Anikó hét éve él a battonyai SOS gyermekfaluban, jelenleg hat gyereket nevel. A battonyai gyermekfaluban anyaképviselőként ő a nevelőszülők „szószólója”, összefogja az SOS anyákat, képviseli az érdekeiket, határozottan közvetíti a véleményüknek. Az orosházi költözésről kérdeztük.
Hogy fogadtad a költözést?
Én kifejezetten örültem neki. Mind a nevelőszülők, mind a gyerekek szempontjából az integrált falu jó ötletet, sokkal életszerűbb. Többször kérdezik itt, hogy miért akarunk innen elmenni. Az tény, hogy gyönyörű a játszótér, a környezet és rendkívül sok előnye van. Nyugodtan kiengedhetem a gyereket játszani, elengedhetem iskolába, mert biztonságban van, de az élet nem ilyen. Én vért izzadok és frászban vagyok, amikor elmegyünk Békéscsabára, mert nem tanultak meg közlekedni. Itt akár az úttesten is keresztül-kasul mehetnek. Orosházán ez az egyik komoly kihívás, hogy meg kell tanítani őket átmenni még az úttesten is.
Sokszor hallom a tanároktól is, hogy kiskorban ilyen védettségre van szükségük a gyerekeknek, meg régen is éltek tanyán. Ez való igaz, de felgyorsult a világ és ahhoz, hogy lépést tudjanak vele tartani a felnőtt életben, fel kell készíteni már gyerekkorban. Ennél nagyobb önállósságra van szükségük.
Mit vársz a költözéstől?
A gyerekeknek több lehetőségük lesz a városban. Például nem tudom beíratni őket balettra, bármennyire is szeretnének járni, mert bezárt két éve a modern művészeti iskola Battonyán. Nagyon jó néptánc csoportunk volt, de elment nyugdíjba a tanár, azóta az sincs. A legfontosabb, hogy sok gyerekünknek speciális fejlesztésre van szüksége, amit most nehezen érünk el. Itt van például a Juli, akit két és féléves kora óta hordok TSNT tornára hetente kétszer Békéscsabára. Az egész nap elmegy rá, ilyenkor a nevelőszülői teendőim kimerülnek abban, hogy kísérem a gyereket, a többi kicsire meg segítő vigyáz addig. Volt olyan anyatársam, aki ugyanezt két csecsemővel csinálta végig. Orosházán ott a nevelési tanácsadó, helyben elérhető lesz az összes fejlesztés. Most is van 3-4 gyerekünk, akik gyógypedagógiai intézménybe járnak, és mivel Battonyán nincs ilyen iskola, így kollégisták. Van, aki óvodáskora óta kollégista, mert középsúlyos értelmi fogyatékos. Ezt nem lehet megtenni a gyerekekkel, hogy óvodáskortól elszakítod a nevelőszülőtől, elég neki, hogy az édesanyjától egyszer már elválasztották.
A te szempontodból mi fog változni?
Itt a boldogságunk középpontjában kizárólag a gyerek van, magamra nem tudok időt fordítani. Hiába van délelőtt szabadidőm, nem tudok sehova menni. Vagy ha orvoshoz kell mennem, olyan bajban vagyok, hogy mindent arra az 5-6 nap szabadságra kell besűrítenem. Itt nincs nagyon magánéletem. Már az is kikapcsolódás lesz nekem, hogy megfogom a gyerekeket, elmegyünk játszótérre, találkozok más anyukákkal, elmegyünk könyvtárba, művelődési házba. Én itt jóban vagyok mindenkivel, de kiülsz itt ide az udvarra az anyukák közé és mi a téma? A gyerek. Másról sem szól az életünk, csak a gyerekről. Most hogy eltelt hét év, egyre inkább vágyok arra, hogy egyensúly legyen a gyereknevelés és a magánéletem között, hogy érezzem azt, hogy hol vagyok én. Ha erre nem figyelünk oda, jön a kiégés.Még messze vagyok tőle, de érzem, hogy fáradtabb vagyok, mint amikor ide kerültem. Van egy álmom is: le szeretném tenni a jogsit. Battonyán nem volt rá lehetőségem, most elhatároztam, hogy délelőtt, amíg suliban vannak agyerekek, én megtanulok vezetni karácsonyig.
