Példaszerű anyavédelmi program működött 1996 és 2009 között a Schöpf-Merei Ágost Kórházban Budapesten. A krízisben levő terhes nők itt védve tölthették az utolsó heteket, és segítséget kaptak, hogy döntsenek a baba sorsáról, az egyik lehetséges megoldás az örökbeadás volt. Mi vezet ahhoz, hogy egy anya lemond újszülöttjéről? Székely Zsuzsa segítségével emlékszünk vissza a programra, aki pszichológusként foglalkozott a terhes anyákkal. 

Húsz éve, 1996-ban helyezték ki Magyarországon az első nyilvános babamentő inkubátort, a Schöpf-Merei Kórházban Budapesten, a Bakáts téren. Az elgondolás az volt, hogy aki nem tudja felnevelni a kisbabát, az inkubátorban elhelyezheti, személyazonossága kiderülése nélkül. A kórházban az inkubátor mellett egy babamentő programot is elindítottak, amely azokkal a terhes nőkkel foglalkozott, akik várhatóan nem tudják a gyermeküket felnevelni. A cél az akkoriban túl gyakori csecsemőgyilkosságok megelőzése volt. (Hasonló céllal jött létre egy évvel korábban a Bölcső Alapítvány.)

A nők az ország egész területéről beutaló nélkül befekhettek a kórházba a terhesség utolsó heteire, így a lakókörnyezetük előtt titokban tudták tartani állapotukat. Ha a gyereket valóban nem tudta felnevelni az anya, a szülés után lemondott róla, és a gyerek titkos örökbefogadásra került. Ez azonban a ritkábbik eset volt, a krízisterhesek többsége a segítség révén haza tudta vinni a gyermekét, illetve más megoldások is előfordultak: állami gondozás, vagy az anya és gyerek közös elhelyezése anyaszállón. Az első kilenc év adatai szerint 1300 krízisanyát gondoztak, közel felük hazavitte a gyereket, 175 gyereket örökbe adtak, 330 gyerek csecsemőotthonba került, a többiek más intézményekbe, anyaszállóra vagy nevelőszülőkhöz. A kórház inkubátorában 23 kisbabát helyeztek el ezen idő alatt, őket is örökbe fogadták.

A programot azért ebben a kórházban indította el az egészségügyi és a szociális tárca, mert az intézményben korábban elharapózott a nyílt örökbefogadás „kockásfüzetes” gyakorlata, a személyzet közvetített a meddő párok és a gyereküket megtartani nem tudó szülő nők között. A programmal a nyílt örökbefogadások gyakorlatát beszüntették, a gyerekek az örökbeadásokért hivatalosan felelő GYIVI (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet), majd később jogutódja, Főváros Gyermekvédelmi Szakszolgálat segítségével találtak legálisan, titkosan szülőkre. A csapatban jogász, szociális munkás, pszichológus dolgozott, a kórház személyzete a terhesség és szülés körüli egészségügyi teendőket végezte.

A terhes nők a médiából értesültek a programról, és azért választották, mert jobban bíztak a diszkrécióban, mint a saját településükön. A legsikeresebb az együttműködés azokkal a nőkkel volt, akik „korán”, a terhesség negyedik-ötödik hónapjában jelentkeztek (sokszor még az abortusz szándékával, ám ez már nem volt lehetséges). Ennyi idő alatt gyakrabban sikerült megoldást találni, hogy megtartsák a gyermeküket. „Aki nem tudta hazavinni a gyereket, annál is fontos volt, hogy segítsünk, hogy tudja úgy végigcsinálni, hogy mindenkinek a legkisebb sérülést okozza, elindulhasson egy gyászmunka, fel tudja dolgozni, hogy lemondott a gyerekről” – mondja Székely Zsuzsa, a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat pszichológusa, az örökbefogadókat segítő Mózeskosár Egyesület elnöke, aki a kezdetektől, 1996-tól 2007-ig dolgozott a programban, ő foglalkozott a terhes nőkkel, nagyjából 500 asszonnyal találkozott. „Csontsovány, nagyhasú nőkkel, akik egy fillér nélkül érkeztek, nem látogatta őket senki.”

Visszatekintve a program nagy hiányosságának azt látja, hogy nem párosult helyi családgondozással. „A szülőanya elmenekült a falujából, majd utána hazament és helyben nem tudta senki, hogy szült egy gyereket. Ha nincs kivel megosztani, az a feldolgozás gátja, egy életen át tartó bűntudatot és rossz érzést okozhat, az elfojtott gyász patológiás tüneteket okozhat.” Ha az anya megtartja a gyereket, akkor is nagyon szoros helyi családgondozás kellene, ahol segítik a gyereknevelésben, a szülő-gyerek kapcsolatot építésében, vagy épp a párkapcsolati, családi konfliktusok kezelésében, a pénz beosztásában. A program bezárása óta a krízisterhesekkel civil szervezetek foglalkoznak, mint a Bölcső Alapítvány és a Gólyahír Egyesület, akik segítik a nehéz helyeztbe került anyákat és nyílt örökbeadásokat közvetítenek. „Egy ilyen súlyos társadalmi problémát azonban nem lehet néhány laikus, jószándékú civilre bízni” – véli Székely Zsuzsa. Bár a közvélemény megveti a gyerekükről lemondó anyákat, a döntésben felelőssége van a terhességről tudomást venni nem akaró apának, a tágabb családnak, környezetnek is. Egyébként minden örökbeadó anya súlyos viaskodások közepette hozta meg ezt a döntést. Ha az érzelmi kötődés kialakult a babával, de az anyának nem volt hova mennie, akkor a szakemberek anyaotthont javasoltak. Ám sok esetben sajnos a nő és a csecsemő együttes anyaotthoni elhelyezése csak elodázta a problémát. A válságba került nők ugyanis sokszor éretlen, labilis személyiségek, maguk is rossz családi mintával nőttek fel, és csak addig voltak képesek gondoskodni a gyermekről, amíg az anyaotthoni háttér biztonságot nyújtott. A féléves elhelyezés alatt azonban nem oldódtak meg a nők lakás- és munkaproblémái, így ez gyakran csak haladékot jelentett a gyerek állami gondozásba kerülése előtt.

