10 hetesen foghatta először a kezébe kisfiát, de csak fél évre rá vihette haza a kórházból egy adminisztratív hiba miatt. Réka története.

2,5 hónapos volt a baba, amikor mi először láthattuk a kórházban, de csak karácsony előtt vihettük haza, addigra már majdnem 7 hónapos volt. Miért kellett ennyi ideig várnunk? Miért kellett ennyi időt kórházban lennie egy egészséges picinek?

2023. decemberében adtuk be a papírt az örökbefogadásra, egy évre rá lett meg az alkalmassági határozat. Mi nagyon elfogadóak voltunk, három éves korig, nem volt fontos a származás. Ő volt az első, akit kiajánlottak.

Amikor felhívtak, annyira sírtam, hogy abba kellett hagynom a munkát a gyárban, kimentem a mosdóba, hogy összeszedjem magam, mert nem nagyon bírtam felfogni a történéseket. Sem nekem, sem a férjemnek nem lehet gyerekünk, de nagyon szerettünk volna. Lombiknak nem mentünk neki, mert az nekem nehéz lett volna, így ez maradt. Rögtön felhívtam a férjemet, hogy kisfiunk lesz, anya leszek. Aztán visszamentem dolgozni és este 8-ig dolgoztam, mintha mi sem történt volna. Közben meg megfordult a világ, az egész életünk megváltozott egy perc alatt.

Tudom, hogy van három bátyja is, egyiket most adják örökbe. Ezeket csak a gyámtól hallottam, elszólásokból. A szülők huszonpár évesek lehetnek, az anyuka vándorló életet él, de nem tudok róla többet.

Bementünk a kórházba, megnéztük a kicsit, szerelem volt első látásra. A férjem is, meg én is ugyanazt éreztük: ez a gyerek a miénk, hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja. Felvettem a karomba, megetethettem, pelenkázhattam. Aztán hónapokig nem láthattuk újra. Azt mondták, nincs meg az anyakönyvi kivonat, és amíg az nincs, nem hazaadható. És amíg nincs anyakönyvezve, addig nincs gyámi engedély se a látogatásra. Hiába találtak minden téren alkalmasnak minket az örökbefogadásra, meg volt a határozat is, aztán mégsem.
Csak akkor tűnt fel a csecsemősöknek, hogy nincs papírja, amikor elindult volna az örökbeadása. Nem engedték, hogy látogassuk, pedig mi már tudtuk, hogy a miénk, úgy mentünk a kórházba hozzá, hiszen ezt mondták nekünk. Mondta a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ), hogy a kicsinek nincsenek papírjai, várnunk kell, de hamar megoldódik.
A papírmunka és a huzavona ment hónapról hónapra. De hogy nem vette észre senki, hogy a gyerek hivatalosan nem létezik? Azt mondták, az lehetett a baj, hogy amikor a kisfiú megszületett, körbejárt az anyakönyvvezető az osztályon, de nem találta az anyát, ezért elmaradt a papírozás. A kisfiú létezett, de mégsem.

Aztán egyszercsak kiadták az engedélyt a látogatáshoz, örültünk, már rohantunk volna, aztán mégis visszavonták. Új engedélyt állítottak ki, aztán az valamiért mégsem volt jó nekik, közben elhalálozott az ügyintéző, akkor megakadt az egész folyamat. Ez ment hónapokig. Összesen 4 hónapig nem láthattuk, én ebbe majdhogynem kikészültem. Bármikor, amikor telefonáltam, mondták, hogy nyugodjak meg, már intézik, meg ne őt hívjam, hanem ezt hívjam, azt hívjam, össze-vissza telefonálgattam.

Mire szóltak, hogy most már látogathatjuk, elkezdődhet az ismerkedés, már betöltötte a féléves kort.
Elkezdtünk bejárni hozzá a kórházba. Volt ott egy elkülönítettebb rész, ahol vele lehettünk, tisztába tehettük, etethettük, játszhattunk vele. Meséltek róla, hogy mit szeret, mit nem,hogy viselkedik az emberekkel, hogy reagál a dolgokra. Addigra már 6 hónapos volt, ezek már eléggé kijöttek nála, szokásai lettek.
Mikor hoztuk hazafele, a szemünk előtt toltak be egy másik kisbabát, hogy érte is mindjárt jönnek. A mienkkel együtt volt vagy 10 otthagyott baba. Nagyon sok babát hagynak bent, rengeteget.

