szilvasi-lena-1.jpg

Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak gyermekvédelmi programigazgatója nemcsak szakemberként, hanem örökbefogadó és nevelőszülőként is megéli a mostani gyermekvédelmi rendszer minden szépségét és nehézségét. Két cigány, nehéz sorsból hozzá került gyerek fejlődését követi végig és meggyőződéssel hiszi, hogy a gyermekvédelemben dolgozni nemcsak szép feladat, de kiváló önismereti utazás is egyben.

Gyermekvédelmi szakember vagy, pontosan ismered a rendszert kívülről, mi volt a különbség az örökbefogadásod és a nevelőszülővé válásod között? Milyen érzés volt ezt belülről látni és megélni?

29 éves voltam, amikor egy 2 éves gyereket fogadtam örökbe csecsemőotthonból, akinek sose voltak nevelőszülei. Pályakezdő szociális munkásként nagyon büszke voltam magamra, mert mind a szakmámat, mind az örökbefogadást nagyon élveztem és izgalmas kihívásként éltem meg. Jó volt úgy tanítani a szakmát és dolgozni, hogy közben gyakorló szülő is voltam. Rengeteget tanultam magamról, hogy kell a szakma és a szülőség határait tartani, pontosan láttam, hogy mi történik egy szülővel, amikor bekerül a rendszerbe és hol kap vagy éppen nem kap segítséget.

Nevelőszülő pedig nemrég lettem, amit hivatalosan nem is formalizáltunk. Egy ismerős tinédzser-korú gyereke került hozzánk, amiről a hivatalokat csak tájékoztattuk. Rengeteget tanultunk a gyerektől arról, hogy milyen tempóban és hogyan tudja elfogadni, feldolgozni azt a helyzetet, hogy nem otthon él.

Még ebben a viszonylag optimális helyzetben is – hiszen korábban is ismertük egymást a családdal – a család változása kitörölhetetlen dolog, egy folyamat, ami fájdalmat, bűntudatot, szégyenérzetet, lehetőséget, örömet és biztonságot is jelenthet. Sokkal lassabban ment, hogy elfogadja, hogy mostantól két családja van, mint ahogyan én először ezt hittem. Nagyon vegyes érzelmek kavarognak ebben a történetben. Sokat gondolkodom azóta is azon, hogy az én nevelt gyerekem jó képességű, jó kiállású és mi mindenen ment át, amikor hozzánk került, dacára annak, hogy minket ismert. Mi lett volna vele, ha bekerül a klasszikus gyermekvédelmi rendszerbe? Valószínűleg többszörösen megrázta volna őt és az anyját is.

Ebben a történetben is látszik, hogy a közösségnek mekkora megtartó ereje van, nagyon hiszek abban, hogy figyeljünk a szomszédainkra és a környezetünkben lévő emberekre. Érdekes módon, amikor a hatóságok számára világos lett, hogy mi gondoskodunk a gyerekről, megmozdult a segítőkészség, az iskola, az önkormányzat, a családsegítő, a faluban élők is. Végül az anyát is sikerült megerősíteni, de ez bizony évekbe telt. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a mi esetünkben legalább két év volt, mire észrevette a rendszer, hogy van egy család, aki támogatja a gyereket és mögötte áll.

A magyar társadalom végletekben gondolkodik a nevelőszülőkről, vagy megélhetési gondozókként vagy szuperhősökként tekintenek rájuk. Mennyiben reális ez a két kép és a többi segítő szakmához képest miért ilyen erős az érzelmi kötődésünk a nevelőszülői szakmához?

A nevelőszülői szakma a segítő szakmák legnehezebbike. Életformává válik, hiszen 24 órán át gondoskodsz gyerekekről, ezért sokszor nehéz munkaként gondolni erre, közben mégis fizetést kapsz érte és elvárásokat támasztanak veled szemben.

Nem szuperképességek kellene hozzá, de kellenek bizonyos ritka tulajdonságok, ilyen például a feltétlen gyerekszeretet, hogy jól érezd magad gyerektársaságban és jól értsd őket. Ez nincs meg minden emberben. Rugalmasnak is kell lenned, könnyen alkalmazkodni a  váratlan helyzetekhez és a különböző ismeretlen gyerekekhez. Érzelmileg érett, stabil személyiség kell hozzá, ez van akiben ösztönösen megvan, mások megtanulják a gyerekszeretet mellett, hogyan lehet úgy éveken keresztül más gyerekét nevelni, aki olyan sebeket hordoz, amiket nem te követtél el, de mégis neked kell begyógyítani. Talán ez a legnehezebb, hogy ne vedd magadra a gyerek bántásait, érzelmi kilengéseit, legyen tűrőképességed és humorérzéked ezekben a helyzetekben. Ez egy fejleszthető és tanítható készség, amit a legjobb nevelőszülőnek is biztosítanunk kell a későbbiekben. Extra terhet jelenthet egy nevelőszölőnek, ha a párkapcsolata másképp reagál bizonyos konfliktusokra, ha elfordul tőle a családja, ha túlterhelik. A nevelőszülői hálózatnak a mentális támogatást is biztosítania kell, a praktikus életvezetési, gyereknevelési tudás átadásán túl.

