Gábor három és fél éves korában került gyermekotthonba, miután édesanyja alkoholizmussal és depresszióval küzdött és nem tudott róla és két féltestvérétől megfelelően gondoskodni. Gábor most 25 éves és egyike azoknak a fiataloknak, akik tanácsaikkal segítik a szakembereket abban, mire van igazán a gyermekvédelemben felnövekvő fiataloknak szükségük.
Például stabilitásra. Gábor fiatal kora ellenére rengeteg gyermekvédelmi intézményben járt már. Testvéreivel 1997-ben az Alföldi utcai befogadó otthonba került, majd a Kossuth utcai gyermekotthonba. Innen 2002-ben, amikor létrehozták az első lakásotthonokat, testvéreivel átkerült a XVIII. kerületbe, ahol 19 éves koráig élt. A fiatal fiúnak gyakran kellett fiatalabb társaira vigyáznia az otthonban, és mivel elmúlt 18 éves és utógondozottá vált, átkérte magát az Apolló utcai otthonba, ahol vele hasonló korú fiatalokkal lehetett. “Egy évig ott voltam, amikor jött a menekültválság, és a Fóti Gyermekotthonban lévő menekülteket, akik már több éve az országban vannak, tanulnak és dolgoznak, betették az integráció nevében az utógondozó házakba. Én pedig a XX. kerületbe kerültem egy évig, mert utána megint visszakerültem. Vagyis gyerekkorom óta pár évente költöztem jobbra-balra a belvárostól egyre kintebbi otthonokba. Aztán 22 évesen lehetőségem lett egy lakásotthonba költözni és azóta itt élek. Hivatalosan novemberig maradhatok, de most kérvényeztem, hogy maradhassak” – mondja.
Például kiszámítható jövőképre. Ha egy fiatal 18 éves lesz utógondozói státuszba kerül 25 éves koráig. Ez a támogatott időszak arra van, hogy be tudja fejezni a tanulmányait és munkát vállaljon. Gábor szerint ez az idő semmire sem elég. “Mindenkinek nagyon nehéz. Ha nem vagy elég szerencsés, nem vagy elég talpraesett, ha nem tudod, hogy hova fordulj, ha nincs kapcsolati tőkéd, ha csak alkalmi munkákat tudsz vállalni, ha nem tudod pozitívan látni a jövődet, akkor megszívod. Látod, annak ellenére, hogy szeretem eltervezni az életem, mégis olyan váratlanul kellett költöznöm évente, hogy ennél kevesebbtől már ki lehetne borulni. És igen, emellett nagyon nehéz megteremteni az egzisztenciát is. Felkelni, iskolába járni, mindig máshonnan és munkát vállalni úgy, hogy nem tudom mennyi ideig fogok egy helyen élni.”
Például szeretetre. Gábor szerint a gyerekek számára a legnagyobb nehézség, hogy nem tudnak kötődni, a nevelők gyorsan váltják egymást, kiégnek, mire felvennék a gyermekotthon sajátos életritmusát, átmennek egy másik intézménybe. “Teljesen megértem, hogy a nevelők elmennek. Nem fizetik meg őket, és tulajdonképpen éjjel-nappal gyerekekre kell vigyázniuk, akikkel nem egyszerű együtt lenni. Nincs emellett életed, sok a stressz. Sokszor fordult elő, hogy én tanítottam be a friss nevelőket, hogy hol próbálkoznak majd be a srácok. De ez elég fárasztó ám, ráadásul az idősebbekkel már nem lehet kiépíteni a bizalmat, mert ez nem így megy. Ahhoz idő kell, hogy valakiben megbízz és utána megfogadd a tanácsait. Tizenévesen a fiatalok, akik bekerülnek, nem akarnak itt lenni, ezért tesznek arra, amit te gondolsz a világról és a szabályaidra is. A rendszer szar, a felnőtt szar, ők csak otthon akarnak lenni. Ebben a rendszerben semmi megerősítést nem kap se a nevelő, se a gyerek. Pedig baromi fontos lenne, hogy a gyerek érzelmi támogatást is kapjon, mert nem tudja magától feldolgozni azt a traumát, ami miatt bekerült az otthonba. De ha ezzel nem foglalkozik a felnőtt, akinek ez a munkája lenne, mert kimerült, akkor ez egy ördögi kör.”