Most 8 hónapos a kicsi és még mindig nem tud átfordulni az oldalára.
A mozgásában, a szocializálódásában, mindenben érezzük, hogy hónapokig kórházban élt. Nem fordul át, nem kúszik, nem mászik, idegenekkel a szemkontaktust nem tartja, nem is érdekli nagyon senki, csak akit ismer. Voltunk neurológusnál, azt mondták, fogyatékosságot nem látnak, a mozgásával viszont baj van. De nem csoda, hát hónapokig egy kis utazóágyban feküdt a gyerek, kivették, ha enni-inni adtak neki, tisztába tették, ennyi.
Nem érte őt semmilyen szociális inger a 6-7 hónap alatt, nekünk kell bepótolni a férjemmel. Amúgy meg nyugodt baba, csak akkor ordít, ha fáj valamilye. Nem nagyon sír, csak amikor éhes.

Amikor megjött az engedély, elkezdtük megint látogatni. Az jó volt, hogy mielőtt hazavittük, tudtuk szokni egymást, hogy nem teljesen idegenekhez jött haza. Aztán következő két hét itthon nehéz volt, neki nagyon meg kellett szokni a környezetet, mindenkit, hogy felveszem, tisztába teszem, ilyenek. Hogy én vagyok itt mindig, az is biztos furcsa volt neki. Nem volt sírós, de én végig úgy láttam, hogy nem kapcsolódik. Senkihez. El van magában. Biztos megszokta, hogy 7 hónapig egyedül volt, közömbös lett a világra. Ez is egy bizalmi dolog, ki kell alakulnia a bizalomnak. Nem csoda, hogy neki nincs. Most 8 hónapos, még tanulja. Tanulja, hogy itt vagyunk neki, örökre.

Nagyon sok baba volt ott, kis külön helyiségben, rácsos ágyakban feküdtek. Az egész koraszülött osztályon 10-12 újszülött volt, csak hárman voltunk anyukák. Én voltam az egyetlen, aki örökbefogadó. Elza története.

Bementünk a kórházba, tisztára olyan volt, mintha nekünk rendezték volna be a szobát. Csak a kislány volt ott, feküdt egy babafészekbe rakva, körülötte a kis textil rácsvédők, és nagyon cukin fel volt öltöztetve, mintha azt akarták, volna, hogy beleszeressünk ebbe a gyerekbe. Egyből a kezembe nyomták, hogy na, anyuka, etesse meg! Jézusom, tegnapelőtt még Horvátországban voltam, most meg anyuka vagyok? Ezt nekem lelkileg nagyon nehéz volt feldolgozni. Szerettem volna gyereket mindig, de az alapítványoknál is szólnak előre, hogy most az ötvenedikek vagytok, már a negyvenedikek, vagy a várandóságnál is van a 9 hónap, lehet rá készülni, testileg-lelkileg összehangolódtok. Én meg egyszer csak kaptam a kezembe egy apró koraszülött babát, azt se tudtam, hogy jól fogom-e, olyan picike volt.
Rögtön az első alkalommal mondták, hogy aludjak ott, beköltözhetek a baba mellé. Úristen, de hát haza kell mennem, most így hirtelen? Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, azt se kérdezték, hogy igent mondunk-e rá, mindenki evidensnek vette, egyszerűen egyértelmű volt. És hát beköltöztem.

A mi történetünk úgy kezdődött, hogy nyaralásból jöttünk haza és éppen csomagoltam ki, amikor csörgött a mobilom, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) ügyintézője volt. Gondoltam, ez csak egy rutin beszélgetés, mert megbeszéltük, hogy x havonta bejelentkezünk. Kérdezte, hogy hogy vagyunk, jelentkeztünk-e csecsemőket örökbeadó alapítványokhoz. Korábban mondta, hogy a TEGYESZ ritkán közvetít ki babát, keressük meg inkább ezeket a szervezeteket. Van egy lista, amit ki kell ilyenkor tölteni, hogy mennyire vagy elfogadó. Mi azt kértük, hogy 6 hónapos korig, korrigálható betegséggel rendelkező fiú gyermeket szeretnénk, származási kikötés nincs, nem számít, ha roma, más nemzetiségű vagy ismeretlen a szülő. Mondtam, hogy igen, fenn vagyunk már listán, 2-3 év múlva várható a gyerek, addigra pont befejezem az egyetemet. Hát ő ennek nagyon örül, de az a helyzet, hogy most meg tudná rövidíteni ezt a várakozási időt. Hogy van egy kislány, koraszülött, 5 hetes, országos listán van, az anyuka lemondott róla, megnéznénk-e. Ez így teljesen lesokkolt minket.

