Barabás Évi, az RTL Klub riportere 12 éve az SOS Gyermekfalvak jótékonysági nagykövete. Az SOS Sorsfordító óra kampánya kapcsán az ő életének sorsfordító órájáról, és a nehéz sorsú gyerekekkel való kapcsolatáról beszélgettünk. Neki köszönhető, hogy az SOS-gyerekek minden nyáron egy napot a Balatonon vitorlázhatnak.
A te életedben volt sorsfordító óra?
Naná, hogy volt! A legjelentősebb, amikor megszületett a húgom. Hatéves voltam, szeptemberben iskolába mentem, és még abban a hónapban megszűntem egyke lenni.
De a következő nyáron történt sorsfordító órámról mesélnék inkább. A bonyhádi strandról – ahogy már hetek óta akkoriban –, ismét lógó orral mentem haza, mert az úszómester este fél 6-kor kizavart a medencéből. Nagyon mélyen fel voltam háborodva. Igaz, hogy egész nap lubickoltam a vízben, de akkor sem értettem, hogy miért nem folytathatom az osztálytársaimmal, akik viszont akkor az egész medencét birtokba vehették. Nekik miért szabad az, amit nekem tiltanak? Panaszkodtam apunak, kész tragédiának éltem meg, hogy nem úszhatok a kiválasztottakkal. Apu a mély hangján kérdezte: ki zavart ki, a János? Ismerem, ő a vízvezetékszerelő. Beszélünk vele. Kézen fogott és leballagtunk a strandra. Apu mondta, hogy János, ez a lányom, és panaszkodik. Az úszómester meg döbbenten nézett: ez az öcsi a lányod? Nagyon rövid hajam volt és kis fürdőbugyit viseltem. Igen, és nem értem, hogy miért zavarod ki a vízből, mikor mások meg bemehetnek. János bácsi elmesélte, hogy fél hatkor úszóedzés kezdődik. Ha le tudok úszni egy hosszt, akkor maradhatok. Le tudok? – kérdezte. Mondtam, hogy nem tudom, eddig még mindig ki tetszett zavarni a „MÉLY VÍZ – csak úszóknak!” táblánál. Ekkor azt mondta a nagy bajuszú bácsi, hogy ha most leúszok egy hosszt, akkor maradhatok. Ma sem tudom, hol és hogyan vettem levegőt, de végigtempóztam a medencét, és maradhattam. Onnantól kezdve új távlat nyílt, nyaranta nap mint nap jártam úszóedzésre reggel és este, télen kondi- és futóedzésekre, versenyekre jártam, közösséget, igazi csapatot kaptam.
Ez volt az a nap, amikor mertem szólni, hogy valami gazságot tapasztaltam, a szüleim meghallották, apukám reagált, utánajárt, ez az én életemet alapjaiban határozta meg, és a sportos szemlélet a mai napig segít megoldásokat találni.
Az én sorsfordító órám arra példa, hogyha meghalljuk a gyerekek szavát, figyelünk rájuk, fontosnak tartjuk az ő – számunkra apróságnak tűnő – problémáikat, akkor ezzel szárnyakat adhatunk nekik. Új lehetőségek, új élet kapuját nyithatjuk ki. Az SOS Gyermekfaluban sok tehetséges gyerek él, akik gyakran elmondhatatlanul nagy hendikeppel indulnak az útnak, és ha vannak érzékeny, felelősen gondolkodó felnőttek, akik segítenek nekik, akkor nemhogy utolérhetik a saját családjukban nevelkedő társaikat, de akár túl is szárnyalhatják őket. Miért ne lehetne belőlük is olimpiai bajnok, tudós, vagy egy csupa szív, jó tanító néni, szerető, gondoskodó szülő?! A SOS-ben dolgozó nevelőszülők, pedagógusok, pszichológusok, szakemberek hiába látják a lehetőséget, gondozzák a tehetséget, ha mi erről nem veszünk tudomást, ha mi nem figyelünk rájuk, nem tudunk a munkájukról, gondjaikról. Mintegy huszonkétezer gyerek él saját családja, vér szerinti szülei nélkül a gyermekvédelemben. Az SOS Gyermekfalvakban kialakított szeretetteli, gyermek-, és családközpontú nevelési, pedagógiai módszer mindenhol csak segítene.
