Hogy segítheti a tanár egy, a családjától elszakított gyerek iskolai beilleszkedését, előmenetelét? Mit lehet tenni, ha a hagyományos fegyelmezési eszközök nem működnek? Mikor az SOS Gyermekfalu Battonyáról Orosházára költözött 2015 nyarán közel 70 gyermekkel, a gyerekeknek új iskolába kellett beilleszkedni. Hogy a tömegesen érkező, gyermekvédelmi gondoskodásban élő diákok ne okozzanak fennakadást, az SOS egy érzékenyítő programot szervezett az őket fogadó, erre nyitott iskoláknak. Vajna Virág mediátor és Tóth Zsuzsa pszichopedagógus tartotta a tréninget a tanároknak. Ilyen kezdeményezés más iskolákban is jól jönne. Virág és Zsuzsa mesélnek a tapasztalataikról.

Miből állt ez a program?

Tóth Zsuzsa: Mikor Battonyáról Orosházára átköltözött a gyermekfalu, megvizsgáltuk a gyerekeket, hogy Orosházán, ahol több oktatási lehetőség van, célzottan lehessen a képességeiknek megfelelő iskolákat találni. Ennek utókövetését végeztük Virággal, elmentünk az iskolákba, ahol a gyerekek tanultak és a pedagógusoknak tartottunk tréningeket.

Tóth Zsuzsa és Vajna Virág

Vajna Virág: Hat iskolába járnak SOS-gyerekek. Megajánlottuk nekik ezt a lehetőséget, végül két iskola jutott el odáig, hogy megszervezze, de ebbe a két iskolába jár a gyerekek nagy része. Ez a két iskola nagyon szeretett volna részt venni, a vezető nagyon nyitott volt és várták ezt a programot.

Mennyit tudtak kezdetben a pedagógusok?

V. V.: Nem tudták, kik az SOS-gyerekek és miért élnek ott, azt hitték, hogy meghaltak a szüleik. Az a közvélekedés, hogy ezekkel a gyerekekkel nehéz dolgozni az órán, de arról nincs tudásuk a pedagógusoknak, hogy milyen történetek vannak mögöttük. Az érzékenyítő program abban segített az iskoláknak, hogy a gyerekeket lássák, tudják milyen történettel kerülnek oda. Az a vélelmünk volt, hogy ez megkönnyíti a velük való foglalkozást.

Mikor kezdődött a program?

V. V.: Nagyjából egybeesett a gyerekek iskolakezdésével. Egy általános tájékoztatóval kezdtünk, akkor lehetett érezni, mely iskolák nyitottak a gyerekek fogadására és melyek kevésbé.

Kit vontatok be?

T. Zs.: Az összes tanárt bevontuk a tréningbe.

Milyen volt az iskolák hozzáállása?

V. V.: Az egyik iskolába folyamatosan dolgoztunk, ott egy kis létszámú tanári kar volt, az első kétnapos tréningen az összes pedagógussal találkoztunk. Az igazgatónőn látszott, nekik nagyon fontos a jelenlétünk, mert a tanárokon iszonyú teher van, csupa SNI-s (sajátos nevelési igényű) és középsúlyú fogyatékkal élő gyerek jár oda, a tanároknak nincs szupervíziós lehetőségük, nekik nagyon kellett az érzelmi támogatás. Oda beköltözhettünk volna, az igazgató nagyon szerette, hogy ott vagyunk, hátha ez segít a tanárok leterheltségén.

T. Zs.: Ő értette, érezte, hogy a pedagógusoknak mennyire nehéz.

V. V.: Először a kollégáknak nem volt kedve eljönni, de jól sikerült az első kétnapos alkalom, jó visszhangja volt, utána már a tanárok is megfogalmazták az igényt, hogy minél többet jöjjünk.

A másik iskola egyházi, ott a tanárok kapnak mentális segítséget a mindennapokhoz, jobb állapotban vannak. Ott 45-50 tanár dolgozik, nekik eddig tartottunk két kétnapos csoportot. Egyébként mindkettő általános iskola, az egyik gimnázium is.

T. Zs.: Volt egy előzetes elképzelésünk, hogy mit szeretnénk átadni. A kétnapos tréning a bevezetés volt, akkor felmértük, nekik mire van szükségük, hogy támogatni tudják a gyerekeket. Tudtuk, hogy lesz folytatás.

Mennyi időt töltöttetek az iskolákban?

V. V.: Az egyik iskolában négy napot, a másikban tízet. Még egy-egy alkalom hátravan mindkét helyen. Ahol több időt töltöttünk, ott kértek csoportos alkalmakat és egyéni megbeszéléseket is, de itt voltak a gyerekek is nehezebbek. A fókusz mindkét helyen a gyerekekkel való kommunikáción, a pozitív nevelési eszközökön és a konfliktuskezelésen volt.