Azt tudni kell, hogy az egyik szakember anno azt mondta nekünk, hogy országos listára csak azok a gyerekek kerülnek, akiket a saját megyéjükben nem tudnak örökbe adni, mert valami bajuk van. Ez egyből eszembe is jutott, hogy biztos valami nem stimmel vele, de gondoltuk, hogy persze, megnézzük, csúnya szóval, legfeljebb majd nemet mondunk, ha ott helyben kiderül valami, de adjunk egy esélyt.

Kérdeztem az ügyintézőt, hogy ugye tudja, hogy korrigálható egészségügyi állapotot kötöttünk ki? Persze, tisztában van vele, a babának nincs semmi baja, csak az anya tett egy kikötést, hogy ne a megyében adják örökbe, mert titkolta a terhességét, ezért került országos listára.

Már másnap elutaztunk P-be, a helyi TEGYESZHEZ kellett bemenni, mutattak róla képet, nagyon cuki volt. Elmondták, hogy hogyan alakult addig az élete, hogyan született, mit kapott, mi történt. Gondozatlan terhesség volt, anyuka külföldön élt, nem járt várandósgondozásra. Mindenféle vizsgálatot megcsináltak a babán, volt egy 11 oldalas zárójelentés, amit pontról pontra elmagyaráztak nekünk.

Amikor beköltöztem a kórházba, feltűnt, hogy nagyon sok baba volt ott, akik kis külön helyiségben, rácsos ágyakban feküdtek. Az egész koraszülött osztályon, ahol 10-12 újszülött volt, csak hárman voltunk anyukák. Én voltam az egyetlen, aki örökbefogadó.
A nővér mondta, hogy a legtöbb gyerek nem örökbeadható, mert a szülők, ha nem is látogatják a babát, hetente egyszer érdeklődnek telefonon, hogy eszik-e a gyerek, hízott-e, hogy van. Aki nem tudja hazavinni, nem tudja meglátogatni, az ennyit tesz. Kapcsolattartásnak minősül az is, ha csak telefonon érdeklődnek, utána nem lehet őket örökbe adni. A nővérek azt is mondták, hogy a legtöbb baba nem egészséges, a legtöbb örökbefogadó szülő pedig nem beteg babát szeretne hazavinni.

A kórházban a nővérek sokszor olyan idegesek voltak. Mindent megtettek, amikor nagyon sírtak a babák, ha tehették, nem hagyták ott őket, de három óránként etetés van, mire befejezik egyel, jön a következő és a következő, vizsgálatokra viszik őket, állandó pörgés van, éjszaka is, ez egy daráló. Alig bírtam pihenni, mert állandóan jöttek-mentek. A gyerekem mellett is voltak babák, egyedül. Volt egy kisfiú, nagyon pici, de mondta a nővér, hogy ő idősebb, mint az enyém, tehát több mint 5 hetes. Csak enni kelt föl és aludt vissza egyből, sosem láttam ébren. Annyira sajnáltam azt a kisfiút, emlékszem a nevére is, a mai napig itt van előttem az arca. És nem jött senki látogatni őt egy hétig, amíg én ott voltam. Mondták, hogy nagyon ritkák itt a látogatók, nem jött egy anya sem, amíg ott voltam, hogy ebédidőben megetesse a gyereket, vagy napközben ott legyen.

Olyan mohón evett, az én kislányom is, mint az összes baba. Az orrából folyt a tej, de mondták, hogy a gyerek csak így eszik. Szerintem ez nem normális, hogy úgy eszik, mint kacsa a nokedlit. Megfogtam a cumisüveget és ömlött belőle a tej. Persze az egyetlen dolog, amiért felvették őket, az ételhez kapcsolódott nekik, akkor veszik kézbe őket, akkor történik valami. Nyilván az egyetlen jó dolog nekik a kaja volt.
Azt vettem észre, hogy nem lassú, hanem gyorsfolyású cumisüveget adnak a gyerekeknek, hogy minél gyorsabban végezzenek, ők meg alig bírják lenyelni. Szinte fuldokoltak. És akkor mentem ki másik cumisüveget szerezni, de a nővérek mondták, hogy a kislányom csak mohó. De nem, hát dehogy mohó, csak szerencsétlen megszokta, hogy ez az egyetlen történés az életében öt hetesen, a leggyakoribb testkontaktus három óránként, amit kap, ők meg öntötték bele a tejet, hogy minél gyorsabban végezzenek. Csak arra van idejük, hogy a gyerekek fiziológiai szükségleteit kiegészítsék.

