Márti Battonyán született, élete nagy részét ott töltötte. Oda köti a családja, a barátai, az emlékei. Márti, a férje, négy nevelt gyerekük és két kutya élete változik meg gyökerestül augusztusban.

Milyen a kötődésed Battonyához?
Itt születtem, itt is tanultam 14 éves koromig. Aztán elmentem Kistelekre postaforgalmi iskolába, mert fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni. Érettségi után férjhez mentem. Először Bánhegyesen kezdtük a közös életünket, de amikor a legidősebb fiam megszületett és a férjemet behívták egy évre katonának, visszaköltöztem Battonyára az édesanyámhoz és itt is maradtunk. Postán dolgoztam 31 éves koromig, utána kereskedő üzletvezető voltam, dolgoztam CBA-ban, cukrászdában. Három fiam van, mindhárom Pesten él.Hogy lettél nevelőszülő?
Amikor a legkisebb fiam egy éves volt, egyszer már belevágtunk,de nagyon keveset tudtunk erről az egészről. Eljutottunk a környezettanulmányig, akkor szembesültünk vele, hogy nem örökbe kapjuk a gyerekeket, hanem ez egy átmeneti gondozás. Ha úgy alakul, kénytelenek leszünk elválni tőlük annak ellenére, hogy megszeretjük őket. Hirtelen olyan dolgokkal találtuk magunkat szembe, ami arra a döntésre kényszerített minket, hogy nem tesszük ki a saját három gyerekünket ennek, mert nekik is nehéz lehet egy elválás. Ezért visszaléptünk. Aztán amikor a legkisebb fiam is elkerült Pestre, megláttam a Tegyesz hirdetését, hogy nevelőszülőket keresnek. Hazajött a férjem, mondtam neki, hogy ez van, szeretném. Akkor ő nagyon fölkapta a vizet, pedig nem egy kiabálós típus, hogy szó sem lehet róla, te az egyik sarokban sírsz majd, amikor elviszik őket, én a másik sarokban, ilyen hülyeséget nem csinálunk. Aztán szépen finoman mégis rávettem. Elvégeztük a nevelőszülői tanfolyamot és vártuk, hogy jöjjenek a gyerekek. Felhívtam az SOS-t, átmentem a pszichológiai vizsgálaton és ide jöttem gyakorlatra anyajelöltnek négy évvel ezelőtt. Így érkezett hozzánk a négy testvér, három kisfiú és egy lány. A legkisebb 3, a legidősebb 10 éves volt.

Miért akartatok nevelőszülők lenni?
Amikor elkerültek a gyerekek és kiürült a ház nagyon nagy volt a csönd. Azt gondoltam, hogy ezen sürgősen változtatni kell. Egyre több elhanyagolt gyereket láttunk az iskolában. Saját gyereket már nem akartunk, de azt gondoltuk, hogy segítünk ezeknek a gyerekeknek normális családi életet biztosítani. Családilag nem volt nálunk hagyománya a nevelőszülőségnek eddig, de aztán ide került a húgom is az SOS-be.

Milyen volt az első nap a gyerekekkel?
Anyajelöltként már segítettem családokban, de a saját házunkban laktunk. A gyerekek érkezése előtti este költöztünk be a gyermekfaluba. Tyúkkopasztás, rántotthús, húsleves, minden volt, nagyon vártuk őket. Jöttek a gyámhivataltól, meganyáék (gyerekek vér szerinti szülei), mert nagyon aggódtak, hogy hova kerülnek a gyerekek és látni akarták, ez érthető. Istvánka, aki 3 éves volt, ült az anyja karján, gondoltam, hogy majd hetekig sírás-rívás lesz, de nem történt semmi. Egész éjszaka fönt voltam, füleltem, hogy sírnak-e, szuszognak-e, nem esnek-e le az ágyról. Az első másfél hét alatt ledobtam tíz kilót. Amikor megjöttek, Istvánka az asztalnál még hetekig védte a tányérját, hogy el ne vegye valaki tőle az ételt. Amikor már nem fért a szájába az étel, az ujjával még tömte a szájába, hogy majd megfulladt, hiába mondtam neki, hogy, senki nem veszi el tőle, lesz még vacsi is. Nagyon sokat nélkülöztek. Amikor hozzám kerültek már több mint 200 órát hiányoztak az iskolából fejenként, mert nem volt mit felvenniük, ezért ők úgy kezdték, hogy évet ismételtek.

Hogyan reagáltak arra a gyerekek, hogy elkerültek a szüleiktől?
Nagyon fölkavaró érzés volt az első találkozás. A gyerekek sem sírtak, szerintem úgy tűnhetett nekik, hogy nyaralni jöttek. Anyáék becsukták maguk mögött az ajtót és mi ott maradtunk a négy gyerekkel.Annyira nem estem kétségbe, mert láttam már gyereket. Éppen ebédidő volt, leültünk enni. Azt hittem eljön majd az az időszak, amikor kérdezgetik majd, hogy mikor mehetnek haza, de nem jött. A szülők csak nagyon ritkán látogatják a gyerekeket és ez akkor nagyon fölkavarja őket.

