A civil munka értéktelenebb a többinél?

A civilek állandó megélhetési gondokkal küzdenek, a gyerek és kutyamentő szervezetek lefölözik az adományozókat, a magyar ember pedig még mindig sárga csekkel fizet. Gosztonyi Gáborral, a SOS Gyermekfalvak ügyvezetőjével beszélgettünk a civilek tevékenységének értékéről, az adományozási szokásokról és arról is, hogy miért alacsony fizetésért dolgoznak a civil szektorban.
Van egy elvárás a civilekkel szemben, hogy ne csak a munka, a bér is legyen civil. Ne akarj egy civil szervezetnél olyan fizetést, juttatást, cafetériát, mint a piaci szektorban, cserébe dolgozni sem kell annyit. 

A társadalom alig ismeri a civil tevékenység értékét, ezért nehezen is adományoz. Az emberek feltételezik, hogy egy civil szervezet munkájában biztosan mindenki önkéntes alapon vesz részt, de ha mégis fizetést kap, bizonyára kevesebbet kell érte dolgozni, ami teljesen alaptalan. Erről eszembe jut egy témába vágó nagyon érdekes, magyarul is elérhető rövid előadás, amit Dan Pallotta tartott néhány éve a TED sorozatban. Szerinte a civilek által elvégzett feladatok igen nagy része olyan, ami a társadalom számára igen fontos, de mások – akár az állam akár a forprofit szervezetek – által nem lefedett terület, viszont komoly értéket hoz létre. Ennek ellenére tapasztalatom szerint az összehasonlítható munkakörökben az üzleti és állami szférához képest fele, kétharmada fizetést lehet megkapni a civil szférában. Ez nyilvánvalóan versenyképtelen, ezért itt olyanok tudnak dolgozni, akiknek vagy van biztos anyagi hátterük, hogy ezt megengedhessék maguknak, vagy értékesnek tartják ezt a munkát, borzasztó lelkesek, ezért valamilyen formában ezt az áldozatot érdemesnek látják meghozni. A civil szektornak pont ugyanolyan jó szakemberekre lenne szüksége, mint a másik két szektornak, pont ugyanolyan jól meg kéne őket fizetni. De sajnos erre az anyagi lehetőségeink nincsenek meg.

Az SOS-ben 8-10 ember dolgozik az adománygyűjtésen. Ezt azért nem engedheti meg magának egy átlag magyar szervezet.

A mi szervezetünk különleges feladatot lát el. Mi nem csak napközben, hétvégén vagy egy-két hétig tartó programokat nyújtunk. Nevelőszüleink éveken keresztül 24 órában nevelik a hozzánk került gyerekeket. Ehhez kiszámítható érzelmi stabilitást kell biztosítani, jól képzett nevelőszülőkre és szakemberekre van szükség. Ennek biztosítása jelentős anyagi ráfordítást igényel, és ezt egy vagy két ember nem tudja behozni. Az SOS-nek évente 1,5 milliárdos a költségvetése, ennyibe kerül 400 gyerek nevelése és az ő megfelelő gondozásukhoz szükséges szakmai háttér biztosítása. Ennek nagyjából az egyharmadát kapjuk meg az államtól normatívaként, mivel állami feladatot vállalunk át, a többit be kell hoznunk adománygyűjtéssel. Meggyőződésünk, hogy a magyarországi gyerekvédelem és ezen belül az SOS tevékenysége is súlyosan alulfinanszírozott. Olyan gyerekek kerülnek hozzánk, akiknek az élete nehezen indult. Többségük gyerekkorát elhanyagolás, bántalmazás, szüleik betegsége árnyékolta be, számukra a fizikai és anyagi jólét mellett biztosítani kell az átélt érzelmi sérülések feldolgozását, a fejlődési elmaradások korrigálását is. Ez pedig pénzbe kerül.
 
Honnan hozzák be a maradék pénzt?

A bevételeinket nagyjából három, közel egyenlő részre lehet bontani. Egyharmadát fedezi az állami normatíva. A második harmad a saját magyarországi adománygyűjtési bevételeink, a harmadik harmada nemzetközi SOS által nyújtott támogatás. A nemzetközi SOS támogatása valójában a külföldi országok adománygyűjtési bevételeiből származik, a magyaroknak például a németek gyűjtenek. Azokat a magyar gyerekeket tehát, akiket mi gondozunk a magyar gyermekvédelemben, részben a külföldi adományozók pénzéből neveljük. 

Pedig az SOS benne van az első húszban a személyi jövedelemadó 1 százalékát gyűjtő civilek között. 

25 ezer civil szervezetnek ajánlanak fel 1 %-ot, egy szervezet átlagosan kb. 300 ezer forint bevételhez jut ebből, ami jó esetben 1 fizetett alkalmazott egy-kéthavi bérköltségének a fedezésére elegendő. De meg kell említeni, hogy az 1 % felajánlás a civil szervezetek összes bevételének csupán 1 %-át teszi ki! A civilek többsége legfeljebb az 1 %-os kampányra tud költeni, nincs lehetőségük többször megjelenni a médiában, ezért erre az időszakra szorítkoznak. Nagy a köztük zajló verseny az állampolgárok felajánlásaiért, a kampányok költségeinek megtérülése pedig emiatt kockázatos.