Például gyökerekre. Gábor szerencsésnek tartja magát, hogy kiskorában került a rendszerbe, ezért megszokta a gyermekotthonok világát, de a kamaszkor őt is megviselte. “Későn érő típus vagyok, ezért csak 17 éves korom körül lettem depressziós. Nagyon nehezen tudtam elfogadni azt, hogy én roma vagyok. Mert a társadalomban nagyon nyomatták azt, hogy a cigányok a legaljább nép, aki lop, csal, hazudik. Anyámtól is ezt hallottam, hogy ő megszakít minden kapcsolatot, mert ő csak félcigány. Nem tudtam ki vagyok. Ráadásul apaképem se volt, a gyerekvédelem kevés férfi példaképet ad az ember számára. Nehezen alakítottam ki saját magamat, nehezen tudtam kimondani, hogy na, akkor én egy férfi vagyok. De anyámmal se alakult ki szoros kapcsolat. Bár nem mondott le rólunk soha, mégis inkább csak ismerősök vagyunk, nincs az az érzelmi háttér, aminek lennie kéne, és valahogy most már nem is törekszem erre. Ez most már nem építhető, nem tudja visszaadni azokat az elmúlt éveket, amelyeket kihagyott velünk. És ez nagyon gáz. Igazából már nem is vagyok rá kíváncsi. Inkább a gyökereimre. Tehát az ő szüleire, az ő nővéreire, az apámra, és a többiekre, és mégis elzárkózik ezek elől a kérdések elől. De ő az egyetlen ember, akivel ezt meg tudnám beszélni.”
“Nehéz megfogalmaznom, hogy milyen az apaképem. De egy olyan személy, aki ott van a családban, segíti a családot, érzelmileg támaszt nyújt a feleségének és a gyerekeknek, emellett pedig ki tudja fejezni azt a szeretetét, amit valóban érez. Humoros, de van benne egyfajta szigor, ami magabiztossá teszi. Nem félnek tőle a gyerekek, hanem tisztelik.”
Most Gábor több, gyermekotthonban felnőtt társával közösen az SOS Magyarország Gyermekfalvak munkatársait segíti abban, hogy megfelelő támogatással indulhassanak a fiatalok az önálló élet felé.
“Abban a pillanatban, amikor bekerül a gyerek föl kéne építeni a személyiségét. Először közösen a múltján kell dolgozni, minél hamarabb, mert nem olyan egyszerű egy traumát feldolgozni az életünkből. Ha ezzel haladunk, akkor elnyerni a bizalmát, hogy tudjunk mire építeni. Aztán fel kell készíteni arra, hogy ismerje föl, ha nem tud visszamenni a családjához, vagy nem is akar, hogyan tud a való életben boldogulni. Leülni, beszélni vele a jövőképéről, kitalálni egy valós, reális álmot. Ha ez nincs, akkor arra ösztönözni, hogy találjon egyet. Legyen értelme az életének és ne az legyen a végső álma, hogy visszamegy a családjába, és ugyanazok a problémák miatt az ő gyereke is majd bekerül a rendszerbe.”
Például megtalálni a reményt a hétköznapokban. Mert talán ez a legnehezebb támogató felnőttek és kortársak nélkül. “Fontos, hogy be tudd osztani a pénzed, hogy be tudd fizetni a számlákat, mert ezt szülők nélkül senki nem mutatja meg neked. De amit szerintem ennél sokkal fontosabb megtanulni, hogyan ápoljuk a lelkünket. Arra gondolok, hogy le kell mondanunk dolgokról, cigarettáról, édességről, de ahhoz, hogy ne szenvedés legyen az élet, meg kell tanulni azon is spórolni valamit, ami naponta örömöt okoz. Én például a mai napig havonta megajándékozom magam egy könyvvel. Tudom, hogy ez fontos. A lelkünket ezzel ápoljuk, hogy ne vesszünk el abban, hogy ebben a nehéz világban nem lehet élni. Kell valami, ami azt mondja, hogy nekem jó, és hogy minél előrébb akarok törekedni az életben. És a legjobb tanács, hogy meg kell tanulni nem pánikolni. Mert akkor követjük el a legnagyobb hibákat, amikor pánikba esünk.”
Naponta 7 fiatal kerül ki a gyermekvédelmi gondoskodásból, és kezdi meg önálló életét. Az SOS Gyermekfalvak Leaving Care programja nekik szeretne segíteni.