Tamás nehéz gyerekkor után, már a kamaszkornak is a legvégén került be az SOS-hez. Itt a nevelőanya segítségével érettségit, szakmát tudott szerezni, és felkészülhetett az önálló életre.

Tamás 30 éves. 17 évesen került be a gyerekvédelembe, de a családja már jóval korábban rosszul működött. Tamás már gyerekként hetes általános iskolába járt – ahogy ő fogalmazott, „kollégista volt”. Anyja egyedül nevelte, a bátyja rossz társaságba keveredett, egy „balhé” miatt javítóintézetbe került, akkor lett Tamás is veszélyeztetett. Anyukája elvesztette az állását, ezzel a szolgálati lakást is, Tamás először helyettes szülőhöz került kilenc hónapra. Ott öt gyerek élt, három a férfi előző kapcsolatából, egy közös, egy örökbefogadott „és én lettem a lízingelt gyerek. Gondom nem volt a beilleszkedéssel, mert kollégiumban éltem gyakorlatilag nyolc évig, tehát nekem már nem volt újdonság az együttélés idegen emberekkel.”

Ezután még visszakerült anyukájához, majd 17 évesen kiemelték a családból és lakásotthonba került. „Egyedül én írtam alá a nem rovatot, hogy nem értek egyet azzal, hogy elkerüljek onnan. Mondjuk mai napig nem értem, hogy miért vártak ezzel 17 éves koromig, de így utólag visszagondolva ez a jobbik rossz döntés volt.”

Állítása szerint ide megint könnyen beilleszkedett, de mégse volt rá felkészülve, hogy ilyen gyakran váltogassa a lakhelyét. Sérelmezte, hogy anyukájával nem tudta tartani a kapcsolatot, ez már a helyettes szülőnél is probléma volt. „A helyettes szülőknél úgy volt meghatározva, hogy minden szombaton 10-től délig lehetett a hivatali épületen belül találkoznunk, és nekünk minden esetben el kellett menni, ha tudott jönni anyám, ha nem. Csak mivel utólag kiderült, hogy ő nem kapott erről tájékoztatást, nem jött el szombaton.” Utólag már nem világos, valóban nem tájékoztatták az anyát, vagy Tamás menti fel így őt – tegyük hozzá, a lakóhelyétől 60 kilóméterre volt a helyettes szülő otthona. A lakásotthonban Tamás eleinte a volt helyettes szülőt hívogatta, amíg ki nem alakult a biztonságérzete. Egyszer váratlanul meglátogatta az anya. „Már hozzászoktam addigra, hogy nem vele élek. Meglepődtem, de azért örültem is, csak mondtam neki, legközelebb szóljon már előtte, hogyha ilyeneket tervez.” De az anya nem jött többet. Később is csak akkor volt kapcsolata az anyjával, ha ő kereste, ha ő utazott el hozzá. Apját Tamás nem ismeri, tágabb családjáról csak halvány emlékképeket őriz gyerekkorából.

Az általános iskolát otthon még gond nélkül elvégezte, de a gépészeti szakközépiskola első évében megbukott. A következő tanévnek pedig a vége előtt, májusban átkerült a lakásotthonba, azt sem fejezte be. Itt először gépíró-szövegszerkesztő szakiskolát végzett, majd nappali kétéves képzésben megszerezte az érettségit, és felsőfokú sajtótechnikusi szakképesítést szerzett. Az iskolában nem voltak magatartási gondjai, „én mindenkivel megtaláltam a hangot, csak néha túl őszinte voltam”.

Az „állami” lakásotthonból közben átkerült az SOS-be, a pályaválasztásban, iskolaválasztásban sokat segített neki az ottani nevelőanya, itt jobban is érezte magát, mint a lakásotthonban. Az utolsó évet, szintén a nevelőanya javaslatára, már külső férőhelyen, albérletben töltötte, ennek díját az SOS fél évre előre kifizette, így Tamás a tanulmányaira tudott koncentrálni. „Ez azért is volt jó, mert szereztem annyi rutint az egy év alatt, hogy ahogy kikerültem a nagybetűs életbe, már tudtam, merre kell menni, ha valamit el akarok elintézni. Ez nagyon jó húzás volt a nevelőanyámtól.”