A másik cumisüveggel már nem 2 perc volt a megetetése, hanem 20 perc, meg kellett küzdenie érte. Fura is volt neki az elején, de a száj körüli izmok, ami a beszédhez kell, így kezdenek el fejlődni. És hirtelen már nem köhögött, meg nem folyt az orrán ki a tej, meg nem is bukott utána annyit.

A tápszert a tejkonyháról küldték föl. Mindenkinek ki volt mérve az adagja. Volt, hogy a lányom is evett volna többet, de nem volt, és akkor úgy csempészgettek nekünk. Meg ugye szigorúan 3 óránként esznek a gyerekek, percre pontosan, de volt, hogy a gyerekem előbb éhes lett. De hát anyuka, még nem hozták föl a tápszert, mondták. És akkor ott kellett a síró, éhes gyerekkel fel-alá járkálgatnom. Ilyenkor azt mondták nekem, hogy ott van a cukrozott fekete tea, adjak azt neki, hogy kibírja.

Még szoptatási tanácsadást is kaptam, képzeld el. Bejött és elmondta, hogy el lehet indítani gyógyszeresen a tejet, ha szeretném, bár nem ajánlja. Megbeszéltük, hogy majd a hozzátáplálással felturbózom az immunrendszerét. Ő mondta azt, hogy bármit is látok itt, ne azt vegyem alapul. Ne ezeket a gyerekeket nézzem, otthon nem így viselkednek majd, az én kislányom sem így fog, majd összeszokunk. Mert itt tényleg csak akkor sírtak, ha jött az etetés ideje, azt fixen megérezték, más reakciót nem adtak a külvilágra.

Ki voltak számolva a pelusok, hogy egy nap hányat lehet adni a gyerekre, már nem emlékszem, mennyit, de mi hoztunk magunkkal a kezdettől fogva. Ki volt csípve neki pirosra a feneke, mert megvan az ideje, hogy mikor cserélik, előbb nem.
Amit viszont nem vihettünk be a fertőzésveszély miatt, azok a ruhák. Az is ki volt számolva, hogy ennyi van, figyeljek oda, le ne bukja, vagy valami.
Vannak, akik azt mondják, hogy ne sajnáltassam magamat, de nagyon nehéz volt az első időszak. Ezt nem tudja senki, csak az, aki ezt így átélte. Hogy úristen, tegnap még egyedül vagyunk ketten a férjemmel, most meg itt egy apró gyerek a semmiből, még rá volt kötve a lábára a légzésfigyelő, arra is mindig figyelni kellett, hogy hogy fogom.

Próbáltam csak rá koncentrálni, de amikor végigmentem a folyosón és láttam, hogy a nővérek etetik őket gyorsan, zsinórban, azt nem lehetett kizárni. Kérdeztem, hogyan fürdetik őket, mondták, van nekik kiskádjuk. Szerinted kiskádban fürdették őket? Dehogy! Hogy lett volna idő erre 10-12 babánál? A csap alatt gyorsan, mire pislogtam kettőt, már meg voltak fürdetve és mérték is le őket. Még ennyi inger sincs nekik szenzorosan, hogy na akkor most fürdünk.

Rendes cumit sem kaptak. Az etetőcumi tetejét, vagy valami olyasmit nyomtak a szájukba, a férjem erre nem is akar emlékezni.
Egy hetet voltunk bent a kórházban. Amikor hazahoztuk, két hétig nyugtalan volt nagyon, nehezen lehetett elaltatni. Aztán rájöttem, hogy hoppá, mert zaj vette mindig körbe, kiabáló nővérek, kiabáló gyerekek, itt meg volt egy szobája és csend volt. Az ő kis fejével kellett gondolkodni.
Olvastam másnak az örökbefogadási történetét, a tanfolyamon is elmondják, hogy a gyerek majd hirtelen jön, erre nem lehet felkészülni. Az embernek az egész élete felfordul. És onnantól kezdve mindenki anyának hív. Örülsz, persze, de váratlan, hogy elvesztetted az identitásodat, mert mondanám, hogy hé, én Elza vagyok! Már nem zavar, már összeszoktunk, de akkor nagyon furcsa volt, hogy én anya vagyok. A 9 hónap nagyon hiányzott, mert ott van egy ráhangolódás, egy felkészülés, itt meg hopp, itt van a gyerek egyszercsak.

