Expedícióval ötvözött terápia nehezen kezelhető gyerekeknek – ez volt a kalandterápiás tábor az SOS Gyermekfalu kamaszainak.

Függőágyakban aludni a fa tetején az erdőben, patakban mosakodni, pocsolyából vizet forralni, bográcsban főzni – ez adta az alaphangulatot a kalandterápiás táborban, ahol tavaly nyáron vettek részt az SOS Gyermekfaluban Kecskeméten és környékén nevelkedő kamaszgyerekek. Az is előfordult, hogy kis csoportjaikban, maguk építette menedék alatt töltötték az éjszakát, egy méter magas kötélpályán kellett egymást segítve eljutniuk egy célig, vagy egyedül kellett tölteniük egy órát az alkonyodó, lassan rájuk sötétedő erdőben (többen ebben az egy órában is egy fán üldögélve elmélkedtek vagy csodálták a kilátást). „A legjobb az volt, mikor egy létrára felmásztam és hátra kellett zuhanni, a többiek elkaptak” – meséli az egyik résztvevő, a 17 éves Anti. „Jobban megismertem magamat és a csoporttársaimat. Le kellett rajzolni a célomat, amit a vezetők felhúztak egy magas fa tetejére. Fel kellett mászni egy kötélen, a tetejére, a célomig. Úgy éreztem, hogy akkor teljesülni fog” – ecseteli Merci, aki csak első éjjel félt a szabadban, hogy megtámadja valami, aztán megszokta az addig ismeretlen környezetet, a szabadban alvást.

A középiskolás fiatalok lelkesen mesélik élményeiket, mindegyiküknek jó emlék maradt a tábor. Az SOS Gyermekfalvakban élő kamaszoknak szervezett kalandterápiás nyitótábor egy egy évig tartó programsorozat része volt, később folytatódó beszélgetésekkel, több táborozással és kirándulással. „A kalandterápia a természetben zajló terápia” – magyarázza Benkő Emese, az SOS pszichológusa, aki most végzi a kalandterapeuta képzést és idén nyáron már ő lesz az egyik vezetője a tábornak. „Ennek során olyan élményeket tapasztalunk meg, amelyek segíthetnek átírni a korábbi működéseinket.” A természetben átélt élmények hozzásegíthetnek felismerni, hogyan viselkednek a résztvevők társas környezetben, a gyerekek megtapasztalhatják, hogyan működnek együtt másokkal, kiderülhet számukra, hogy inkább vezető alkatúak vagy nem szeretnek irányítani és szívesebben követnek másokat.

Az első táborba, kiválasztás útján, nagyrészt olyan 14-18 év közötti fiatalok kerültek, akik valamilyen jól körülírható viselkedési vagy nehezen feldolgozható pszichés problémával küzdöttek. A következő táborban is hasonló hátterű gyerekek fognak részt venni, akiket más táborokban nem tudnak fogadni, mivel nehezebben kezelhetőek, nagyobb odafigyelést igényelnek. Őket a valamivel fiatalabb, 10-14 éves korosztályból fogják kiválasztani ebben az éveben, és bár a vadon- és kalandterápia műfaja idősebb, önismeretre és reflexiókra nyitottabb életkezdés előtt álló fiatalokkal hatékonyabb, a fiatalabb gyerekekkel is jól lehet dolgozni, különösen, ha egy-két más (például művészetterápiás) elemmel is ötvözik a módszertant. A kiskamasz korosztályban több súlyos probléma is előfordul: ADHD, indulatkezelési nehézségek, agresszív viselkedés, és van olyan gyerek is, aki gyógyszeres pszichiátriai kezelés alatt áll. A nagyobbakkal ellentétben náluk a problémák még nem manifesztálódtak például drogozásban, bűnelkövetésben, prostitúcióban. „Nem a legproblémásabb gyerekeket küldjük el a táborba, hanem akiknél reményeink szerint ez a legnagyobb javulást fogja okozni” – mondja Kiss Gergely kecskeméti területi igazgató, aki az idei évre kiszemelt csapatot csak „piszkos tizenkettőnek” becézi. Félig humorosan jellemezve őket: elég szókimondóak, nehéz együttműködésre bírni őket, de jószándékúak és van bennük akarat a megküzdésre.

Természetesen a tábor nem fogja „megjavítani” a gyerekeket egyik hétről a másikra, a fejlődés inkább hosszú távon érzékelhető, de az mindenképpen várható, hogy megtapasztalják erőforrásaikat és a bennük rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, és talán jobban fogják érteni önmaguk akadályait is a gyerekek. „A kalandterápia nem csodaszer. Fontos eszköz a személyiség fejlesztésében, de csak több év múlva van pozitív hatása” – jegyzi meg Kiss Gergely, magyarázatként hozzáfűzve: az állami gondozásban élő gyerekek traumatizáltak, bizonytalanok, lehet, hogy csak hosszú évek alatt tudják feldolgozni azt, ami miatt kiemelték őket a családjukból, legyen szó bántalmazásról vagy elhanyagolásról. Megbillen az önmagukba vetett hitük. Ehhez jönnek az újabb bizonytalanságok: meddig maradnak a nevelőszülőnél, visszakerülnek-e a családjukba, örökbe fogadják-e őket. A programot vezető pszichológusoktól, terapeutáktól a gyerekekkel foglalkozó szakemberek visszajelzést kaptak a gyerekekkel töltött időben tapasztaltakról, az állapotukról és a bennük rejlő lehetőségekről, melyeket beépítettek a fejlesztési tervükbe.