Te gyerekként kerültél kapcsolatba nehéz helyzetű gyerekekkel?
Az egyik kedvenc úszótársam egy siket lány volt. Tőle tanultam szájról olvasni. Mikor felnőttként, már híradósként elkezdtem jelnyelvet tanulni, a siketek szövetségében kiderült, hogy ott engem nagyon szeretnek, mert amikor én mondom a híreket, akkor a számról könnyen le tudják olvasni. Marikát sajnáltam, tudtam, hogy nem butább, mint mi, csak lemarad sok mindenről, ami nem a szeme előtt történik. Azt tapasztaltam, hogy a környezetünkben őt igenis kevesebbnek, butábbnak tartották, és ez nem róla állította ki a szegénységi bizonyítványt. Egy edzőtáborban történt, hogy szó szerint kikaptak a medencéből az edzők, hogy Marihoz vigyenek, mert senki sem értette, hogy miért tombol a szálláson. Vizes fürdőruhában odaszállítottak a szállásra. Marika tényleg dühöngött, születésétől siket lévén artikulálatlan, tényleg ijesztőnek tűnő hangokat ad ki. Felmásztam az emeletes ágyra, hogy az arcával egy magasságban legyek és figyeltem a száját, mit akar mondani. Kiderült, hogy azért volt kiborulva, mert nem találta a Füles újságját, és senki nem tudott neki segíteni, még a felnőttek sem tudtak annyira odafigyelni, hogy megértsék. Akkor szembesültem vele, hogy a felnőttek sem mindig tudnak tökéletesen figyelni a gyerekekre.
Szülők nélkül élő gyerekkel nem találkoztam gyerekként, de a hétköznapi szegénységgel igen, és az alkoholizmussal is, ami minden magyar családban jelen van. Mi sem voltunk anyagilag eleresztve, egyszerű, szerető és dolgos családból származom. A kertünkben termeltük meg egész évre a zöldséget, gyümölcsöt. A szüleink úgy neveltek, hogy a tanulásba érdemes befektetni. Autóra, nyaralásra nem volt pénz, de arra igen, hogy a húgommal szakkörökre járjunk, edzésre, versenyekre eljussunk. Az SOS-ben meglepő volt számomra, hogy milyen sok gyerek akar szakács vagy cukrász lenni. Egyrészt a nevelőanyák nagyon jól főznek, másrészt a gyerekek olyan közegből jönnek, ahol a legfontosabb, hogy legyen mit enni, és az étel nekik összekapcsolódik a szeretettel is.
Van emlékezetes élményed az SOS-gyerekekkel?
Évente egyszer vitorlázni megyünk a gyerekekkel, amit én kezdeményeztem. Nagy élmény, amikor egy gyerek először látja a Balatont vagy a Tihanyi Apátságot. Készült egy pszichológiai felmérés a kecskeméti gyerekfaluban, amiben a gyerekek életük legjobb napját is lerajzolhatták. Örültem, hogy egyikük a balatoni vitorlázást rajzolta le. Ez mutatja, hogy egyetlen nap, egyetlen szívet megérintő élmény is sorsfordító lehet. Jótékonysági nagykövetként akkor éreztem igazán, hogy tényleg tudok segíteni, amikor sikerült egy-egy felnőtt, felelős közösséget megmozdítani. Ilyenek például a vitorlázók, akik évről- évre adnak az életükből egy napot, adják a hajójukat, adják a számukra oly fontos hobbijukat, szenvedélyüket. Közülük többen azóta a kapcsolatrendszerüket mozgósítva gyakorlati helyet szereztek fiataloknak, és néhány gyereket figyelemmel kísérnek.
Nem felejtem el azt sem, mikor az egyik vitorlázáson egy kőszegi kislány, Evelin ölelte magához Picur kutyámat, ezt a pillanatot a fotós pont elkapta, plakát is készült belőle. Sokat gondoltam rá azóta is, tudom, hogy Evelinnel gondok voltak az iskolában, és kifele állt a rúdja az SOS-ből is, de remélem, hogy segített neki ez a nap.