T. Zs.: Mindez abba ágyazva, hogy sokszor és sokféleképpen elmondtuk, mennyire nehéz ezeknek a gyerekeknek, hogy ez ne menjen ki a fókuszból. A cél az volt, hogy ne bélyegezzék meg, ne rekesszék ki a problémás gyereket. A fő nehézség, hogy nem értették, miért ilyen nehéz ezekkel a gyerekekkel, még a sokat próbált pedagógusok sem.

Nem láttak még gyermekvédelemben élő gyereket?

T. Zs.: Sokan érkeztek egyszerre egy időben. Az egyik iskolában a sajátos nevelési igények miatt kis létszámú osztályok működnek, előfordul, hogy a 12 fős osztályba 2-3 gyerekünk jött.

Nagy kontraszt volt az SOS-gyerekek és a többi diák között a társadalmi hátteret tekintve?

V. V.: Nem annyira. Járnak más nehéz sorsú gyerekek is az iskolákba, de ők a saját családjukban élnek.

Mit tudtatok segíteni?

V. V.: Azt próbáltuk felmérni, hogy mire van szükségük a pedagógusoknak ezeken a kereteken belül. Előjött, hogy nincs tudatosan használt visszajelzési rendszer egyik iskolában sem. Mindkét iskolában kiderült, hogy a hagyományos, büntető szemléletű nevelési eszközök nem működnek, nem érnek el velük eredményt. Ekörül forogtunk, hogy lehet az elavult nevelési eszközöket lecserélni, hogy a tanár is jobban érezze magát az órán.

Látogattunk órákat, egy napon ugyanannál az osztálynál jártunk, két pedagógussal. Az első tanár óráján a gyerekek nem figyeltek, felálltak, a tanár egyre jobban kiabált, fenyegette őket, de csak egyre nagyobb volt a káosz az órán, nem javult semmi. A következő órán egy másik tanár ugyanazokkal a gyerekekkel elérte, hogy odafigyeljenek.

T. Zs.: Ugyanaz az osztály teljesen máshogy tud viselkedni, ha máshogy áll hozzá a pedagógus.

Vajna Virág

V. V.: Kristálytisztán látszik, hogy semmi hatása nincs, a „menj fel az igazgatóhoz, beírok az ellenőrződbe” fenyegetéseknek. Próbáltuk rávenni a pedagógusokat, hogy beszélgessenek a fiatalokkal, csináljanak beszélgetőkört, ami nem arról szól, mikor volt a mohácsi csata, hanem ami a gyereket foglalkoztatja. Ez számukra nem csak az SOS-gyerekek kapcsán volt kérdés.

T. Zs.: Ha beszéltünk valamiről, később visszatértünk rá, hogy bevált-e. Más gyerekekre is jól alkalmazható módszereket kerestünk, hozhattak nem SOS-es eseteket is a megbeszélésekre.

Milyen esetek merültek fel?

T. Zs.: Az egyik tanárnak elkerült az osztályából egy gyerek, akivel nagyon jó volt a kapcsolata. Beszéltünk róla, hogy ettől még nem szűnik meg minden kapcsolata a gyerekkel, szünetben tud beszélni vele. Lehet, hogy ennek a gyereknek ő egy biztonságos kapcsolatot képvisel. Ő utána visszajelezte, hogy kipróbálta és nagyon pozitív volt az eredmény, a szünetben beszélget vele.

Gyakori kérdés volt, hogy milyen eszközök léteznek a figyelem felkeltésére, mit érdemes csinálni egy figyelemzavaros gyerekkel, hogy fejleszthetők részképességek órai kereteken belül. Ha egy figyelemzavaros gyerek elveszti a fókuszát, erővel nem tudjuk visszaterelni. De vannak eszközök, amivel fel lehet kelteni a figyelmét. Gyógypedagógiai módszerekről is beszéltünk. Visszaköszön a szupervízió és a teammunka hiánya. Volt olyan élményünk, hogy együtt ültünk, felmerült egy téma, és a többiek segítettek a saját kollégájuknak. Visszajeleztük, ez milyen fontos lenne, hogy formális módon is üljenek le esetekről beszélni, mert tudnak egymásnak segíteni. Elsajátítják, milyen jó csoportban gondolkodni, és ezt remélhetőleg folytatják akkor is, amikor nem vagyunk ott.

Ti találtátok ki a programot?

Mindketten: Igen.

T. Zs.: Mi is odamentünk reggel egy tervvel a fejünkben, és ha más állapotban voltak a pedagógusok, akkor újraterveztünk, a gyerekkel is ilyen dolgozni. Nem szabad őket akkor is belepréselni az óravázlatba, hanem én módosítom az elképzeléseimet.

V. V.: Folyamatos újratervező funkcióban voltunk a pedagógusokkal. Ha a családjukon kívül élő gyerekekről akartak hallani, akkor arról beszéltünk, ha a saját eseteikről akartak tanácsot kérni, akkor arról. Cél volt, hogy a saját erőforrásaikra ráébredjenek, ezeket mozgósítottuk.

