Egy csapat gyermekotthonban élő kiskamasz és az irodalom találkozása. Asztalos-Varga Csilla a pestlőrinci gyermekotthonban tartott biblioterápiás foglalkozást 12-14 éves gyerekeknek.

Hogy lettél biblioterapeuta?

Tanítói diplomám van, mindig szerettem olvasni, érdekelt a pszichológia, böngésztem, mit tanuljak. Akkor megláttam, hogy a Pázmányon biblioterápia képzés indul. Szerencsém volt, mert évek óta hirdették, de sose jött össze a létszám, de abban az évben pont elindult. Gyermekotthonban, idősek otthonában, könyvtárban és pszichiátriai gondozottak otthonában is tartottam terápiát.

Mi a biblioterápia?

Könyvek általi gyógyítás, de ez persze leegyszerűsített magyarázat. A lényege, hogy egy irodalmi mű hogy hat a befogadóra abban a pillanatban, illetve a csoportban, mert általában csoportban működik, és egymásra is hatnak a befogadók. A biblioterápiás foglalkozás kérdésekkel irányított élményfeldolgozás.

Azt mondtad, gyógyítás. Milyen típusú problémákon segít?

Elsősorban a lélek gyógyítása. Magyarországon Oláh Andor belgyógyásztól indult ki, aki Ady-verseket adott a pácienseknek, mert úgy gondolta, a lélek gyógyítása a testet is gyógyítja. Vannak olyan betegségek, ahol nem segít, ahol pszichoterápia kell, de bármilyen betegségnél jó a felépülés szakaszában, amikor fel kell dolgozni a történteket, például a daganatos betegségeknél. Egy pszichiátriai beteg nyilván nem fog tőle meggyógyulni, de jót tesz a lelkének, ha kéthetente elmondhat olyasmit az olvasmányai kapcsán, ami magától nem jut eszébe. Jót tehet az időseknek az élet összegzésekor, haldoklóknak a hospice-ban, persze ha olyan fázisban van az illető, hogy még be tudja fogadni. Egy terápia kiegészítésének is hasznos, akárcsak egy képzőművészet- vagy táncterápia. A képzésre is csak olyan embereket vettek fel, akinek már volt valamilyen, emberekkel foglalkozó alapképzettsége: orvos, tanár, pszichológus, gyermekvédelmi szakember.

Egy könyv segíthet elgondolkodni az életemen, de nem biztos, hogy épp az a témája, ami az én aktuális problémám.

Ezért jó, ha a csoportvezető ismeri a csoportot. Még árthat is, ha valakinek érzékeny pontját találja el az olvasmány. Egy öngyilkosságot elkövetőt nem gyógyítunk egy öngyilkosságról szóló könyvvel.

De ezt nem feltétlenül tudod…

Nem, de ezért jó, ha együtt dolgozunk egy pszichológussal, pszichiáterrel, és megismerjük kicsit a résztvevők előtörténetét. Persze egy könyvtárban tartott foglalkozásra bárki besétálhat, ott véletlen előtörténetek lehetne.

Tud egy csoport együtt haladni?

Tud, főleg, ha van összekötő kapocs: azonos korosztály, probléma vagy érdeklődés, és persze ha megvan a hajlandóság. Ha csupa olyan ember ül ott, aki nem szeretne megszólalni, az nehéz, mert azért ez a szavak műfaja. És jobb, ha több alkalom van, megismerik egymást a tagok, egy védettebb közegben jobban meg tudnak nyílni.

Ha te tartasz csoportot, abból mit profitálsz?

A mű alaposabb ismeretét, a saját gondolataimat, és elképesztő töltést tud adni, ha megnyílnak a tagok, ha csak egy-egy mondatot elmondanak, amiből kiderül, hogy ez most jó volt. Jó érzés látni, hogy működött.

Mesélj a gyermekotthoni tapasztalataidról! Kiknek tartottad ott a terápiát?

A pestlőrinci Aga Gyermekotthonban két évig tartottam biblioterápiát egy kolléganőmmel együtt, és többnyire az otthon pszichológusa is jelen volt. Előtte összeültünk a pszichológussal, megkértük, hogy 8-10 gyereket szedjünk össze. Először nem jött ki szerencsésen, mert 8-13 évesek voltak, és nagyon nagy különbség van már a két korosztály kötött, szét is kellett őket választani. Végül a 12-14 év közöttiek jártak.

Önként mentek a gyerekek?

Igen. Ők úgy élték meg, hogy ez kiváltság, nem volt kötelező, azt is megengedtük, hogy elmehettek, ha nagyon unták, de vissza már nem lehetett jönni. A gyerekek várták a találkozásokat, de aztán magatartásban kellett őket irányítgatni. Meggyötört kis életek, és nem voltak hozzászokva, hogy ott ül valaki és csak arra kíváncsi, hogy ő mit mond, ő hogy érez. Ezt az elején rossz viccekkel próbálták elütni, zavarukban nevetgéltek, volt, hogy egymás fejét csapkodták. Többször el kellett mondani, hogy azért vagyunk itt, hogy figyeljünk rájuk. Először nem is értették, mit kezdjenek ezzel. El kellett öt-hat foglalkozásnak telnie, mire ezt felfogták

Gondolom az még kevésbé értették, hogy olvasunk valamit és az érzéseinkről beszélünk.

