Vajgel Alexandra három testvérével együtt a battonyai SOS Gyermekfaluban nőtt fel. A 18 éves, komoly gondolkodású lány a bekerülésről, a nevelőanyával, a szüleivel és a testvéreivel való kapcsolatáról beszélt.

Mióta élsz itt?

Tizennégy éve. Három testvéremmel együtt kerültem be, mindannyian lányok, 3 és 8 év között voltunk, mikor kiemeltek a családból. Én a harmadik vagyok a sorban.

Hogy élted meg, hogy elkerülsz a családodtól?

Ma ezt helyesnek tartom, nem jól bántak velünk a szüleink. Kicsiként persze nem így éreztem, nem tetszett, hogy elvisznek idegen helyre. Anyám hozott be, azt mondta, csak játszani jövünk és nyaralni. Játszottunk egy-két órát és a szüleim már mentek is. Aztán látogattak egy ideig rendszeresen, majd egyre ritkábban, lassan elfelejtődtünk. Aztán szinte tejesen megszűnt a kapcsolat.

Nem küzdöttek, hogy visszaszerezzenek?

Nem.

Bánt téged?

Részben igen. Jó lett volna, ha támogatnak, ha ők is eljönnek egy kézilabdameccsre, de másfelől megszoktam. Édesanyámmal ma nincs kapcsolatom, apám néha keres, de vele se nagyon tartom a kapcsolatot.

El tudod képzelni, miért nem jöttek?

Kifogás mindig van…

Nyilván kellemetlen volt nekik, hogy ennyire kiszorultak a gyerekeik életéből, itt egy nevelőanya, aki mindent jobban tud a gyerekről…

Legalább arra legyen büszke, hogy jobb helyen vannak a gyermekei, és hogy egy csodálatos nevelőszülő felneveli őket. Nagyon ragaszkodunk Pannihoz, mintha az anyánk lenne. Más itt, mint otthon, több törődést kaptunk, több szeretetet mindenkitől, nemcsak Pannitól, hanem az egész SOS Gyermekfalutól, mindenkitől a faluban. Az irodások is rengeteget segítettek a tanulásban, az iskolakeresésben, a nyári munka találásában. Ha ledöntött a lábunkról a betegség, mindig számíthattunk Laci bácsira és Gergő bácsira, ők bevittek minket kocsival nevelőszülői kísérettel a kórházba.

A kertészünk is mindig a rendelkezésünkre állt, amikor csak kértük, az udvar mindig rendezett és szép volt az ő keze alatt. Csabi és a többi műhelyes szívesen tanította az érdeklődő fiatalokat minden olyan munkára, amire az életben nagy szükségünk lehet, és amit egy fiúnak mindenféleképpen meg kell tanulnia: fúrás, faragás, festés…

Panni a nevelőanyád?

Igen. Ő nagyon sokat tanított nekem és testvéreimnek is. Én ötéves koromig nehezebben tudtam beszélni, mint a korombeliek, selypítettem, logopédushoz vitt, és sokat segített bizonyos szavak megtanulásában. Ő úgy kezel, mintha a gyerekei lennénk. Mikor elballagtam a nyolcadikból, nem tudtam, hova menjek, és mindenki nagyon segítőkész volt, elmondták a saját véleményüket és együtt nézegettünk iskolákat, hagytak szabadon dönteni, s én azt tanulhattam, amit igazán szeretem volna.

Jó tanuló vagy?

Négyes körül.

Most érettségiztél. Egyetemre nem akarsz menni?

De, de későn jelentkeztem. Nem baj, ráérek, elsőnek csinálok egy szakmát, aztán megyek főiskolára. Ebben is sokat segítenek.

Mi lesz, ha kikerülsz innen?

Majd jövök látogatni.  Nővéreim már nem itt élnek a faluban, Zita Szegeden tanul, nemsokára diplomázik, borzasztó büszke vagyok rá, Nikinek van egy fia, és jönnek vissza látogatóba Pannihoz, mint egy nagymamához.

Meddig akarsz itt maradni?

Amíg tudok. Gondolkozunk, hogy veszek egy házat a támogatásból, a barátommal laknék.

Honnan ismered?

Békéscsabán, egy atlétikai versenyen ismerkedtünk meg.

És 18 évesen saját házba költöznél?

Igen, szép lassan, de a nevelőanyukám segítene még. Maradnék persze utógondozott. Itt mindenki nagyon sokat segít a munkában, iskolaválasztásban és igyekeznek mindenkit az önállóságra nevelni.

