Október 7. az állami gondoskodásban élő gyerekek napja, amelyet az SOS Gyermekfalvak kezdeményezett. Ezekre a gyerekekre kiemelt figyelmet kell fordítani. Életüket sok-sok előítélet árnyékolhatja be. Előítéleteink nem gonoszságból, hanem ismerethiányból, tudatlanságból fakadnak, ezért lehet rajta változtatni!

Ha inkább banki átutalással szeretnél adományozni:

11600006-00000000-27035696 ERSTE Bank

SWIFT: GIBAHUHB | IBAN: HU31

A megjegyzés rovatba írd be az „ELŐÍTÉLET” szót

István megérkezett, és egyáltalán nem lehetett látni rajta, hogy más volna, mint a többiek. Csak éppen csendes volt, és a többiek sem igen szóltak hozzá.

Néhány nappal később történt, hogy az egyik gyerek majdnem sírva szaladt végig a folyosón, azt kiabálva, hogy ellopták az új edzőcipőjét. Az osztálytársak véleménye azonnal készen volt:

„Biztosan az a csóringer lopta el!”
„Egymástól tanulják el az intézetben!”
„A vérükben van, már a szüleik is bűnözők!”

Az izgalom azonban csak néhány percig tartott, mert kiderült, hogy a cipőt valaki betette a sportszertárba, mert nem tudta, kié.
Mégsem a „zacis” volt a tolvaj…
A gyerekek zavarukban csöndben maradtak.

A következő szünetben az egyik gyerek odament Istvánhoz: „Mondd, te tényleg intézetben laksz?” „Nem, itt, a Gyöngyvirág utcában, a tesómmal és Kriszta anyuval. Ő a nevelőanyám” – válaszolta a fiú.

„Igazi anyukád nincs is?” – kérdezte egy lány.
„De van, csak már évek óta nagyon beteg. Sokat van kórházban, nem tud vigyázni rám.”
„Akkor miért nem az apukáddal laksz?” – faggatta tovább az osztálytársa.
„Apu már régen meghalt. Anyu azt mondta, az lesz nekem a legjobb, ha állami gondozásba ad addig, amíg ő meg nem gyógyul. De sokszor elmegyünk meglátogatni őt a kórházba a nevelőanyukámmal”.

Másnap reggel István Kriszta anyuval együtt lépett be az osztályterembe. Egy sporttáskát cipeltek közösen, mindkettejük egy-egy fülét fogta. A kertjükben termett almafa termését hozták be.
„Mindenkinek hoztunk kóstolót” – kezdte István. „Ja, igen, és ő az én nevelőanyukám” – nézett Krisztinára.