És mit tud azzal a félelemmel a szakember kezdeni, hogyan hat majd a nevelőszülőség a párkapcsolatra vagy vérszerinti gyerekekre? Hogyan tud a család felkészülni egy nevelt gyerek érkezésére?

Előfordulnak természetesen illeszkedési problémák, nem lehet száz százalékosan előszűrni sem a nevelőszülőt, sem a gyerekeket, mert előfordulhat, hogy egy ikerpár vagy testvérsor érkezése például kizökkenti az addig jól teljesítő nevelőszülőt. Arra van a támogató szolgálat, hogy ezeken a helyzeteken átsegítse a családokat. Egy családban is előfordul, hogy a szülő kiég, elfárad, konfliktusok vannak, ez nem alakul másképp a nevelőszülőknél sem. Ezekből a helyzetekből viszont sokat lehet tanulni. Képtelenség mindenre előzetesen felkészülni, de fontos, hogy akik elgondolkodnak azon, hogy nevelőszülők legyenek, a tréningeken kívül beszélgessenek minél többet szakemberekkel, más nevelőszülőkkel, családokkal. Nem szabad elsietni ezt a döntést.

“Nevelőszülőnek lenni nehezebb, mint szülőnek” – ezt egy korábbi interjúdban mondtad. Miért?

Nehezebb vagy szebb. Tudatosabb odafigyelés kell hozzá, hiszen én nevelőszülőként felvállalom egy másik család gyerekének nevelését. Vagyis annak a gyereknek mindig lesz egy másik családja, akár valóságosan és hetente fogok velük találkozni vagy úgy, hogy a gyerek fejében él a családja. A nevelt gyerek minden évben újként tekinthet a helyzetére, hol haragszik a szüleire, hol nem, hol a helyzetére dühös, hol elfogadja azt. Az esetek többségében ráadásul nincs valós elszakadás, mint az örökbefogadásnál, így egy folyamatot kell végig kísérnünk, ami állandó érzelmi hullámzás.

Mi éppen azokat keressük, akik nyitottak, érzik, hogy attól nem fogják a saját gyereküket kevésbé szeretni, ha befogadnak más gyereket is, és meg is tudják teremteni az érzelmi biztonságot számukra.

Nem igazán emelkedik a nevelőszülők száma. Miért?

Angol kutatásokban használják fokmérőnek, hogy minden évben megkérdezik a nevelőszülőket, hogy ajánlanák-e ezt a szakmát ismerőseiknek. Ha ez a mutató csökken, akkor rossz a rendszer, rossz a nevelőszülők támogatottsága. Az angol gyermekvédelemben dolgozók tisztában vannak azzal, hogy egy elégedett nevelőszülő képes a leghatékonyabban másokat motiválni.

De ne felejtsük el, hogy a gyermekvédelem az a terület, ahol mindenképp nehézsorsú gyerekkel foglalkozol. A gyerekek eltérőek életkorban, élethelyzetben, de az a közös bennük, hogy legalább két traumát cipelnek. Egyrészt elvesztették az ismerős környezetet, másrészt mindazt fel kell dolgozniuk, amit megéltek abban a környezetben, ahonnan kiemelték őket. Trauma, ha nem volt teljesen jogos a kiemelés, de ha az volt, akkor meg azért szenvedett a gyerek. Egyéni odafigyelésre van szükségük.

Amikor egy érzékeny ember belecsöppen a gyermekvédelembe, biztos, hogy sokkal többet tenne, mint amire lehetősége, erőforrása van.  Ha túl sok gyerekről kell gondoskodnia, leterhelt, túl sok a bürokrácia, illetve a szociális szférára jellemző alulfizetettség, ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy elriasszon embereket ettől a szakmától. Fejlettebb országokban a pedagógusok bére emelkedik azzal, ha minél kisebb gyerekekkel foglalkozik. Ezek a társadalmak felismerték, hogy egy kisebb gyerek nevelése nem könnyebb, mint az idősebbé és sokkal jobban felértékelődik a gyerekkor és az akkor átélt tapasztalatok szerepe, hiszen mindezek óriási hatással vannak az ember későbbi életére.