Hogy szólítanak titeket?
Márti néni és István bácsi. Mindenért nagyon hálásak voltak. Egyszer a legidősebb elkapta a kezemet, csókolgatta és közölte, hogy ő anyának és apának fog szólítani minket. Leültünk mind a négy gyerekkel és megbeszéltük, hogy édesanya és édesapa továbbra is anya és apa, mi pedig Márti néni és István bácsi. Mert a szeretet és tisztelet nem ezen múlik, hogy hogy szólítanak minket. A vérszerinti szülők ennek örültek, mert féltek, hogy ki akarjuk őket sajátítani.

Négy éve élnek veletek a gyerekek. Sikerült beilleszkedniük a faluba?
Eleinte sok probléma volt velük az iskolában. Itthon nagyon tisztelettudóak és rendesek voltak, semmi baj nem volt velük, de ott nagyon rosszul viselkedtek. Tisztára lelki beteg lettem tőle. De aztán sokat beszélgettem a pszichológussal és megértettem, hogy nem ellenem irányul ez, nem engem akarnak dühíteni, hanem súlyos traumákon mentek át. Azóta ez is rendeződött. Nem vagyunk elzárva a falutól, kijárnak iskolába is, de valahogy nem volt igényük rá, hogy gyakran összejárjanak az osztálytársaikkal. Itt kimennek az udvarra és eljátszanak a szomszéd SOS-es gyerekekkel, nem szoktak elmenni az osztálytársaikhoz.

Téged minden Battonyához köt, a gyerekeknek is ez a második otthona. Hogy fogadtátok a költözést?
Először kézzel-lábbal tiltakoztam szó szerint. Azt mondtam, a jóisten nem engedheti meg, hogyerről a szép helyről elmenjünk, hiszen itt minden adott. Ilyen körülmények között még jónéhány generációt fel lehet nevelni. Nyilván nem a gyerekek előtt mondtuk a véleményünket, de azért olyan radarjaik vannak, hogy éreznek mindent. Ezért az elején ők is nyugtalanabbak voltak. Próbáltam biztatni őket, hogy jó lesz Orosházán, de ha az ember nem hiteles, azt ők is érzik. Aztán elmentük megnézni a házat, láttam, hogy milyen szép a környék.Ahogy egyre több információ jutott a birtokomba, és minél többet beszéltünk a költözésről meg az ottani életről, csak beláttam, hogy jobb lesz. Egy nagy bevásárláshoz most minimum Orosházáigkell mennem, az egy napos program. Ha itt baleset történik egy gyerekkel, vagy mentőt kel hívni, vagy sokat kell utazni, ott meg minden adott. Nagyon szépek az iskolák is, ott újra kezdhetik a gyerekek, tiszta lappal. Most már a gyerekek is nagyon várják, szinte számolják a napokat, hogy mennyit kel aludniuk a költözésig.

A te szempontodból mi fog változni?
Itt nagyon egyszerű az útvonal az iskoláig, nincsenek forgalmas átkelőhelyek. Orosházán biztosan nagyon hosszú ideig kísérgetni kell majd őket, amíg meg nem tanulnak biztonságosan közlekedni. Itt kell hagynunk ezt a nagy közös udvart,a gyümölcsfákat, azt nagyon sajnálom, de annak is meglesz az előnye, hogy lesz saját udvarunk. Biztosan hiányozni fog, hogy ha itt kimozdulok a házból, mindenkit ismerek, bár könnyen barátkozok. A privát problémám, hogy az idős szüleimetis itt kell hagynom.
A férjemnek ebből a szempontból nehezebb lesz. Eddig a katolikus egyháznál dolgozott gondnokként, de ha Orosházára költözünk, már nem fogja megérni az ingázás miatt, ezért úgy döntöttünk, hogy felmond. Biztosak vagyunk benne, hogy fog Orosházán is munkát találni.

A költözés előtt pár héttel most milyen a hangulat a gyermekfaluban?
Mindenki stresszes, ezért szeretnénk már, hogy ezen az erőt próbáló dolgon túl lennénk. Én most olyan hangulatban vagyok, hogy vágyom a költözésre. Eddig minden lehetséges fórumon mondtam, hogy nem akarok költözni. Itt éltem le az életem nagy részét, ide kötnek az emlékeim, itt születtek a gyerekeim. De próbáltam keresni a pozitív oldalát és így sikerült úgy áthangolnom saját magamat. Az hogy itt éltem nem azt jelenti, hogy elmegyek, és soha többet nem jövök vissza. Nem arról van szó, hogy véglegesen lezárult az életemnek ez a fejezete. Kicsit másabb lesz. Amikor felmerült a költözés, megkérdezték tőlünk, hogy ha Kőszegre kéne mennünk, azt is vállaljuk-e. Ha a gyerekek mellett maradhatok, akkor akár a világ végére is hajlandó vagyok költözni.