Egy normális 18 éves épp lázad a szülei ellen…

Én nem. Vannak kisebb-nagyobb viták, de megoldjuk, ilyen idősen már felnőtt fejjel kell gondolkodni.

A testvéreid is ilyen komolyak?

Zita igen, a másik kettő nem igazán, ők kissé makacsok. Niki igen fiatalon vállalt babát, mi ezzel nem értettünk egyet, az akkori párkapcsolata sem volt annyira stabil, féltettük. Sok lázadás és vita is volt, de tiszteletben tartottuk a döntéseit. A húgom pedig még kislány, de majd az idő múlásával ő is megkomolyodik.

Milyen éretten beszélsz. Más vagy, mint a kortársaid?

Ők csak elvannak, ott van nekik apa, anya, nem gondolkodnak ennyire éretten az életről. Ezért is nem mesélek a gyermekfaluról, mert utána nagyon komolynak tartanak. Én az iskolában sokáig titkoltam, csak pár barátom és a csapattársaim tudták, hogy itt élek. Nem szégyellem, mert ha valaki kérdezi, szívesen elmondom, hogy működik ez, hogy kerülnek be a családok, ilyenkor nagy figyelemmel, érdeklődve hallgatnak. Számtalan kérdéssel bombáznak, mert számukra ez ismeretlen és új. Régen zavart a sok-sok kérdés, nehéz volt elmagyarázni, olykor megsajnáltak és könnybe lábadt a szemük. Rossz érzés volt. Hiszen boldogok vagyunk és jól élünk. Mára megértettem. Büszkén kell beszélni erről, mert mégiscsak jobb helyre kerültünk s lett, lesz belőlünk valami, ami a saját szüleinknél lehetetlen lett volna.

Ismersz más állami gondozottakat?

Más hálózatnál? Igen. Ugyanúgy élnek, mint mi, csak mi megszoktuk, hogy közel vagyunk egymáshoz, pár lépésre élnek a barátaink.

Szeretnél majd gyereket?

Jó pár év múlva talán.

Úgy fogod nevelni, ahogy téged nevelt Panni?

Igen.

A vér szerinti családodtól átveszel valamit?

Nem. Ez száz százalék. Nem az a baj, hogy itt élünk, hanem hogy el se jöttek megnézni. Itt lakik a házban velünk még egy testvérpár, akiket látogatnak, az ő szüleik meg tudják oldani, biciklivel is eljönnek, ha kell, és a gyerekek is rendszeresen hazautaznak, otthon töltenek pár napot a szüleikkel.

Mindent rosszul csináltak a szüleid?

Igen. Azt gondolom, meg lehetett volna oldani, hogy ne vegyenek el minket, vagy rendszeresen látogassanak.

Tisztáztad ezt velük?

Sokszor beszélgetünk édesapámmal arról, miért nem beszélgetek velük. Én elmondtam nekik ezeket a dolgokat, de az ő sara, felfogja-e. Sajnos nem. A nővéremmel megbeszélt nagy nehezen egy találkozót, megvolt az időpont és a hely, és apám nem ment el, úgymond azért, mert éhes volt és hazament enni. Kifogás mindig van. Nehéz lépni, ez tény, főleg ezek után. Nagyok vagyunk, biztos neki is fáj, ezt megértjük. De mi kisebbek voltunk, ez nagyobb fájdalom, mert egy kis gyermek sokkal jobban ragaszkodik a szüleihez, bárhogyan is bánjanak vele. Mi így is ragaszkodtunk hozzájuk. Sajnos visszagondolva, egy idő után már nem is kerestek, nem néztek szembe a dolgokkal, menekültek és a kapcsolat teljesen megszűnt. Féltek-e? Igen, talán attól, hogy nagyobbak lettünk s elkezdtük megérteni a körülöttünk zajló dolgokat. Megfutamodni könnyebb, mint szembenézni a valósággal. Zita kezdeményezett, de apukám még mindig megfutamodik. Még egy lehetőséget elszalasztott, és lehet, már harmadik esélye nem lesz. Nekünk ez az elutasítás is nagyon fáj, és egy idő után az ember megunja a sok próbálkozást, nem foglalkozik ezzel.

Szoktál gondolkodni azon, mi lett volna a legjobb megoldás?

Azt hiszem, ez, hogy a nevelőanyánál nőttünk fel.

És ha örökbe fogadnak?

Kevesen vállalnak négy testvért, akkor szétszakítottak volna minket, most meg együtt vagyunk, ez nagyon jó. Tudunk egymásra támaszkodni, bármit meg tudunk beszélni.

A cikk angol fordítása itt olvasható.

A cikk német fordítása itt olvasható.