Az a rossz az örökbefogadásnál, hogy utána nem panaszkodhatsz. Mert mindenki azt mondja, hogy de hát ezt te akartad, hát itt a gyerek, most akkor gondoskodj róla és örülj, ne panaszkodj! És akkor van egy olyan érzeted, hogy te nem mondhatod el, hogy neked milyen nehéz. Pedig a gyerekkel is nehéz, mert 5 hétig ő sem ismert, neki is idegen vagy, nem hallotta a hangodat a pocakban, nem érezte az illatodat, neki is teljesen ismeretlen vagy. Ezt nagyon nehezen értik meg. Ó, hát neked nem is volt 9 hónap várandósságod! Igen és pont ettől nehéz, hogy nem volt! Elhiszem, hogy neked is nehéz volt fizikálisan, tudom, hogy nem aludtál, stb., de nekem meg pont ez hiányzott.
Meg hát a bűntudat, hogy úristen, örökbe fogadtuk, nem a miénk volt eredetileg. Az ember néha gondol az életadó anyára, hogy ő vajon gondol-e rá. Mindig össze vagy kötve egy harmadik féllel, akit nem is ismersz, de majd valahogy kell a gyerekednek beszélni róla. Szóval ezekkel vannak extra feladatok az örökbefogadott gyerekek nevelésénél és magadban is.

A mienk titkos örökbefogadás volt, de rajta volt a karszalagján az anyuka neve. Utánanéztünk a FB-on, megtaláltuk. Lelkileg nehéz volt, amikor megláttam egy FB bejelentkezését, egy videót, amin már várandós volt. Annyira nehéz volt, nem tudom elmondani. Sokan mondják, hogy ne nézegesd, de össze vagy kötve vele, kíváncsi vagy, hogy nem akar-e tudni róla, hogy jó helyen van-e a gyereke? Mert olvasod a szakirodalmat, hogy a legtöbb anya gondol az elhagyott gyerekére, és akkor megfordul a fejedben, hogy most akkor írjak neki? De hát el akarta titkolni, ez volt a döntése, így nem fogok.

Azt fogom írni a kislányom élettörténeti könyvébe, amit hivatalosan tudunk. Meg kell óvnom attól, hogy mi van, ha nem akar az életadó anya találkozni vele, mert már lezárta magában ezt a kapcsolatot. Ha ő magától felveszi vele a kapcsolatot, akkor nyilván támogatjuk ebben. De ha az életet adó nemet mond, akkor kétszer kap elutasítást a gyerek, egyszer, amikor megszülte, egyszer, amikor megkereste. Neked örökbefogadó szülőként folyamatosan lesz munkád ezzel, a gyerekednek is, ebbe a sokszereplős viszonyba álltál bele. De nem panaszkodom. Végülis egy makk egészséges kislány és olyan, mintha ő választott volna minket.

Volt egy féléves kicsi, aki azért volt ott a kórházban, mert össze-vissza verték otthon, úgy hozták be, róla aztán le is mondtak és örökbeadható lett. Én hazahoztam volna legszívesebben azt a bántalmazott kisfiút is. Szilvia története.

15 kezelésen voltunk túl, a nyolcadiknál jött egy kislány, ő most óvodás. Szerettünk volna még gyereket, de nem akartunk több lombikot, mert egészségileg eléggé rámentem. Már régóta megfogalmazódott bennünk a férjemmel, hogy szeretnénk örökbe fogadni. Úgy voltunk vele, hogy igazából nem is ragaszkodunk kisbabához, nagyobbacska is lehet.