Tamás azt állítja, már korábban az SOS felkészítette az önállóságra: „A csekkbefizetést meg a bevásárlást az SOS-évek alatt sikerült elsajátítanom. A nevelőanyám mondta, hogy itt a kártya, itt a lista, légy szíves vásárold meg, vagy fizesd be. Vagy vegyél le az automatából pénzt, tehát megtanította nekünk azt, hogy más pénzével is hogy kell bánni, meg, hogy nyugodtan kint merjük hagyni a pénztárcát az asztalon, mert nem fog abból eltűnni egy fillér se.”

Legjobb barátja, Kálmán erre kicsit másképp emlékezik. Kálmánnal gyerekkori szomszédok voltak, barátságuk kibírta, hogy Tamás csak a hétvégeket töltötte otthon és az SOS-beli távollétét is. „Amikor elkerült az SOS-faluból, akkor egy kicsit ő is megijedt, hogy innentől kezdve tényleg a saját lábán kéne megállnia, rádöbbent, hogy húha, itt baj van, mert nem lesz, aki segítsen. Tehát ha elfogy a pénz, akkor nem tudunk mit enni… Akkor egy kicsit megrendült, de aztán valahogy összekapta magát mégiscsak, amennyire észrevettem, mert azután ment ki Svájcba, ami azért nem kis vállalkozás.” Kálmán is úgy látja, Tamás megkapta az SOS-falutól a támogatást, amit egy család nyújt. „Egy normális családnak is az a dolga, hogy ha a gyerek elköltözik otthonról, akkor anyagilag, erkölcsileg támogatjuk, bátorítjuk, segítjük. Ezt ő nagyjából megkapta az SOS-től.” Tamás a nevelőanyjával máig tartja a kapcsolatot, és az SOS-ről így fogalmaz: „sehol nem éreztem azt, hogy valaki hivatalból dolgozna ott.”

Tamás a szakmájában nem helyezkedett el, de már diákévei alatt is dolgozott, alkalmi munkákat vállalt. Ezután fél évig Svájcban dolgozott építkezésen, majd másfél évig egy gyárban dolgozott Magyarországon, itt nem érezte jól magát a kemény munkafeltételek miatt. Jelenleg egy állami nagyvállalatnál dolgozik, a cég által biztosított kedvezményes szálláson lakik. Anyukája már nem él, a bátyjával laza a kapcsolata. Van egy párkapcsolata, akivel már az összeköltözést tervezgetik. Szóba kerül a külföldi munkavállalás – Tamás jól beszél németül -, távlati tervei között ház, autó és gyerek szerepel, boldog családapa szeretne lenni.

Kikerült fiatalok: önálló életkezdés

Az SOS Gyermekfalvak kutatása az SOS-ből kikerült fiatal felnőttek életútját vizsgálta, összehasonlításban más intézményben, gyermekotthonban felnőtt állami gondozott fiatalokéval. 10 SOS-ben felnőtt fiatalt és 4 máshol nevelkedett fiatalt kérdeztek. A felmérés vizsgálta a megkérdezett gyerekkorát, családi kapcsolatait, élményeit a gyermekvédelemről, iskolai életútját, jelenlegi élethelyzetét, jövőbeli terveit.

A megkérdezett, SOS-ből kikerült fiatalok többségének nem okozott gondot az önálló életkezdés, a nevelőanya általában felkészítette őket a házimunkákra, bevásárlásra, pénzkezelésre, bankkártya használatára, ahogy Tamást is. Ezzel együtt többen megjegyezték, hogy erre még nagyobb hangsúlyt kellene helyezni, egy részüknek voltak nehézségei a pénz beosztásával, hivatalos ügyekkel, lakásvásárlással kapcsolatban.

A 20-as, 30-as éveikben járó megkérdezettek – egy fő kivételével – házasságban, vagy tartós kapcsolatban élnek. A párjuk is ismeri gyerekkorukat s elfogadja azt. A megkérdezettek többsége egy vagy két gyereket nevel, akinek még nincs gyereke, az szeretne a jövőben, a nagycsalád viszont nem szerepel a terveik között. A megkérdezettek mind dolgoznak, illetve a nők egy része gyermekgondozási szabadságon van. Döntéseikben általában jelen van a felelősség, a tudatosság, maguk és gyermekeik iránt is.

Az önálló életkezdésre való felkészülésben nagy a különbség az SOS-ben és az állami intézetekben felnőtt fiatalok között. Utóbbiak kevés muníciót kaptak az önálló élethez, amely félelmetes volt számukra, alkalmazkodásuk csak jóval a kikerülés után történt meg. A négy intézetben felnőtt fiatal közül kettő is gyorsan felélte a kikerülés után a nagykorúság után megkapott összeget, illetve vér szerinti szüleik csalták ki tőlük.