Nagy élmény volt a kecskeméti terápiás madárház átadása is idén tavasszal. Egy kissrác volt az utolsó megerősítés abban, hogy nagy szükség van erre is. Ez a fiú a családja elvesztése után az SOS-ben sem tudott igazán magára találni, nem nyílt ki, viszont minden beteg madarat hazahozott, próbálta megmenteni a haldoklókat. Ez a kamasz a madárházban megtalálta a terepét, egymást gyógyítják az állatokkal. Ez talán az ő sorsfordító pillanata, gondozza a madárkákat, mesél a felnőtteknek, gyerekeknek, és közben gyógyulnak a sebei.
Hogy lettél az SOS nagykövete?
Egy reggeli adásban látott az SOS akkori kommunikációs vezetője és meghívott egy karácsonyi jótékonysági rendezvényre műsorvezetőnek. Mondtam, hogy szívesen, csak nem tudok semmit az SOS Gyermekfaluról. Ahogy sokan, akkor még én is összekevertem a fóti gyermekvárossal. Akkor megtudtam, hogy az SOS a világ második legnagyobb gyerekeket mentő szervezete az Unicef után, elkezdtem utánaolvasni és elvállaltam a rendezvényt. A rendezvényen megkérdeztem, van-e ott valaki a gyermekfaluból. Az első sorban ültek a gyerekek, egy Pisti nevű fiú feljött a színpadra, és mesélt arról, hogy milyen a szobája, hogy ő majd cukrász vagy szakács lesz. Pisti nagy álma egy teleszkópos bicikli volt. Ezt nem felejtettem. Később egy vitorlásversenyen beszélgettem üzletemberekkel, akik milliókkal dobálóztak a munkájukról beszélgetve. Megjegyeztem, hogy ők nagy pénzekről beszélnek, én meg most találkoztam Pistivel, akinek csak egy teleszkópos bicikli kellene. Az egyik vitorlázó elmesélte, ő gyerekként mennyire vágyott egy motorra, egy Babettára. Elkezdtek kérdezősködni, mire kiszálltunk a hajóból, eldöntötték, hogy Pisti és az SOS-családja kap biciklit, estére pedig már ott tartottak, hogy az egész gyerekfalut megajándékozzák. Ez a társaság azóta minden gyermekfalunak vett és gyártatott biciklit és el is hozták. Harley Davidsonokkal megérkeztek Battonyára, és még motorozni is elvitték a gyerekeket. Itt értettem meg, hogy ha jól beszélek, jó helyen, akkor meg tudnak mozdulni közösségek a gyerekekért.
Azóta, ha tehetem, megjelenek rendezvényeken, beszélek róluk. Legutóbb egy SOS-es kislány nálunk volt gyakorlaton a Fókuszban, jó volt, hogy meghívhattam hozzám vacsorázni a nevelőanyukával együtt. Ez a lánynak is nagy élmény volt. A tévében is szoktak gyerekcsoportok látogatni, ilyenkor a kollégáim is találkoznak velük. Furcsa, hogy a távolból csak adatoknak tűnnek az állami gondozott gyerekek, aztán ha megismerkedünk, akkor hirtelen ember lesz belőlük.
Neked mit ad a kapcsolat a gyerekekkel?
Erre is van egy SOS-élményem. Volt idő, amikor minden karácsonykor mézeskalácsot sütöttem az SOS-gyerekekkel, egyik évben megbeszéltük, hogy a süteményeinket elvisszük egy kórházba a beteg gyerekeknek. Már elfogyott a tészta és a kicsik még mindig sütöttek, és mindannyian be akartak menni a kórházba, személyesen átadni a beteg gyerekeknek a süteményt. Szenzációs volt, hogy ezek az SOS-gyerekek a náluk elesettebbek és gyengébbek felé fordultak. Ez tudatosította bennem, hogy amikor másnak segítünk, magunkon segítünk, erősebbek és boldogabbak leszünk.