Két éve kaptuk meg a határozatunkat, hogy alkalmasak vagyunk örökbefogadásra, azóta vártunk. Úgy volt a határozatunk, hogy 0-3 év közötti legyen, testvér vagy ikerpár is jöhet, mi elfogadóak voltunk, annyi kikötésünk volt, hogy Down-szindróma, meg autizmus kizárt, de származási kikötést nem tettünk, nem probléma, ha roma vagy más nemzetiségű. Volt egy kiajánlás a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattól (TEGYESZ) egy ikerpárra, 3-4 évesek voltak, az egyik kislány szellemi fogyatékos. Átgondoltuk, hogy hát ezt így nem tudjuk vállalni. Ez pont egy évvel ezelőtt volt.

Augusztus 27-én csörrent meg a telefon, hogy van egy csecsemő, egy kisfiú. Mi lepődtünk meg a legjobban, mert nem is számítottunk újszülött babára. Két nap múlva már betekintésen voltunk a TEGYESZ-nél, másnap meg mentünk hozzá a kórházba.
A betekintés azt jelenti, hogy elmész a TEGYESZ-be és elmondják, hogy mit lehet tudni a babáról, mit a szülőanyáról. Mivel ez titkos örökbeadás volt, annyit árultak csak el, hogy ő a második baba és az anyuka szifiliszes, de a pici egészséges. A szülés után rögtön otthagyta az anyukája, meg se szoptatta. Annyira hálásak voltunk neki, mert úgy ment el a kórházból, hogy az SMA (veleszületett gerincvelői izomsorvadás) szűrést is megkérte a picinek. Annyit tudunk még, hogy cigánytelepről jött, de ez is csak elszólás volt. Egyébként hófehér baba, de teljesen mindegy, mi elfogadóak voltunk a származással kapcsolatosan.

Amikor megkaptam a hívást, pont dolgoztam. A férjem éjszakás volt és még aludt, de rögtön felkeltettem, egész nap sokkban voltunk. Előtte pár héttel már épp adogattuk el a babacuccokat, babaágy, babahinta, etetőszék, mindent, mert egyáltalán nem számítottunk gyerekre. Úgy voltunk vele az ikrek után, hogy már úgysem fog összejönni sosem. Októberben utaztunk volna külföldre nyaralni, már minden le volt szervezve, amikor jött a telefon. Azonnal mindent visszamondtunk.

A betekintés után másnap már mentünk be a kórházban, a recepción kérdezték, hogy kihez jöttünk, mondtuk. Bementünk, megmutatták, kérdezték, hogy szeretném-e megfogni.

Megláttam és nem is akartuk már otthagyni az első alkalom után. Amikor eljöttünk a kórházból, meg sem tudtunk szólalni, egyikünk sem. Már a fénykép alapján úgy éreztük, hogy ő a mi kisfiunk. A kisfiú is rögtön ránk mosolygott, megnyugodott. Olyan, mintha ide született volna.
Annyit lehettünk bent nála, amennyit akartunk, volt egy papírunk, hogy bármikor látogathatjuk, ott lehetünk egész nap. Jártunk be hozzá a kórházba 5 napig és vártunk a papírozásra, hogy hazavihessük. Addigra már hét hetes volt.

Nagyon nyugodt, mosolygós baba, szépen fejlődik, végigalussza az éjszakát az első pillanattól. Gondozatlan terhességből volt, de a szülőanya biztos nagyon vigyázott rá, mert nem lenne különben ilyen nyugodt. A nővérek is nagyon de nagyon szuperek voltak vele, csak pozitív dolgokat tudok mondani róluk. Ahányszor bementünk, a kisfiunk szinte mindig ölben volt, meg a többi babát is mindig felvették, ha sírtak, babusgatták őket, etették, gondozták, játszottak velük.

Pedig voltak más babák is egyedül hagyva. Nem is bírtam sírás nélkül. Hárman voltak a mi szobánkban, mindhárman nehéz körülmények közül jöttek. Az egyiküket végül a nagymama vitte haza, mert az anyuka kiskorú volt és megszökött. Volt egy féléves kicsi, aki azért volt ott, mert össze-vissza verték otthon, úgy hozták be, róla aztán le is mondtak és örökbeadható lett. Én hazahoztam volna legszívesebben azt a bántalmazott kisfiút is.

A kórházban többször voltam, szemtanúja annak, hogy durván etették a babákat. Amikor meg akartuk simogatni a 4 hónapos gyermekünk, megijedt, elhúzta a fejét, valószínűleg elég erőteljesen bántak vele. Éva története.