Igen, úgyhogy eleinte maradtunk a drámapedagógiai játékoknál, vagy a művet is feldolgoztuk, átírtuk, eljátszottuk, először nem a beszédre koncentráltunk, és nem erőltettük, hogy 40-45 percen át beszéljünk a műről, szabadabban hagytuk őket, míg megszokták. Két szabályt viszont hoztunk: nem szabad csúnyán beszélni, és ha valaki beszélt, azt végighallgatjuk.

Nehéz volt betartatni?

Eleinte igen, de egymást is emlékeztették. A nevelők is mondták, hogy akik járnak, a mindennapokban is kevésbé beszélnek csúnyán, még pár napig a foglalkozás hatása alatt voltak.

Volt fegyelmezési problémád?

Volt. Egy tavaszi napon, nyitott ablaknál, amikor kint is lehetett volna focizni, bent fociztak, pattogott a fejünkön a labda, akkor inkább befejeztük a foglalkozást és kimentünk focizni.

Kellett küzdened a tekintélyért?

Nem.

Könnyű volt azt az érzést levetni, hogy ez egy magyaróra?

Igen, azzal, hogy az elején és a végén is játszottunk, és ki lehetett menni közben. És mondtuk, hogy semmi olyat nem kell mondaniuk, amit nem tudnak, nem szeretnek, vagy ami tanórai. Ez nem műelemzés, előfordul, hogy az is lényegtelen, hogy ki írta a verset. Itt az számít, hogy egy-egy mondat, gondolat, leírt esemény őrájuk hogy hat.

Milyen játékot játszottatok?

Drámapedagógiai játékokat. Például kértem, hogy játsszuk el Vámos Miklós Pofon című novelláját, és annyira a hatása alá kerültek, hogy nem ment nekik, pedig egyébként ütögették egymást. Akkor átírtuk és úgy már jobban ment nekik. Az ismerkedésnél olyan játékokat, amivel a neveket gyakoroltuk, dobtuk egymásnak a labdát és mondták egymás nevét. Mozgásos, zenés játékokat, bár ettől túlpörögtek, ezt inkább a végére tettük. Írtunk egy mondatot, mindenki hozzáírt egyet, és nagyon vicces történetek jöttek ki, csak megint csúnya szót nem volt szabad írni.

Az olvasási képességük megengedte a gyerekeknek, hogy egy hosszabb szöveget elolvassanak?

A hosszabb szövegeket mi olvastuk fel, a verseket ők. Meg kellett találni, mi az a hosszúság, amit végig bírnak hallgatni. Inkább a rövidebb és versesebb darabok jöttek be. A mese viszont ciki volt nekik.

Mennyire problémás gyerekek jöttek el?

Azok jöttek el, akiket más is érdekelt, mint a cigi és az ital. Többségük családi körülmények miatt került be, kicsit nagyobb korban, nehéz történetek után, viszont még mindig ragaszkodtak a családjukhoz.

Volt feldolgoznivalójuk. Feljöttek traumák a foglalkozásokon?

Igen. Előjött-egy egy olyan történet, amit még a pszichológusnak se mondtak el. Ő ilyenkor mondta is, hogy erről majd beszélgetünk tovább. Az egyik nagyhangú, vezéregyéniség gyerek egyszer megnyílt és elmondta, mit köszönhet a nagymamájának. Az egyik gyereknek benn volt a testvére is, és a család csak a testvérét látogatta, ő meg elmondta, ez neki milyen érzés.

Te hogy tudtad feldolgozni, ha feljött egy nehéz történet?

Nem volt könnyű, ezért is jó, hogy egy társammal tartottam, egymással beszélhettünk róla. Nehéz volt, hogy ne a nagy sajnálat jöjjön fel, mert azzal nem segítünk a gyereknek.

Milyen művek szerepeltek?

A piros kismalac meséje, bár a mese ellen lázadtak, az már ciki volt nekik. Pilinszky: Kalandozások a tükörben című versét, Ágai Ágnes-verseket, Janikovszky Éva-novellákat, Vámos Miklós Pofon című novelláját olvastuk. Előjött a másság, elfogadás kérdése, az énkép, önkép, kortárs kapcsolatok, a felnőttekkel való kapcsolat, a jövőkép témája. A szerelem ellen tiltakoztak.

Mit lehet egy év alatt elérni egy ilyen csoporttal?

Hogy kicsit jobban tudjanak kommunikálni, mert eleinte elkezdték a mondatot, de sehogy se volt pont a végén. Hogy megtudjanak magukról dolgokat és ki is tudják mondani. És, bár ez nagyon törékeny, de valamiféle bizalmuk kiépült a felnőttek felé, hogy bennünk is lehet bízni. De ezt táplálni kéne.

Ők adtak visszajelzést?

Nem. „Vége van már? Sziasztok” – és elviharzottak óra után. Ezt el kellett fogadni, hogy nem azért tartjuk, hogy megrázzák a kezünket. Az idősek otthonában nagyon hálásak voltak, megköszönték, elmondták mit tetszett, mi nem, de a kamaszok nem. Viszont, mikor a végén megkapták lefűzve az olvasott műveket, annak örültek és nagy becsben tartották.