A rendszerről azt érdemes tudni, hogy átlagosan három gyerek jut egy nevelőszülőre, ami azt jelenti, hogy sokaknál egy gyerek van, sokaknál pedig hat-hét, aminél azért ember legyen a talpán, aki jól tudja csinálni. A szakmai segítség pedig szórványos, a törvény által garantált minimum konzultációs alkalmat – ami három hetente egy látogatás – nem sok helyen tudják növelni. Főleg városokban könnyebb a tanácsadóval megszervezni az extra fejlesztéseket, ahol  vannak hozzáférhető szolgáltatások. Ehhez képest a kutatásból kiderül, hogy főleg a kistelepülésen, ahol nincs munkalehetőség hajlamosabbak az emberek nevelőszülői szerepet vállalni. Addig amíg az állam nem fordít többet a gyermekvédelemre úgy, hogy az valóban hatékony legyen, több jó szakember dolgozzon benne, biztos nem lesz érdemibb elmozdulás ebben az arányban.

Úgyhogy mi az SOS-ben a tréningeken túl, segítünk, ahogy tudunk, hogy megelőzzük a nevelőszülőink kiégését, csökkentsük terheiket. Régi álmom a nevelőszülők köré olyan közösséget építeni, akik maguk ugyan nem nevelőszülők, de egy-egy gyereket, családot kvázi nagynénikként vagy nagybácsikként támogatnak. Ők is résztvesznek a képzésekben, találkoznak szakemberekkel és nyaranta egy-két hétre tehermentesítik a befogadó családokat. Hiszem, hogy a közösségek építésében van a jövő útja.

Nagyon erős a nevelőszülőkre váró zaklatott, zűrös hátterű gyerekek képe. Valójában kik várnak befogadó családra?

A gyermekvédelemről csak a rosszat halljuk és ez igazságtalan, mert ebben az alulfinanszirozott rendszerben is rengeteg sikertörténet van. Nem mutatunk kiegyensúlyozott képet a gyermekvédelemben dolgozókról, de az abban nevelkedettekről sem. A gyerekeink is elmondják, hogy mennyi előítéletet tapasztalnak és gyakran szégyenként kell megélniük, hogy bekerültek a rendszerbe, pedig ők a legkevésbé sem tehetnek róla. Pedig gondoljunk csak bele, hogy a gyerekek önmagukban is mennyire változatosak abban, hogy könnyű vagy nehéz a természetük, nincs ez másként a nevelőszülői ellátásra váró gyerekeknél sem.

Az a saját tapasztalatom, hogy a gyerekek a biztonságra jól reagálnak, ha megtapasztalják ezt, akkor értékelik. Nem szűnik meg ettől persze minden probléma, de kevés kezelhetetlen gyerek van, csak kell a másik oldal, aki megérti, meg tudja nyugtatni, ha sír, nem ijed meg a hisztitől és át tudja érezni, hogy miért viselkedik rosszul a gyerek, ha tele van sebekkel. Egy gyereknek mindegy, hogy milyen környezetből jön, két dologra van szüksége: biztonságra és érzelmi-tudásbeli megértésre. Azért vagyunk felnőttek, hogy a gyerek problémáit meg tudjuk oldani és ezt biztosítsuk számukra.

2007 óta növekszik a gyermekvédelemben élő gyerekek száma, miért?

A magyar gyermekvédelmi rendszer az 1997-es gyermekvédelmi törvényével hihetetlen progresszívnek minősül Kelet-Európában. A lakásrendszer viszont óriási nehézsége a magyar társadalmi átalakulásnak, a lakások privatizálása úgy zajlott – egyedülálló módon a térségben – , hogy alig maradtak szociális bérlakások. Az 1990-es évek elején lehetett már látni, hogy a lakosság jelentős része lakás nélkül marad. Az ő gyerekeik kipörögtek a rendszerből és költöztek egyre rosszabb és rosszabb településekre. Emellett egy másik folyamat is elszomorít. Az 1990-es évek óta tanítok szociális szférában, és valahogy az új gondolatok nem tudtak gyökeret ereszteni a társadalomban. Létrehoztunk intézményrendszereket, de nagyon esetleges, hogy a minőségi tudás is bennük van-e. Sajnos a családok felé nyújtott bizalom vagy kontroll kérdése a kontroll irányába vész el, pedig az érintett gyerekekkel és családokkal nem lehet empátia és bizalom nélkül eredményt elérni és az adminisztratív ellenőrzés csak durvább következményekhez vezet.

Túl gyorsan lett fejlesztve egy rendszer, de nem gondoltuk végig, hogy egy rendszer felépítéséhez elegendő humán erőforrás és ellenőrzési folyamatok kellenek. Létrehoztunk intézményeket és fokozatosan vontuk el az erőforrásokat. Most pedig ennek isszuk a levét.

foto: Kummer János/vs.hu