T. Zs.: Az első alkalmakon megtapasztalták, hogy sok olyan játékot csinálunk velük, amit ők is használhatnak a gyerekekkel. Volt ilyen kérés, hogy hozzunk be még játékokat.

Milyen gondok merültek fel az SOS-ben élő gyerekekkel?

V. V.: Minden gyerekben van nehézség.

T. Zs.: Nem velük nehéz, nekik nehéz. Ezért olyan felnőttek kellenek köréjük, akik ennek tudatában vannak és minden segítséget megadnak nekik. A trauma miatt nekik nehéz egy olyan feladat is, mint órán odafigyelni, egy iskolai cuccot nem otthon felejteni.

V. V.: Nem kell SOS-esnek lenni, hogy legyen egy probléma. Ez a program akkor is hasznos, ha egy gyermekvédelmi gondoskodásban élő sincs az osztályban. Ugyanúgy a gyerekre nézel rá, azzal a tudással, hogy ő egy más történettel jön be az osztályba. Az agresszió előkerült, ilyenkor van egy vágy a pedagógusokban, hogy valaki javítsa meg a gyerekeket. Pedig érdemes megnézni a szakembereket a gyerekek körül, hogy ők hogy vannak, velük mi van.

T. Zs.: Ne alakuljon ki olyan helyzet, hogy csomó konfliktust rá lehet fogni ezekre a gyerekekre. De nem az a cél, hogy ne legyenek konfliktusok, hanem hogy legyen eszközük ezeket megoldani. Erre ki voltak éhezve. Konkrét tanulási problémák kapcsán is kértek segítséget, hogy jussanak hozzá olyan feladatokhoz, amivel részképességet lehet fejleszteni. Beszéltünk róla általánosságban, mi történik, ha egy gyerek traumát él át, akkor eszükbe jutott, hogy más gyerek is hozza ezeket a jeleket.

Akkor mit tegyen a tanár, ha két gyerek egymással beszélget órán?

V. V.: Erre sokféle válasz lehet. Lehet hagyni, ha tudom, hogy úgyis abbahagyják két perc múlva. Lehet odahívni őket és megkérdezni, mi foglalkoztatja őket. Vagy csoportba rakni őket. Ha figyelembe veszi, hogy hétfő reggel nem tud figyelni az osztály, könnyebb lesz, mint ha erőlteti. Nincs kész válasz, rugalmasság és figyelem kell a megfelelő reakcióhoz, ehhez jó állapotban kell lenni. Fel kell hívni a figyelmet a tanár öngondoskodására, tudnia kell, ő mitől van jól.

Tóth Zsuzsa

T. Zs.: Akik tudták, hogy kell feltöltődni és magukról gondoskodni, azok nagyon jól voltak. Akinek nincs erre eszköztára, az nincs jól. Sokat gondolkodtattuk őket arról, ők mitől lennének jól, hogyan kell olyan állapotban lenni, hogy ha bemegyek egy osztályba, tudjak adni magamból.

V. V.: A kiégés jellemző, van, aki el is mondja.

T. Zs.: Volt, aki kért tőlünk egyéni találkozót emiatt.

A többi gyerek hogy reagált az SOS-esek érkezésére?

V. V.: Nem tudunk róla, hogy kirekesztették volna az SOS-es gyerekeket. Ők könnyebben befogadják, elfogadják őket.

T. Zs.: Az SNI-s iskolában nem fura, hogy van egy új gyerek, aki nehézséggel küzd.

Milyenek a tanulmányi eredményeik?

T. Zs.: Nagyon egyéniek. Van, akinek még több támogatás és fejlesztés kéne, és van, aki nagyon jól halad.

Ti hogy éreztétek magatokat ebben a munkában?

V. V.: Nekem nagyon jó volt kettőnk együttműködése, sokat adott, mikor láttuk ezeket a pedagógusokat, a két iskola vezetőjét, akik fontosnak tartották és elhívtak minket, illetve minden csoportban voltak pedagógusok, akiken érezni lehetett ezt a nyitottságot és felelősségvállalást. Jó volt látni, hogy még van hit emberekben, hogy lehet változtatni.

Kell egy lehetőség, ahol a pedagógus megoszthatja a gondjait vagy ventilálhat. Akkor teszünk jót a gyerekekkel, ha jó állapotú felnőttek veszik őket körül. Ha ehhez kicsit rá tudnak nézni magukra, és használni a megmutatott eszközöket, akkor már nem volt hiába.

T. Zs.: Nagyon pozitív volt megtapasztalni, hogy ha van lehetőségük segítséget kérni, akkor kérnek. Fontos lenne minden iskolában, hogy a pedagógusok rátanuljanak arra, hogy csapatban dolgozni mindig könnyebb, mint ha az az elvárás, hogy egyedül tegyen bele 100 százalékot. Mikor visszamentünk, mindig azzal fogadtak, hogy de jó, hogy jöttetek, mert eszembe jutott ez meg ez, de egyszer nem fogunk visszamenni, és mennyi iskola van, ahol nem kapnak ilyen segítséget.