 „A kalandok önmagukban nem tesznek csodát, az elfogadó, odaforduló figyelemmel együtt működnek csak” – mondja Rákár-Szabó Natália, a Kétté Alapítvány elnöke, aki az első csoport egyik kalandterapeuta vezetője volt. Egy éven át többször vonultak el, 2015 nyarán volt egy hosszabb indító tábor, majd negyedévente 3-4 napos kirándulások több helyszínen, és 2016 nyarán egy hosszabb lezáró tábor. Két természetben zajló programelem között egyéni beszélgetéseket tartottak a résztvevőkkel és csoportos együttléteket, beszélgetéseket (játékokkal vagy filmvetítéssel) szerveztek. Pszichológiai felmérés és a fiatalokkal dolgozó pszichológus és segítő kollégák ajánlásai alapján választották ki a részt vevő gyerekek többségét, de volt 1-2 fiatal, aki nem akart vagy nem tudott részt venni a programban. Az amerikai modellel ellentétben nálunk a fiatalokat „akaratukkal ellentétben” nem lehet erőszakkal bevonni terápiás célú programokba, a tengerentúlon az igazán nehéz fiatalokat még úgy is bevonják, és azután dolgoznak a tényleges integrálásukon és a motivációjuk és saját elhatározásaik megszületésében. 14-en kezdték el 2015-ben a programot, és az év vége felé való lemorzsolódás után 10-en vettek részt a záró kis-táborban. Volt, aki kiszállt, akadt, aki közben nagykorú lett és kikerült a rendszerből, de olyan eset is előfordult, hogy egy fiatal elhelyezésre került (családjához vagy más vidéki otthonba), ennek ellenére végig a program résztvevője maradt. Az egyik fiatal az átélt élmények és hatására megfogalmazta a záró táborban, hogy szeretne kortárs segítő lenni és ilyen programokhoz mint fiatal támogató csatlakozni. A program vezetői biztatták, hogy tanuljon tovább és maradjon velük kapcsolatban, de ez nem könnyű az élethelyzet és a nagykorúvá válás egyéb kihívásai mellett.

A vadon-kalandterápiás programok során a természetben töltött idő mellett, ami önmagában is gyógyító hatású, nagyon fontos szerepe van a csoportos, páros vagy egyéni feladatok, kihívások megélésének, majd a közös vagy egyéni feldolgozásának, megbeszélésének. Ezek egymásra épülő szekvenciák szerint mélyítik az élményeket és a folyamatban előre haladva a fiatalok előbb-utóbb elérnek arra a szintre, hogy képesek ezeket a helyzeteket, tapasztalásokat, illetve metaforákat a saját életükre vetíteni, felfedezni a hasonlóságokat és mintákat. Ezek a felfedezések és értelmezések teszik lehetővé magának a terápiás folyamatnak a létrejöttét. Rákár-Szabó Natália szerint a vadon-kalandterápia módszertana és körülményei között intenzív személyiségváltozás és akár fejlődés érhető el rövid idő alatt. Ugyanakkor a 14-18 éves korosztályban nehéz tisztán a módszernek tulajdonítható pozitív hatásokat mérni, mivel a kamaszkorban levő gyerekek ebben az életszakaszban amúgy is „normatív” kríziseken, hatalmas változásokon mennek keresztül. Az első tábor idején kellett pár nap, amíg megnyíltak a gyerekek, de utána bizalmukba fogadták a felnőtteket. Év közben, amikor a találkozások nem voltak mindennaposak, ez a távolság óhatatlanul megnőtt. Az évközi kis táborok szervezésekor a csapat fele lelkes volt, a másik fele húzódozott, aztán az utolsó pillanatban mindenki eljött, és fél-egy nap után megint teljes volt az egymásra hangolódás.  Mire kialakult a bizalmi légkör, megint haza kellett menni. „A csoport egy része szinte végig megtartotta a lebegő, magát bele nem engedő hozzáállást a rövidebb kis táborok idején, szinte csak az esti, tábortüzes, vagy utolsó napi nagy beszélgetésekben nyíltak meg” – tapasztalta Natália, ami az állami gondoskodásban élő gyerekek jellemző viselkedési mintája, hiszen jönnek-mennek körülöttük a szakemberek, így nehéz hosszan tartó bizalmi kapcsolatot kialakítaniuk.