követelve, bömbölve. Nehéz volt a gyerekek igényeinek megfelelni, ugyanakkor úgy intézni, hogy ne mindig az ő akaratuk teljesüljön. Az egyik kisfiú nagyon szeretett enni, és miután megette az uzsonnára kapott almát, zokogva bizonygatta, hogy ő még életében sohasem kapott almát.

A kicsik csak fogócskázni, bújócskázni, biciklizni akartak vele, a nagyobb gyerekekkel kapcsolatban azonban Eszternek voltak aggályai: hogy fogadják majd, hogy ő a fővárosban él, magániskolába jár, és a tavalyi nyáron Új-Zélandon járt? Egyáltalán, beszéljen az SOS-ben az élete ezen területeiről? „Végül magamtól nem hoztam fel a témát, de amit kérdeztek, azt elmondtam, előkerült a Waldorf is, Új-Zéland is. Nagyon nyitottak voltak a gyerekek, sose éreztem, hogy kinéznek.” Neki pedig nagy tapasztalat volt látni olyan gyerekeket, akiknek jóval kevesebb a zsebpénze, mint az övé, és még azt is a nevelőszülők osztják be, vagy hogy egy 16 éves fiúnak komoly karrierterv az, hogy pék legyen.

Eszter a tapasztalatokat majd a saját gyerekeinél szeretné hasznosítani, mert nagycsaládot szeretne, a munkájában emberekkel szeretne foglalkozni. A két nevelőcsaládnál nemcsak sok gyereket és hétköznapi helyzetet, de két nevelési stílust is megfigyelhetett. „Az egyikük szerintem túl szigorú volt, a másik túl engedékeny, én majd a saját gyerekeimmel a kettő között szeretnék lenni.”