2024 nyarán lett meg a végleges a határozatunk, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra és 3 hónap múlva már telefonáltak, hogy van egy 4 hónapos gyermek, aki szülőkre vár. Titkos örökbefogadás volt, ezért nem sok mindent tudunk róla. Felhívtak a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattól (TEGYESZ), kérdezték, hogy fogadókészek vagyunk-e, van-e minden. A férjem éppen az egyetemen volt vidéken, én meg betegen feküdtem. Mondtam, hogy persze, nekünk első a gyerek, mindent megoldunk.

Ahogy jobban lettem, mentünk megnézni a kórházba. Szerelem volt első látásra. Ő a szívünkben született meg, ennek így kellett lennie, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan fog történni. Amikor bementünk hozzá a kórházba, fel kellett venni egy védőruhát, maszkot a fertőzésveszély miatt. Egyből megfogta az ujjamat és nem engedte el. Nagyon pici volt és nem volt jó állapotban. Iszonyú karikásak voltak a szemei, láttam rajta, hogy beteg. Visszamaradt egy súlyosabb felsőlégúti megbetegedése is, ami ráment a fülére, hónapokig tartott, mire kikezeltük belőle.

A kórházban többször voltam, szemtanúja annak, hogy durván etették a babákat. Amikor meg akartuk simogatni a 4 hónapos gyermekünk, megijedt, elhúzta a fejét, valószínűleg elég erőteljesen bántak vele. Mostanra már nem ijedezik és behozta a korának megfelelő fejlődési szinteket, de nagyon el volt csúszva. Nem fordult át nagyon sokáig, el is vittem fejlesztőhöz, rendszeresen csináljuk otthon a gyakorlatokat és visszük babaúszásra. Nyugodt baba, de látom, hogy maradt benne nagyon sok feszkó, muszáj ezekkel már most foglalkozni.

A kórházba hat új baba érkezett azon a héten, amikor én ott voltam, akiket örökbe akartak adni. Előtte már elvittek onnan hármat, egyik 5 hónapos volt, másik kettő kevesebb. Pedig nagyon sok örökbefogadó van, akik sorban állnak gyerekért, de persze nem mindegy, hogy milyen feltételeket szabnak. A mi kikötésünk az volt, hogy olyan egészségügyi problémával fogadunk csak gyereket, ami gyógyítható, származási kikötést nem tettünk, nem érdekelt, hogy roma, vagy más nemzetiségű a szülő, nem számított az sem, hogy fiú vagy lány. Igennel válaszoltunk arra, hogy ismeretlen szülőtől származó gyereket is elfogadunk. Annyi volt a feltételünk, hogy 0-6 hónapos legyen, mert ez a négy hónap is érezhető.

Nagyon érzékeny volt a gyerek a kórházban töltött négy hónapot nagyon megjegyezte. Sokkal többet éreznek ezek a pindurkák, mint egy felnőtt. Amennyi ideig távolt volt, annyi idő kellett neki a regenerálódáshoz, négy hónap kellett neki, hogy megérkezzen. Munkás időszak volt ez a négy hónap. Nagyon sokat beszélgetek vele, elmondom neki, mi történt aznap, mit adok neki enni, sokat sétálunk, énekelünk, mesét olvasunk, játszunk, nagyon sokat ölelgetjük, puszilgatjuk. Már nem húzódik el, engedi.

Nekünk a szívünkbe született, de nem felejthetem el, hogy volt egy életet adó, hisz neki is köszönhetjük a gyermekünket. Az első pillanattól kezdve készítek neki egy kis könyvet az élettörténetéről és majd odaadom neki, amikor annyi idős lesz, hogy érett rá, és ő tudja majd folytatni. Azt gondolom, így lesz teljes az ő élete. Biztosan rossz lesz neki, amikor tudatosul benne, hogy egyszer lemondtak róla, de úgy akarjuk nevelni, hogy ne érezze ezt tragédiának, mert el kell fogadni, hogy így alakult és hogy végül milyen jó élete lett. Nem egyszerű. Ez nagyon nehéz mindkét oldalnak, nekem sem könnyű feldolgozni, hogy nem én hordtam ki. Szerintem ezzel is kellene foglalkozni, hogy hogyan lehet feldolgozni, hogy senki se sérüljön. Ez egy szimbiózis, a gyerek mindent érzékel. Ha valaki nem foglalkozik ezzel a hiánnyal, lehetnek problémák az anyánál és a gyereknél is, mert egymásra hatnak.