Ha az örökbeadás lett a megoldás, akkor a pszichológus abban próbálta segíteni a nehéz helyzetű nőket, hogy képesek legyenek feldolgozni ezt a lépést. Az asszonyok keveset tudtak az örökbefogadásról, többségük ideálizálta, jó anyagi helyzetű, tanult embereknek képzelte a leendő örökbefogadó szülőket, és abban a hitben voltak, hogy a gyerek sose fogja megtudni, hogy örökbe fogadták. „Odáig elmentünk, mit mondjanak az örökbefogadók a gyereknek, miért adta örökbe, és hogy sok év múlva, felnőttként majd megkeresheti őt a gyerek.” A pszichológust az is érdekelte, mi az örökbeadásra készülő anya reakciója arra, hogy a gyereket felnőttként viszontláthatja. A többség örült a lehetőségnek, hogy még egyszer láthatja a gyerekét, és elmondhatja, miért döntött így. „Ilyenkor megnyugodtam: aki nem fél ettől a találkozástól, annak saját magának megfelelő magyarázata van az örökbeadásra és kevesebb bűntudatot visz magával.”

Ha lemondott az anya a gyerekről, az akkori jogszabályok szerint még két hónapon belül meggondolhatta magát és visszakérhette a gyereket (ma ez hat hét), ez az esetek töredékében fordult csak elő. „Mi csak akkor szóltunk az örökbefogadóknak, ha már hazament az anya, elviselte az elszakadást.” Még óvatosabbak voltak a szakemberek az örökbeadás megkezdésével akkor, ha az anya együtt maradt a gyerek apjával, vagy a nagyszülő is bejött látogatni – ez arra utalt, hogy talán megvan a háttér, hogy megtartsák a gyereket.

A programnak nemzetközi híre volt, a BBC forgatott filmet róla – ugyanakkor házon belül, az orvosok közt nem volt respektje. „A kórházban „x-aktásoknak” hívták a terheseket. Tíz év alatt engem be se mutattak a nőgyógyászoknak, ellenség voltam” – emlékszik vissza Székely Zsuzsa. A kórházi személyzet sokszor a pszichológussal ellenkező tanácsot adott a szülő nőnek: ne nézze meg az újszülöttet, ne adjon neki nevet, majd az örökbefogadó úgyis elnevezi a gyereket. A nőgyógyásznak nagyobb tekintélye volt, és ha vele találkozott először, akkor már nehezebb volt meggyőzni az anyát, hogy könnyebb lesz feldolgozni, ha megnézi a babát, elköszön tőle, visz róla egy fényképet. Ezzel elindulhat egy gyászmunka. „Nem csinálhat úgy, mintha meg sem történt volna a szülés.” A le nem zárt gyász a trauma megismétlődéséhez vezethet, esetleg a nő újból terhes lesz, hogy helyrehozza az önbecsülését, de egy év múlva sem lesznek mások az életkörülményei, tehát megint nem tudja megtartani a gyereket.

Kik mondanak le a gyerekükről?

A krízisterhesek

• általában nem használtak fogamzásgátlást (sokszor azért, mert hittek benne, hogy a partner is vállalni fogja a közös gyereket).
• Későn vették észre a terhességet.
• Szülőtárs és családi segítség nélkül, teljesen egyedül kellett volna megoldaniuk a gyerek felnevelését.
• Legtöbben közülük huszonéves, egyedülálló nők, akik első gyereküket szülik, vagy már egyedül nevelnek egy vagy több gyereket.
• Sok a tizenéves lány is, akik a szüleikkel élnek, még tanulnak.
• Néhányan pedig nagycsaládos anyák, akik anyagi helyzetük, munkanélküliség miatt mondanak le a sokadik gyerekükről.
• Többnyire alacsony végzettséggel rendelkeznek: nyolc osztályt végeztek vagy nem hasznosítható szakmát szereztek, esetleg félbehagyták tanulmányaikat.
• A krízis fő összetevője mindig a rossz szociális helyzet: nincs saját lakásuk, alacsony a jövedelmük, vagy munkanélküli az anya.
• Sokan közülük állami gondozásban nőttek fel, vagy rossz családi légkörben, konfliktusos szülők között, érzelmileg elhanyagolva. Rossz érzelmi mintákkal jönnek, érzelmileg éretlenek, nem képesek tartós kapcsolat kialakítására.