A kommunikációs és adománygyűjtő tevékenység hosszútávon megtérül. De van erre pénz?

Ha egy szervezet jól tud adományt gyűjteni, akkor az olyan mértékű hasznot szokott hozni, ami az üzleti szférának is a dicséretére válna. Ott nagyon nehéz olyan területet találni, ami ilyen mértékű megtérülést képes hozni. Ugyanis ha a civil szektorban 1 forintot elköltök adománygyűjtésre, a nemzetközi tapasztalatok szerint akkor hasznosult jól, ha legalább 3-4 forintot hoz. Ez annyit jelent, hogy egy éven belül a három-négyszeresét hozza, három hónap alatt tehát megtérül. Mondjon olyan beruházást a versenyszférában, ami rendszeresen 3-4 havonta megtérül. Ki van zárva. Ebből a szempontból ez egy kitűnő beruházás lenne, de mivel pénz csinál pénzt, ez a tyúk meg a tojás története. Ha nincs pénzed, nem tudsz adományt gyűjteni, miközben csak akkor lesz adományod, ha befektetsz.

Tapasztalatai szerint a vállalati CSR támogatások mennyire hasznosak és mennyire áltevékenységek?

A különböző nemzetek kultúrája nagyon befolyásolja, hogy ki, hogyan és mire ad. Van, aki sajnos még ott tart, hogy marketing célra akarja felhasználni, elvár valamit cserébe. Volt olyan cég, aki azt kérte, hogy azt a pénzt, amit adott, egy PR kampány keretében bemutassuk, és egyébként költsük el az ő termékeire. A másik véglet, amikor valaki megkötés nélkül, szabadon elkölthető támogatást ad. 
Sok céges adományozó van, aki konkrétan meghatározza, hogy mire fordíthatjuk azt a pénzt. Ez a pályázatoknál is így van. Alapvetően mind a cégek, mind a pályázatok új dolgokra, beruházásokra szeretnek pénzt adni, pedig ezek az alaptevékenységekhez képest minimális területet jelentenek a civileknél. Miközben a működési költséget meg kéne teremteni. Ezért lenne jó a pántlikázás nélküli adományozás.

Az elmúlt években a civilek pénzfelhasználása körüli botrányok sem emelték a civilek presztizsét. Érezhetően csökkent a bizalom?

A pár évvel ezelőtti néhány botrány utána bizalom kezd visszaállni. Mindent megtettünk azért, hogy a lehető legátláthatóbbak legyünk, az utolsó fillérig mindennel el tudunk számolni és minden kint van nyilvánosan a honlapunkon. Nincs olyan, amit el akarnánk hallgatni, nálunk könnyen ellenőrizheti az adományozó, hogy hova megy a pénze. 

Most milyen a magyar adományozói kedv? 

Létezik egy nemzetközi felmérés, amit minden évben megcsinálnak és az adományozási kedvet méri. A World Giving Indexen Magyarország 140 országból a 134. helyen végzett tavaly úgy, hogy két évvel ezelőtt még a 76. helyen volt. Ennyit romlott az adományozási kedv pár év alatt. A KSH adatai szerint 2015-ben 4,5 %-kal kevesebb magánadományt kaptak a civil szervezetek, mint egy évvel korábban.
A mi adománygyűjtési bevételeink az elmúlt időszakban nem csökkentek, hanem nőttek, ami teljes mértékben a kollégáink munkájának köszönhető. Az SOS-nek leginkább a közép és az idősebb korosztály adományoz. Ez nem meglepő, hiszen ahogy az anglikán kultúrában benne van, hogy a jövedelmed egy részét fordítsd jótékony célra, ez nálunk nincsen így. A gyerekeket ritkán tanítják erre, ezért a fiataloknak sincs benne a fejében, hogy fizetésükből jótékonykodhatnának. 
Jellemző az is, hogy az emberek maguk akarják eldönteni, hogy mikor akarnak fizetni valamit. A saját aktuális anyagi helyzetükhöz igazítják az adományozást, hogy most ki tudom fizetni, most nem, inkább eltolom a következő hónapra. A sárga csekk kora nem járt le, pedig a szervezetnek lényegesen többe kerül, mint ha valaki ugyanazt az adományt maga átutalja a számlánkra például egy elektronikus levél kampány eredményeként.

Mivel lehet megfogni leginkább az adományozókat? Síró gyerek és kiskutya?

Az adományozók többsége akkor szeret adni, amikor krízis van. Ha árvíz van, vagy földcsuszamlás, akkor mindenki azonnal a pénztárcájába nyúl. De utána el van felejtve a történet. Ez nekünk azért nem jó, mert rendszeresen 400 gyereket kell gondoznunk. Minden hónapban lakhatást kell biztosítani a gyerekeknek, fűteni, fizetni a pszichológus terápiáját, a fejlesztő pedagógust stb. Ezek a költségek állandóan vannak, ezért a hullámszerű adományozás nekünk nem kedvez.
Ha megnézzük a toplistát, az emberek elsősorban a beteg gyerekkel foglalkozó szervezeteknek szeretnek adni, utána jönnek az állatok és csak utána az egészséges gyerekek. Ezzel vagyunk mi a huszadikak az 1 % gyűjtésben. Ezek a gyerekek egészségesek, „csak éppen” a szüleik nélkül élnek.