Milyen nehézségekre számítasz?
A családi házhoz, ahol most lakunk, mindenkinek van egy érzelmi kötődése. A gyerekeknek az otthoni bizonytalanság után ez a falu jelentette a biztonságot. Itt élték meg újra, ha előtte volt egyáltalán ilyenben részük, hogy mit jelent az otthon biztonsága. Az én gyerekeimnek nem volt biztos pont az életükben, a költözés visszahozza a korábbi emlékeiket, hogy mentünk, mentünk, ide-oda raktak minket. Minden változást nehezen viselnek, főleg a nagyobbak.Kicsit olyan, mint amikor oviból iskolába megy a gyerek. Minden az első benyomástól függ.
Attól is félek, hogyan fogadja majd őket a környezet, mint állami gondozott gyerekeket. Én Battonyán semmilyen előítélettel nem találkoztam, de tudom, hogy létezik. Az orosházi szomszédokat sem ismerem, de bízom benne, hogy minden rendben lesz. Az SOS-ben nevelkedő gyerekeken meglátszik, hogy akik nevelik őket, azok szívvel-lélekkel a gyerekekért vannak. Látszik, hogy ezeket a gyerekeket szeretik.
Battonyán egymás melletti házakban laktak a nevelőszülői családok az SOS ingatlanán, Orosházán különálló családi házakban, a városban szétszórva. Ez óriási változás egy szoros közösség szempontjából.
Én Békéscsabáról jöttem ide, már átéltem egyszer, hogy milyen egyik városból átköltözni a másikba. Nekem nem alakultak ki itt a gyermekfalun kívül kapcsolataim, így könnyebb az elválás is. Az anyák többsége battonyai, nekik nehezebb elmenni innen, nagy fájdalmuk, hogy itt van a családjuk, unokájuk. De szerintem a költözés a közösségnek is jót tesz majd. A testvéremmel is tartom a kapcsolatot azért, mert nem egy udvarban lakunk. Nem kell együtt lakni ahhoz, hogy egy közösség legyünk. Jobban fogunk örülni egymásnak, előnyt lehet belőle kovácsolni.
Egyedül attól tartok, hogy ha éjszaka történik valami a gyerekekkel és vinni kell az ügyeletre, vagy rosszul leszek. Itt átkopogtam a szomszédba, hogy nézzél már rá a gyerekekre. Ez most máshogy lesz.
Szerinted mennyire fog megváltozni a napirended?
Az első hónapok biztos arról fognak szólni, hogy kísérgetni kell őket, megtanulni mi hol van, hogy kell közlekedni. Ami nagy változás lesz,hogy nincs az, hogy csakúgy kimegy a gyerek az udvarra a barátaihoz, erre ki kell majd alakítsunk valamit. Meg kell szerveznem a programokat nekik, ki kell találnom, hogy kötöm le őket, miután megtanultak. Az egész költözést egy megújulásnak fogom fel, amire a gyerekeknek nagy szüksége van. Ugyanakkor nekem is szükségem van intim szférára,és így délelőttönként kicsit több idő jut majd magamra. Jól esik más arcokat is látni.
Hogyan történt a bevonásotok a költözés előkészítésébe?
A gyerekeket is elvittük megnézni a házat, hogy el tudják képzelni. Megmutattuk nekik, hogy melyik lesz a szobájuk, itthonmegtervezték, hogy akarják berendezni. A gyerekek is mondják, hogy ha elköltözünk, akkor lehet saját kutyánk, saját cicánk. Ők is egyre jobban a sajátjuknak fogják érezni. Már most saját háznak mondják. Fontosnak tartom azt is, hogy, közösen választottuk ki, hogy melyik család melyik házban szeretne lakni, és beleszólhattunk a házak felújításába. Ha én otthon érzem magam, a gyereknek is otthonosságot tudok adni.
